26. rész: Amerika?...

Az ágyon ülve lapozgattam a fényképalbumot, amelyben az összes kedves emlékem meg van örökítve.

Már majdnem egy hete nem mentem sehová, és már halálra untam magam. Kivéve amikor Harry velem volt. Akkor minden olyan más. Még a legunalmasabb film is élvezhető, a leghosszabb út is nagyon rövidnek tűnik. Olyankor minden tökéletes.
Míg néha-néha egyedül voltam, elgondolkodtam a kapcsolatomról Zaynnel. Nagyon szerettem volna lezártnak tekinteni, mivel végre ki tudtam magamnak mondani, hogy csak és kizárólag egyedül Harryt szeretem. A "betegeskedésem" alatt egyszer meg is látogatott, és akkor megbeszéltük, hogy a mi kapcsolatunknak itt örökre vége. Mármint nem az egésznek, mert a barátságunkat mindketten meg akartuk őrizni. Egy megoldott ügy kipipálva. De Catet még mindig nem szíveltem. Sőt, ki nem állhattam. De ha Zayn boldog, akkor én is, így inkább már nem is mondtam semmit.

Csöngetésre lettem figyelmes. Reménykedtem benne, hogy Harold fog az ajtóm előtt állni. Kipattantam az ágyból, és az ajtó felé rohantam. Kinyitottam, és tényleg Harry állt előttem.
- Szia! - köszöntem neki hatalmas vigyorral az arcomon.
Ő nem válaszolt, csak közelebb lépett hozzám, felkapott, és megcsókolt. Még mindig karjaiban tartott, én pedig átkulcsoltam lábaimat derekán. Hátulról berúgta lábaival az ajtót, elcipelt az ágyig, óvatosan letett, majd fölém emelkedett. Gyengéden megcsókolt, és végigsimított derekamon. Kirázott a hideg. Ismét. Hasonlóan mint előző alkalommal. Viszont tudtam, hogy amire már annyira várok, most sem fog megtörténni, így elhúzódtam tőle.
- Ezt most miért kaptam? - kérdeztem kuncogva.
- Csak szimplán mert mindennél jobban szeretlek - kacsintott rám. - De, mondanom is kell valamit... - hangja komolynak tűnt.
Hirtelen felültem, és ijedten ránéztem.
- Baj van? Úgy érzem a hangodból ítélve..
- Baj? Nem tudom nevezhető-e bajnak.
- Mondd már! - kezdett kíváncsivá tenni, így megdobtam a kezemhez legközelebb eső párnával, jelezve hogy nyögje már ki.
- Na! - felnevetett, majd visszadobta a párnát. - Szóval egy nagyon fontos és egyben hihetetlen dologról van szó.
- Harold Edward Styles! Kibököd még a mai nap folyamán? - kérdeztem nevetve, de most már tényleg megölt a kíváncsiság.
- Jól van na. Elena, turnézni fogunk Amerikában - arcomról hirtelen lefagyott a mosoly. Turné Amerikában? Ez azt jelenti, hogy én oda nem megyek, itt maradok, és ismét elszakadunk egymástól? Mert ugyebár az nem volt benne az ösztöndíjban, hogy elmegyek a világ másik felére is. Számomra ez nem volt jó hír. Inkább nagyon rossz.
- Szóval ez... Ez azt jelenti, hogy ismét el kell válnunk? És mennyi ideig fog ez tartani? - kérdeztem. Már a sírás kerülgetett, de próbáltam visszafojtani.
- Két hónap... De Elena! - hirtelen magához szorított. - Én nem akarom, hogy elváljunk. Ismét... Tudom, hogy most azt hiszed te nem jössz, de én nem ezt szeretném. Nem élnék túl még egy búcsúzkodást.. Szeretném ha velünk jönnél!
Félig meddig nagyon megnyugodtam, mert nem tűnt reménytelennek a helyzet, de csak félig meddig... Mert mégiscsak Amerikáról beszélünk. És az iszonyú messze van. Apukámat pedig már így is magára hagytam. És ott van Annie és Nick is..
- Jaj, Harry - arcomat kezeimbe temettem. - Én nem tudom... Normális esetben tudod hogy hezitálás nélkül igent mondanék, de az istenért, mégiscsak Amerikáról beszélünk! - kicsit felemeltem hangomat.
- Tudom, de...
- De mi? - kérdeztem. - Te nem tudhatod milyen érzés ilyen döntések előtt állni. Neked minden az öledbe hull, minden jó lehetőséged megvan... Ilyen gondjaid álmodban sem lennének.
- Már hogyne tudnám? Szerinted nekem nincs honvágyam, mikor messze vagyok az otthonomtól? Szerinted nekem nem kell nehéz döntéseket meghoznom? Felvilágosítanálak, hogy de! Én is ugyanolyan ember vagyok mint te... Te meg játszod itt a hattyú halálát. Erre a kioktató szövegre nincs szükségem. Na szia - teljesen kikelt önmagából. Még sosem beszélt így velem. Ez megrémisztett.
Hanyatt dőltem ágyamon, és lassan kifújtam a levegőt.
Hirtelen a telefonomhoz nyúltam, és tárcsáztam Anniet.
- Halihóó - kiabált a telefonba.
- Megsüketülök te állat! - mondtam nevetve.
- Te már így is az vagy kedvesem. Miért hívtál? Történt valami?
- Ha-ha-ha. Igen Annie. Egy komoly dolog. A fiúk turnézni mennek Amerikába.
- Hogy mi? De hát ez tök jó hír! Akkor miért beszélsz ilyen gondterhelt hangon? Amerika! Azt a mindenit neki! Hol van itt a probléma? Te is mész, nem?
- Mehetnék, de nem tudom. Nem akarom apát itt hagyni. És titeket sem... És Angliát sem. Az otthonomat - dünnyögtem.
- Te idióta! Ne beszélj nekem hülyeségeket, jó? Már csak Harry miatt se. Nem válhattok ismét el! Ő az a mindent elsöprő szerelem, nem?
- De én nem akarom hogy ő legyen az a mindent elsöprő szerelem! Mert azok mindig véget érnek valahogy. És én őt soha az életben nem akarom elveszíteni! Én csak azt akarom, hogy ő egy egyszerű szerelem legyen. Egy egyszerű, őszinte, örökké tartó szerelem. Szeretném hogy idős korunkban visszaemlékezzünk a sok szép emlékre, és azokra is, amikor valami majdnem szétválasztott minket, de mi mindig megbirkóztunk velük, és ezeket elmeséljük majd az unokáinknak egy verandán ülve. Csak valahogy mindig úgy alakul, hogy ezt valaki nagyon nem szeretné, mert mindig valami akadály elé állít minket, amely próbára teszi a kapcsolatunkat. Nem tudom, talán a sors nem akarja így... - fejeztem be rövid monológomat, majd felsóhajtottam.
- Az utolsó mondatot meg sem hallottam! Elena. Te és Harry egymásnak lettetek teremtve. Szerintem ez nem is kérdés. És ti örökké együtt lesztek, én érzem. De ez csak akkor lehetséges, ha most elmész velük Amerikába, és nem hozol ismét egy rossz döntést - Annienek teljesen igaza volt.
- Imádom, hogy neked mindig igazad van - nevettem fel. - De van egy apró bökkenő. Harry most éppen haragszik rám... Szokásomhoz híven hülyeségeket beszéltem. És érthető hogy elment. Néha gondolkodnom kellene, mielőtt beszélek...
- Igen. De tudom hogy helyesen fogsz cselekedni. Úgyhogy hajrá csajszi! Tedd amit tenned kell. Szeretlek! - mondta.
- Én is téged. És köszönöm!
Elköszöntünk egymástól, én pedig úgy döntöttem, hogy felhívom Harryt és bocsánatot kérek.
- Elena? - szólt bele a telefonba Harry.
- Harry, ne haragudj kérlek! Hülye voltam. És tudom, hogy sokszor hülye vagyok, meggondolatlanul cselekszem és beszélek, de annyira nagyon szeretlek! És nem akarom hogy bármi is szétválasszon minket!
- Visszamegyek hozzád, rendben? - éreztem a hangján hogy elmosolyodott.
- Jól van - mondtam, majd én is elmosolyodtam.

Amint visszajött, rögtön a nyakába ugrottam, és vagy százszor elmondtam, hogy mennyire sajnálom.
- Ha még egyszer elmondod hogy sajnálod, én nem tudom mit csinálok - nézett rám nevetve. - Egyébként is, én vagyok aki mindig elront mindent. Hozzád egy olyan tökéletes fiú lenne való, mint amilyen te vagy, aki mindent jól csinál - nem is akartam hallgatni ezt tovább, így mutatóujjamat szájára helyeztem, jelezve hogy maradjon csöndben.
- Harold! Ezt nem is akarom tovább hallgatni. Tökéletes fiúk egyébként is csak a mesékben vannak. Én meg hol vagyok tökéletes? Sehol. Sok hibám van. És elismerem hogy neked is. Te egy hülye állat vagy Harry Styles - ennél a mondatnál kissé elnevettem magam. - De épp ezért imádlak. Mindent imádok benned. Minden hibáddal együtt imádlak - suttogtam.
- Te egy angyal vagy - suttogta ő is hajamba, miközben szorosan átölelt.
- Harry, döntöttem. Elmegyek Ameri... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen Harry puha ajkaival tapasztotta be enyémeket, én pedig belemosolyodtam csókunkba.
- Kába - fejeztem be a mondatot nevetve. 
Lefeküdtem mellé, és mélyen beleszagoltam pólójába, aminek imádtam az illatát.
Csak feküdtünk szótlanul, egymás mellett, de engem ez mégis elképesztően jó érzéssel töltött el.
- Naa, mikor megyünk el valahová? Majdnem egy hete itt gubbasztok a lakásban, és már totál kész vagyok az unalomtól - sóhajtottam.
- Tudod, hogy nem mehetsz még sehová. Van egy csúnya seb a buksidon, nem emlékszel? - mutatott a sérült részre.
- De... De már nem fáj! - ez nem volt igaz. Minden nap volt olyan időszak, amikor szó szerint vert a víz, úgy belehasított a fájdalom.
- Na persze - borzolta össze hajam. - Az orvos így is leszedi a fejem, ha megtudja hogy elviszlek a búcsúbulira.
- Tessék? Miféle búcsúbuli? - csillant fel a szemem. Végre lehetőséget láttam rá, hogy kimozduljak.
- Nekünk szervezték. Te pedig eljössz velem, rendben? - kérdezte, majd adott egy puszit homlokomra.
- Nem is kérdés - kacsintottam rá.

Hihetetlennek találtam, hogy néhány nap, és Amerikában leszek velük.
Apa meglepően jól fogadta, amin meg is lepődtem, de örültem neki.


Egy nappal az utazás előtt tartottuk a búcsúbulit, amire már mindenki lázasan készült...

25.rész: Kórház...

                                 

                                          *Harry szemszöge*

Elena a karjaimban esett össze. Olyannyira megrémültem és ledöbbentem, hogy hirtelen csak álltam ott a karjaimban Elenával. Az lett volna a helyes, ha azonnal hívom a mentőket, de lábaim gyökeret vertek a földbe, és mozdulni sem tudtam. Óriási szerencsém volt, mert néhány percen belül jött Louis. Ha ő nem jön, az én hülye reakcióm akár végzetes is lehetett volna.. Istenem, ebbe még belegondolni is szörnyű.. Hogy a saját hibámból elveszítsem Elenát. Elenát, aki oly sokat jelent nekem. A sokat nem is kifejezés. Mindent ő jelent nekem.
Louis azonnal hívta a mentőket, én pedig nem győztem hálálkodni neki, amiért ideért.
A mentő megérkezett, én pedig habozás nélkül beszálltam, Louis-val együtt.
- De hát... Hogy... És mi? Hogyan történt, Harry? - faggatott Louis.
- A karjaim között esett össze. Egy pillanat alatt történt.. Észrevettem egy hatalmas sebet a fején - láttam hogy a mentőorvos éppen azt vizsgálja. - És ezek után, mint mondtam egy pillanat alatt összeesett... - arra lettem figyelmes, hogy a kezeim remegnek, a tenyerem izzad, és levegő után zihálok. Borzasztó érzés volt Elenát ott látni, eszméletlenül. Éreztem, hogy nagyon kellemetlen és feszült óráknak nézünk elébe.


                                        *Elena szemszöge*

Lassan és erőtlenül kinyitottam szemeimet. Éreztem, hogy egy puha kéz szorítja enyémet. Oldalra pillantottam, és Harry aggódó tekintetével találtam szemben magam.
- Ó, Elena. Ó, hála az égnek! - gyengéden magához ölelt, de csak azért, mert nem akart kárt tenni még gyenge, törékeny testemben. És akkor ráeszméltem, hogy egy kórházban fekszem, gépekkel körülvéve.
- Mi történt? És miért vagyok kórházban? - tettem fel kétségbeesetten  kérdéseim.
- Összeestél.. Tehát nem emlékszel rá? - kérdezte Harry.
- Nem.. Illetve, valami rémlik. És mi történt a fejemmel? Mert iszonyatosan fáj - megérintettem a fájdalmas pontot, ami be volt kötve.
- Egy elég nagy seb keletkezett rajta - motyogta Harry, majd nyelt egy nagyot. - Valószínűleg egy ütés okozhatta.
- Chris.. - egy könnycsepp folyt végig arcomon. Borzasztó belegondolni, hogy mindezt ő okozta nekem. Ő, akit valaha szerettem. - És meddig kell még bent lennem?
- Nem sokáig - megfogta kezeimet. - Holnap talán már kiengednek. De csak akkor, ha nagyon vigyázol magadra. És lehetőleg még egy hétig otthon maradsz. Ha ezt megígéred, hazamehetsz, én pedig vigyázni fogok rád! - szájához emelte kezeimet, és gyöngéden megpuszilta őket.
- Megígérem, csak hagy mehessek ki a lehető leghamarabb innen - sóhajtottam fel, mire Harry elmosolyodott, és egy aprót bólintott.
- Csak az a baj, hogy nekünk ma lenne egy fellépésünk és egy interjúnk, addig pedig nem tudok veled itt lenni...
- Harry, emiatt ne legyen bűntudatod! Az a néhány óra túlélhető. Megleszek addig - mondtam, majd rámosolyogtam.
- De... Biztos?
- Harold! Ne ellenkezz! Megleszek, mondtam - válaszoltam nevetve. - Emiatt eszedbe se jusson lemondani egy fellépést!
- Egy csoda vagy! - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt.

Harry és a többi fiú is elment, én pedig nem sokkal utána újabb látogatót kaptam. Annie rontott be az ajtón, odarohant hozzám, majd szorosan és elég erősen átölelt.
- Hé te! Összenyomsz - felnevettem. - Nyugodj meg, minden rendben, egyben vagyok, látod?
- Nem vicces. Tudod hogy mennyire rám ijesztettél? Jobban mondva ránk.. Mindenkire. És ez az állat Chris. Megölöm ha egyszer a kezeim közé kerül. Vagy jobbat mondok: börtönbe csukatom! Ott a helye az ilyen elmebeteg állatoknak! - Annie nagyon idegesen, kissé felemelt hangon fakadt ki.
- Ne.. Ne beszéljünk róla Annie, kérlek! Az a lényeg, hogy nem lett komolyabb baj. Pedig meg is... Meg is halhattam volna - suttogtam remegő hangon.
- Na ilyet még viccből se mondj! Amíg engem látsz, téged senki és semmi nem tehet el láb alól, értetted? És itt van Harry is. Ránk bízhatod az életed.
- Nagyon szeretlek te! - mondtam kuncogva, majd magamhoz öleltem, Annie pedig fülembe súgta hogy ő is nagyon szeret.

Nem sokkal később, körülbelül fél óra elteltével a szobába belépett egy orvos. Magas volt, kissé ősz hajú, de nagyon tapasztaltnak, és barátságos férfinak tűnt.
- Hogy van, Elena? - kérdezősködött jólétem felől.
- Az túlzás hogy jól... - felnevettem. - De kibírható - küldtem felé egy halvány mosolyt.
- Ezt örömmel hallom. Ezek szerint nincs eget rengető probléma. Tudja, egy elég erős ütés érte a fejét, ami hajszál híján elérte a koponyát is. De szerencsére ez nem következett be, különben a sérülés sokkal súlyosabb lenne. Így viszont tekinthetjük egy elég erős agyrázkódásnak, vagy annál kicsit többnek, de túlélhető, valószínűleg szövődmények nélküli a sérülése - Annievel mindketten csöndben hallgattuk végig a doki mondanivalóját.
- Értem.. Tehát akkor holnap hazamehetek? - kérdeztem.
- A barátja már említette, igaz? - bólintottam. - Igen, de csak ha nagyon vigyáz magára. Ez parancs!
- Értettem - mosolyogtam rá.
Végzett még rajtam egy gyors rutinvizsgálatot, majd magunkra hagyott.
- Elena, nekem most mennem kell.. Anyuék így is ki vannak akadva, hogy még mindig Londonban vagyok.
- Tényleg, most hol laksz? - kérdeztem.
- Tudod, Margaret nénikémnél. Viszont holnap muszáj leszek hazamenni - oldalra húzta száját.
- Nekem nagyon sokat jelent, hogy ma itt voltál! Köszönöm. Hiányozni fogsz, de megértem ha haza kell menned.
- És... Apukád? Nem értesítette senki? - ez eddig eszembe sem jutott, de őszintén szólva reméltem is, hogy senki nem szólt neki erről az egészről, különben azonnal hazavinne.
- Jaj, remélem, hogy nem... - Annie értette mire gondolok.
Szomorú búcsút vettünk egymástól, majd néhány órára egyedül maradtam, ami nem volt túl izgalmas, így elaludtam.

Mikor felébredtem, ránéztem az órára, és este tízet mutatott. Azonnal be is lépett valaki az ajtón. Az a valaki Harry volt.
- Hogy vagy? - közelebb jött hozzám, és leült az ágyam mellé.
- Megvagyok. Te viszont elég fáradtnak tűnsz, amit meg is értek, mivel most jössz egy fellépésről. Nem kellene hazamenned, és kipihenni magad? - tényleg fáradtnak tűnt. Én pedig nem akartam, hogy miattam még kimerültebb legyen.
- Mi? D-dehogy vagyok fáradt! - ha akarta sem tudta volna letagadni, hogy szó szerint mindjárt elalszik a fáradtságtól, mert mondanivalója közben sikerült egy hatalmasat ásítania.
- Tényleg? Ha nem vagy álmos, miért ásítottál ekkorát bálna uraság? - kérdeztem nevetve.
- Na jó, bevallom. Iszonyúan kimerültem ma. De nem baj. Vigyázok rád, és egy percet sem fogok aludni - mondta, majd kinyújtózkodott.
Nem válaszoltam, csak arrébb húzódtam az amúgy sem túl széles ágyon, és vigyorogva magam mellé mutattam, jelezve hogy feküdjön mellém. Ő pedig elfogadta javaslatom, és mellém bújt. Szorosan átölelt, én pedig fejemet mellkasára hajtottam.
- Szeretlek! - suttogta hajamba.
- Én jobban! - felnéztem rá, és kinyújtottam nyelvem.
- Kétlem! - kacsintott rám.
- Fogadunk, hogy én?
- Na persze... Csak szeretnéd. Én szeretlek jobban! - válaszolta.
- Hmm... Na jó. Egyformán? - kérdeztem nevetve.
- Megegyeztünk - rám mosolygott, és megcsókolt.
 Harry azt mondta, hogy egy szemhunyásnyit sem fog aludni, de tudtam hogy úgy sem bírja ki.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy horkant egyet, mire elnevettem magam. Kuncogva oldalba böktem.
- Harry, alszol? - suttogtam nevetve.
- Nem anyu, nem futott ki a tej. Mindjárt odaadom a cicáknak - dünnyögte félálomban, mire hangosan elkezdtem nevetni.
- Milyen tej? - még mindig nagyon nevettem. - És milyen cicák? Harry, még most is a macskákról álmodozol? - nem bírtam abbahagyni a nevetést.
Erre már teljesen magához tért, és értetlenül nézett rám, hiszen még mindig nagyon nevettem.
- Nem aludtam! Csak öhm... Pihentettem a szemem - mondta, mire én felvontam szemöldököm.
- Aha. Szóval pihentetted a szemed.. És azért beszéltél nekem macskákról, akiknek tejet akarsz adni, igaz? - ismét elnevettem magam.
- Mi? Milyen macskák? - nézett rám értetlenül.
- Álmodban beszéltél, te kis butus - mondtam kuncogva. - De Harry, mondtam, hogy nyugodtan aludj. Nekem is azt kéne tennem.
- Na jó, lehet hogy tényleg nem ártana.
Egyetértően bólogattam, majd egy perc sem telt belé, és már mindketten mélyen aludtunk.


Végre letelt az az egy nap, ami Harry társaságában nem is tűnt olyan hosszúnak. Vagyis egyáltalán nem tűnt hosszúnak. Sőt, inkább meglehetősen hamar eltelt.
Harry egy percre sem hagyott magamra. Vagy ha magamra is hagyott, azt csak nagyon fontos dolgok miatt tette, és nem is hosszú időre.
Levették a kötést a fejemről, és végre normális ruhába öltözhettem. A ruhák közül, amiket még Annie hozott be nekem, egy virágmintás egybe ruhát találtam a legkényelmesebbnek, amit gyorsan magamra kaptam, majd vele együtt a bőrdzsekimet is.

- Harry, erre tényleg semmi szükség. A lábamnak semmi baja - mondtam, mikor Harry felkapott az ölébe, és úgy akart kivinni a kórházból.
- Nem akarom hogy egy kicsit is megerőltesd magad. Úgyhogy ne is próbálkozz, úgy sem teszlek le - mosolygott rám.
- Igazi úriember vagy - mondtam, majd kezeimet átkulcsoltam nyakán, és hozzábújtam.

Otthon szinte egy lépést sem kellett tennem, mivel Harry mindennel kiszolgált, amivel csak lehetett.
A délutánt főként filmnézéssel és ilyen-olyan értelmetlen dolgokkal töltöttük, de én egy percig sem unatkoztam.
- Hmm - sóhajtottam fel. - Ez már a századik film, amit ma megnézünk... - mormoltam.
- Szóval unatkozol morgó? - kérdezte gúnyosan, majd elnevette magát.
- Na elmész ám a tudod hova "morgó"! - válaszoltam nevetve.
- Igen? Jó, ezt megjegyeztem - játszva a sértődöttet felhúzta orrát, majd elfordult tőlem.
- Na ne kéresd magad! - visszafordítottam, fölé hajoltam, majd egyre közelebb hajoltam hozzá, még szánk egymásra nem tapadt.
Egy hirtelen mozdulattal átfordított, így ezúttal én kerültem alulra.
Szívveréseim száma az egekbe szökött, a levegőt pedig zihálva vettem. Mikor mellkasa enyémhez ért, éreztem szapora szívveréseit, leheletét pedig arcomon éreztem. Gyengéden simogatni kezdte derekamat, amitől kirázott a hideg. Én is megérintettem derekát, kezem egyre feljebb csúszott, majd lassan levettem róla pólóját. Bőre enyémhez ért, amely olyan forró volt, hogy mikor kezem hozzáért, szinte égetett.
Teljesen megfeledkeztünk önmagunkról, de néhány másodperc múlva Harry hirtelen elengedte derekam, és felült, majd zavarában beletúrt hajába.
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten. Olyan érzésem támadt, mintha ő nem akarna engem úgy, mint ahogy én őt.
- Nem, dehogyis. De ezt most nem lehet. Most nem. De ne értsd félre, nem arról van szó, hogy én nem akarom.. Mert ha rajtam múlna, akkor hú.. Szóval érted - elpirult.
- Értem... - én is zavarban voltam, ezért lehajtottam fejem. Még mindig nehezen vettem a levegőt, mivel ilyen érzésem még sosem volt azelőtt.
- De hé, ez nem azt jelenti hogy ez soha nem fog megtörténni! Csak nem most.. Féltelek - kezével felemelte államat, és mélyen a szemembe nézett. Mosolyogva bólintottam, és nyomtam egy apró csókot ajkaira.

24. rész: Nem sokon múlt...

Erős zsibbadást éreztem lábaimon. Mintha mozgásuk valamiféle korlátok között lenne. Lassan kinyitottam szemeimet, és egy sötét szobát láttam magam körül. Az estéről csak halvány emlékfoszlányok ugrottak be. Nagyon megijedtem, hiszen egyáltalán nem volt ismerős környezet, ahol feküdtem. És ez még önmagában nem is lenne olyan nagy probléma, csak éppen meg voltam kötözve. Ez már sokkal több okot adott a félelemre. Elgyengült testemmel nem tudtam feljebb emelkedni.

- Hol vagyok? - suttogtam gyenge, rekedtes hangon.
- Biztonságban - hangzott a válasz a szoba másik végéről.
Azonnal felismertem ezt a hangot. Biztos voltam benne hogy Chris válaszolt.
Amint ráeszméltem, hogy tényleg ő az, és ezek szerint elrabolt, heves kapálózásba kezdtem.
- S-segítség! - igyekeztem kiabálni, de hangom erőtlen volt, így csak suttogásra voltam képes.
- Felesleges kiabálnod! Úgy sem hallja meg senki... Ne félj már! - közelebb jött, és megérintette kezemet.
- Ne! Menj innen! Ne érj hozzám, értetted? Harry! Harry, hol vagy? - elkezdtem zokogni. Elrabolt a volt barátom, akiről kiderült, hogy egy pszichopata, és Harrynek valószínűleg fogalma sincs róla, hol lehetek. Azt gondolom, ez elég okot adott a sírásra.
- Harry nincs itt.. És nem is fog idejönni soha. Mi szépen elleszünk ketten. Csak mi, rendben? - ezúttal kezeimet már nem csak megérintette, hanem meg is simogatta.
- Mondtam hogy ne érj hozzám Chris! Engedj el! Könyörgöm engedj el! Esküszöm nem mondom el senkinek ezt az egészet! Csak hadd menjek el - kérleltem.
- A-a. Hiába kérlelsz. Én benned már nem bízom meg - erre felkaptam fejem.
- Te nem bízol meg bennem? Ez nevetséges.. Te raboltál el, kötöztél meg, és fenyegetőzöl most azzal, hogy soha nem engedsz el! Akkor kinek is lenne itt oka bizalmatlanságra? Szerintem nekem - förmedtem rá.
- A kezeid kikötözöm - válaszolta.
- Ó, milyen nagylelkű... - mikor kikötözte kezeimet, letöröltem könnyeimet.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az asztalon elkezdett csörögni a telefonom. Ismét zokogni kezdtem, és kérlelően néztem Chrisre, hogy adja oda a telefont.
- Szó sem lehet róla! Te tényleg ilyen hülyének nézel? - kiabált rám Chris. Nagyon megijedtem. Hangja nagyon idegesnek tűnt, és tudtam hogy bármire képes lett volna. - Kettőt találhatsz ki keres.. A hős lovagod - mormolta, majd kinyomta.
- Ez reménytelen - suttogtam, miközben a sírást még mindig nem tudtam abbahagyni.

                                        *Harry szemszöge*

Elena eltűnt. És kinyomta a telefont. Minden egyes alkalommal, mikor kerestem. De ő képtelen lenne erre. Borzasztó érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy veszélyben van, én pedig nem tudok érte tenni semmit, mivel fogalmam sincs hol lehet.
- Na? - kérdezte Annie izgatottan. Reménykedett benne, hogy végre felveszi. Megráztam fejem, majd lehajtottam. Mindenki nagyon feldúlt volt.
- Oké. Beszéljük át még egyszer. Hol láttuk őt utoljára? - Nick már vagy századszorra hozta ezt fel.
- Nick, már ezerszer megbeszéltük, hogy Elena kiment. És azután nem látta senki - válaszolta Liam. Ő próbált nyugodt maradni.
- Istenem, ez az egész az én hibám. Ha kimegyek vele, akkor ez mind nem történik meg.. - Annie elsírta magát.
- Ne okold magad! Nem te tehetsz erről, Annie! - Liam megpróbálta megnyugtatni, magához húzta és átölelte.
Zayn is nagyon maga alatt volt. Tudtam mennyit jelentett neki Elena. 
Mind tanácstalanok voltunk, és már én is a sírás küszöbén álltam. Nem adtam fel, tárcsáztam Elena számát minden egyes percben, reménykedve, hogy valami csoda folytán beleszól.

                                       *Elena szemszöge*

Nagyon féltem. Rettegtem.
- Chris, kérlek engedj el! Te nem szeretsz engem. Hiába próbálod elhitetni velem is és magaddal is. De azt is tudom, hogy te nem lennél ilyenre képes. Te valahol mélyen jó vagy.. - suttogtam hirtelen, mikor már rég csendben voltunk.
- Na ne. Ez nem kell, köszönöm. Te kellesz nekem Elena! Ez az egyetlen ok, amiért elraboltalak. Magadtól úgy sem lettél volna képes velem jönni.
- Chris. Fejezzük már be ezt az egészet, kérlek! - néha rám tört a szédülés és a hányinger, de nem gondoltam, hogy komolyabb baj lenne.
- Én szeretlek! Te nem tudod milyen érzés, ha egy sztárral helyettesítenek.
- Én helyettesítettelek téged? Te voltál az, aki többször megcsalt. Aztán pedig ismét megcsalt, átvert, és még meg is ütöttél. Tudod te, hogy milyen lelki sérülést okoztál nekem? Harry mutatta meg nekem igazán, hogy milyen az, ha szeretnek. Ha tiszta szívből szeretnek. Na ezt, hogy szeretsz, a legnagyobb képtelenségnek tartom.
- Harry? Én úgy tudom, először Zaynnel voltál. Na igen, szerettelek, mielőtt nem lettél egy olcsó kis lotyó, aki minden hónapban váltogatja a pasijait!
E mondat hallatán betelt a pohár.
- Te szemét rohadék! - kiabáltam. Nem tűrtem, hogy bárki ilyet mondjon rólam.
Nagyon ideges lett, én pedig megláttam a szemeiben. Odalépett hozzám, és adott egy hatalmas pofont, amitől az eszméletem is majdnem elvesztettem. Nagyon erős volt, és iszonyatosan fájt.
Kiment a szobából, én pedig már majdnem elájultam, mikor ismét a telefonom csörgésére lettem figyelmes.
Valahogy el kellett érnem a telefont. Lábaim még mindig meg voltak kötözve, így szinte reménytelennek tűnt, hogy elérjem. Hirtelen megpillantottam tőle nem messze egy aprócska kést. Nagy erőt vettem magamon, és elnyúltam érte. Szerencsére sikerült kioldoznom magam, és elrohantam a telefonomhoz, az idő pedig nagyon sürgetett. Bármelyik pillanatban betoppanhatott Chris.
- Harry! Harry, itt vagyok! - ezúttal már örömömben sírtam.
- Ó, hála az égnek. Elena, mi van veled? Hol vagy? Van fogalmad róla, mennyire aggódunk érted? - válaszolt Harry gondterhelt hangon.
- Elrabolt.. Chris elrabolt - suttogtam remegő hangon.
- Micsoda? Elena, bántott? Én, én nem tudom mit csinálok ha rátalálok. Hol vagy?
- Fogalmam sincs! Annyira félek. De tudnod kell, hogy nagyon szeretlek! - mondtam zokogva.
- Én is téged! És nem lesz semmi baj! Megtalállak, ígérem! - hirtelen lépteket hallottam az ajtó mögül. Nem válaszoltam Harrynek, csak kinyomtam a telefont.
Belépett, és meglátta, hogy a telefon a kezemben van.
- Mit csináltál? Na gyere csak ide! - elkapta karom, és maga felé kezdett rángatni. Ellökött a földre, és tudtam mit akar tenni. Azt, amit már számtalanszor megpróbált, de még sosem sikerült neki. Hirtelen annyira megijedtem attól, mit fog tenni, hogy szinte nem is tudva arról mit cselekszem, a hozzám legközelebb eső tárggyal leütöttem.
- Uramisten! - kezeim számhoz kaptam, és ijedten álltam, mikor megláttam, hogy Chris feje vérzik.
- Sajnálom, de ezt kellett tennem!  - kirohantam a nagy épületből, és ismerős környékre lettem figyelmes. London külvárosát láttam magam előtt. A lehető legmesszebb rohantam, és meg sem álltam egy parkig. Összerogytam a földön, és sírni kezdtem. Félig azért, mert nagyon megkönnyebbültem, hogy nem történt meg az, amitől rettegtem, de félig még mindig nagyon féltem, hogy Chris egész életemben üldözni fog.
Nem is tudtam merre lehet Harry, és ő sem tudta hol lehetek én. Még csak fel sem hívtam. Csak sétáltam magányosan, kisírt szemekkel.
Teljesen váratlanul arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Elnéztem a hang irányába, és megláttam Harryt. Annyira kimondhatatlanul boldog lettem, hogy nem szóltam egy szót sem, csak odarohantam hozzá, és olyan szorosan átöleltem, mint még soha azelőtt.
- Annyira nagyon féltem! - suttogtam, és még szorosabban öleltem.
- Shh! Nyugodj meg. Most már nem érhet semmi ilyesmi, megígérem! De hol van Chris? - kérdezte Harry.
- Nem tudom. Nem emlékszem. Sajnálom, de nem néztem, mert annyira féltem, hogy csak rohantam amerre láttam. Minél messzebb tőle.
- Elena, ez így nagyon nem lesz jó. Neki börtönben lenne a helye. Ezek után már biztosan - teljesen igaza volt.
- Kérlek, most ne foglalkozzunk ezzel! Nagyon össze vagyok zavarodva, és besokkoltam. Nem tudom még összeszedni a gondolataim. Egyébként is annyira boldog vagyok, hogy nem történt semmi komolyabb baj! - mondtam halkan.
Harry helyeslően bólintott. Látta rajtam, hogy most még tényleg sokkos állapotban vagyok. Hosszan megcsókolt, és ez most a legjobban esett a világon. Megérintette fejemet, és észrevette a nagy sebet, ami akkor keletkezhetett, mikor Chris leütött.
- Ez mégis mi? - kérdezte. Nagyon erős fájdalom nyílalt a fejembe, a körülöttem lévő világ pedig egyre homályosabbá vált. Mélyen Harry szemébe néztem, amelyek a kétségbeesést sugározták. Ez volt az utolsó összerakható kép emlékezetemben.  Néhány másodperc múlva elvesztettem eszméletem, és összeestem.

23.rész: Szilveszter.

 Eljött az év utolsó napja. Nagyon izgatott voltam, hiszen ez volt az első szilveszterem a fiúkkal, és mivel Anniet és Nicket is meghívtam, így a buli még jobbnak ígérkezett.
Mikor délelőtt én és Harry felkeltünk, már nagyon izgatott voltam. Kikászálódtam az ágyból, bementem a fürdőbe, és magamra kaptam egy fehér, barna mintás kötött pulcsit, egy cicanadrágot, és a kedvenc csizmám.
Kimentem a fürdőből, és épp a szoba felé indultam, mikor egy kéz hátulról betakarta szemeimet.
- Shh. Ne nyisd ki, amíg nem szólok - azonnal felismertem a hangját.
Néhány perc séta után kiértünk a kertbe, mivel éreztem hogy ruhámon átfúj a hűvös szél.
- Kinyithatod - suttogta fülembe.
Kezeit elvette szemeim elől, és a kertben azonnal megpillantottam egy fagyöngyöt. Megfordultam, és Harry mosolygott vissza rám.
- Tudod, én még sosem csókolóztam fagyöngy alatt, és... - beletúrt göndör fürtjeibe - szeretném, ha ez veled történne meg először.
- Bevallom, még én sem. Hát, akkor gyere! - megfogtam kezeit, és magammal húztam a fagyöngy alá.
Lassan lábujjhegyre emelkedtem, lehunytam szemeimet, és ajkaink összeértek. Csodás csók volt. Olyan mesébe illő.

Dél körül elindultunk vissza Londonba. Amint megérkeztünk, Louis várt minket a megbeszélt helyen. Egy Starbucks előtt ült, és éppen a kávéját kortyolgatta, majd mikor meglátott minket, azonnal hatalmas mosolyra húzódott szája.
- Itt van a turbékoló szerelmespár - mondta, majd mindkettőnket átölelt.
- Ahogy mondod. Nekem viszont most el kellene mennem. Ellesztek addig Elenával?  - kérdezte Harry.
- Hogyne - bólogattam.
Harry elköszönt tőlünk, majd elindult a dolgára, ami őszintén szólva nem tudtam, hogy mi lehetett.
Louis és én még leültünk egy kicsit, és én is vettem egy kávét, hogy felmelegítsen. Vele egyszerűen képtelenség unatkozni. Annyira hülye. Persze jó értelemben. Szórakoztatóan hülye.
Kicsit később elindultunk a Temze partjára.
- Mesélsz nekem anyukádról? - kérdezte hirtelen, mikor már elég régóta csendben voltunk - Persze ha fáj róla beszélni, akkor nem erőltetem..
- Nem, semmi gond. Tudom mire vagy kíváncsi. Hogy halt meg, igaz? Jól sejtem? - kérdeztem, miközben felé fordultam.
- Hát, tulajdonképpen igen...
- Ez egy elég hosszú történet. Tudod, a szüleim elváltak. Mikor nagyon kicsi voltam. Négy éves...
- És vannak emlékeid abból az időből? - kérdezte.
- Vannak. Illetve csak van. Egy. A kép, ami mindig bevillan, hogy négy évesen az ajtónak támaszkodva állok, még szinte alig értek valamit, de amit hallok, hogy anya és apa kiabálnak egymással. Vitatkoznak. Apukám pedig egyszer csak beront az ajtón, én meg mintha ott sem lennék, átnéz rajtam, és elkezdi pakolni a ruháit egy nagy bőröndbe. Én pedig csak állok ott, értetlenül. Apa elindul a bejárati ajtó felé. Nagyon feldúlt. Én pedig utána rohanok, és ennyit mondok: Hová mész apu? De nem jön válasz. Bepattan a kocsijába és elhajt. Még csak egy puszit sem adott nekem, és el sem köszönt. Attól a naptól kezdve már semmi sem volt olyan, mint azelőtt... Apukám minden gondját és bánatát az alkoholba fojtotta. Anya pedig idegileg már az összeomlás szélén állt, de megpróbált végig erős maradni. Értem. Eltelt öt év úgy, hogy nem beszéltem apával. Egy szót sem. Fogalmam sem volt, hol lehet, mi van vele, vagy hogy egyáltalán él-e még.
- És aztán hogyhogy elkezdtetek beszélni? - Louis hangját még sosem hallottam ilyen komolynak.
- Én nem tudom. Ezt csak ők tudhatják. Egy hétfő délután anyu értem jött a suliba, amit máskor sosem csinált, mert rengeteg munkája volt, ezért is volt már ez is érdekes. Azt mondta, van egy meglepetése. És életem egyik legszebb pillanata volt, amikor bementünk a kedvenc fagyizónkba, apa pedig a törzsasztalunknál várt minket. Odafutottam hozzá, és nagyon szorosan átöleltem. Ez egy csodás emlék.
De nem tartott ilyen sokáig a boldogság. Egy-két évvel ezután jött életem legszörnyűbb napja. Abból a napból annyira emlékszem, hogy nagyapával kétségbeesetten száguldunk a kórház felé. Bemegyünk, és közlik velünk, hogy már nem tudták megmenteni. Autóbalesete volt. És én még csak el sem tudtam köszönni tőle... - könnybe lábadtak szemeim.
Louis közelebb húzott magához, és szorosan átölelt.
- És azóta apukáddal élsz? - kérdezte, miközben még mindig erősen szorított magához.
- Igen, bár számtalanszor elgondolkodtam rajta, hogy otthagyom, és elköltözök a nagyszüleimhez. Hogy érezze, milyen egyedül, végtelenül és magányosan. Nem számíthattam rá. De ő mindig egy utolsó esélyért könyörgött, én pedig hittem neki. Egyszer viszont tényleg betelt a pohár, amikor már a századik utolsó esélynél tartottunk. Akkor nem sokon múlt, hogy tényleg elmegyek, de apa még akkor is könyörgött, hogy ne menjek el. És akkor azt mondtam, hogyha ezúttal ismét visszaesik, rám többet nem számíthat. Ezt már komolyan vette, és azóta élünk viszonylag boldogan. De csak viszonylag. Viszont, amióta veletek vagyok, tudom milyen érzés tartozni valahová. Annien és Nicken kívül.
- Ránk mindig számíthatsz! - adott egy puszit fejemre. Louis hihetetlenül jó barát.
- Alig várom, hogy megismerd őket! - mosolyodtam el.
- Én pedig azt várom, hogy megismerd Eleanort!

Végre elérkezett a délután, én pedig felvettem a partiszerelésem. Már napok óta gondolkodtam azon, mit vegyek fel, de ehhez képest nem sikerült valami hű de állati szerelést összehozni. Egy lenge fehér ruhánál és egy párducmintás harisnyánál döntöttem.
Csöngetést hallottam az ajtón, és azonnal rohantam kinyitni. Amint kinyitottam, előttem állt a két őrült barátom.
- Meglepetéés! - kiabálták egyszerre, majd mindketten a nyakamba ugrottak.
- Képzeld el, ez a nagyon hülye rossz vonatot nézett. Így elindultunk Írország felé - mondta Annie, majd rámutatott arra az észlényre.
- Akkor talán nem kéne ezeket az ügyeket rám bízni Miss Tökéletes! - vágott vissza Nick vinnyogó hangon.
- Oké gyerekek, elég - álltam közéjük nevetve.
Végignéztem Annien, és pazarul festett. Hozta a formáját a drága. Volt rajta egy világosbarna koktélruha és egy szőrmés mellény, ami színben a ruhához passzolt. Nick pedig... Nick olyan menő csávó volt. Vagyis a többi lánynak igen. Viszont nekem és Annienek mindig csak egy tesó volt, akire sosem tudtunk volna többként nézni. Ahogy ő sem ránk. Szívatott is minket rendesen. Ami azt illeti, még most is ezt teszi.

Izgatottan elindultunk a buli helyszíne felé.

Amint beléptünk, megpillantottunk egy csomó befolyásos embert. Annie szó szerint majdnem elájult, mikor meglátta Liamet, de szomorú is lett, mivel ő épp a barátnőjével, Daniellelel táncolt.
- Annie, hagyd. Majd találsz valaki mást. Nézz arra! Niall tátott szájjal bámul téged! - átöleltem, majd megsimogattam.
- Niall sem rossz - kacsintott rám kuncogva.
A fiúk odajöttek hozzánk, és mind bemutatkoztak Annienek és Nicknek. Mikor Liam átölelte Anniet, olyan piros lett, hogy egy paradicsom színével vetekedett. Louis bemutatta Eleanort, Liam pedig Daniellet, akik mindketten nagyon kedvesek voltak.
Odaosontam Harryhez, és hátulról átöleltem.
- Megjött az én drágám - hátrafordult, és gyengéden megcsókolt.
- Megjöttem - suttogtam.
Annienek azonnal megakadt a szeme egy nem várt vendégen. Magához rángatott, és rámutatott arra a bizonyos személyre.
- Mit keres itt Caroline Flack? - kérdeztem felháborodva.
- Gyere csak velem! - kacsintott rám. Tudtam hogy kieszelt valami jó kis dumát. Ő is az a szókimondó fajta.
- Jó napoot! - mondta Annie, majd kezet rázott Carolinenal.
- Szia.. Ne haragudj, de szabad megkérdeznem, hogy te ki a csuda vagy? - kérdezte Caroline lenéző hangon.
- Ó, én Elena barátnője vagyok. Tegezhetem a nénit? - kérdezte Annie, mire a számban lévő puncsot majdnem kiköptem.
- Ezt... Ezt mégis mire véljem? - kérdezte Caroline felháborodottan.
- Akkor nem tegezhetem? Hát jó.. - lebiggyesztette ajkait - Azért öröm volt megismerni a nénit!
Fulladozva a nevetéstől elrohantunk, és adtunk egy pacsit egymásnak, majd mindketten elindultunk táncolni.
Elérkezett a visszaszámlálás ideje.
- 10. 9. 8. 7. 6. 5. 4. 3. 2. 1 - ordította mindenki. És egy új év kezdődött.
- Boldog új évet! - fordultam Harry felé, majd megcsókoltam.
Mindenki nagyon jól érezte magát, ahogy én is.
Már elég sokadik pohárnál tarthattunk, mikor már nem nagyon voltam magamnál. Hirtelen egy kéz megragadta derekamat, és a táncparkett felé kezdett húzni. Elkezdtünk táncolni, és az egyetlen, amiről fel tudtam ismerni, az illata volt. Zayn volt az, aki erősen szorított magához. Nagyon nem lehettem már magamnál, mert hagytam neki, hogy egyre közelebb jöjjön hozzám. Mellkasát enyémen éreztem. nagyon közel állt hozzám. Fejét gyengéden vállaimra döntötte. Hirtelen ajkaink egymásra tapadtak. Beletúrtam a hajába, az ő kezei pedig derekamon voltak. Olyan vadul csókolt. Olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap, és félne a mától. Nem érzékeltem semmit, csak a pillanat varázsát. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki a hátam mögül magához ránt, én pedig csak zavarodottan álltam, ahogy Zayn is.
- Annie.. Mi.. Mi történt?
- Megcsókoltad Zaynt! - rázta meg erősen vállaimat.
Kezeimet homlokomnak támasztottam, és teljesen kétségbe estem. Attól rettegtem, hogy Harry ezt az egészet látta.
- Én, most inkább kimegyek... - suttogtam.
Kirohantam az épületből,és néhány percig csak álltam.
- Hülye hülye hülye! - mondogattam magamnak. Mit vártam? Bevallom, rengeteget ittam. És elveszítettem a fejem. De amikor megcsókoltam Zaynt, valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Próbáltam még csak nem is gondolni erre. Azt hajtogattam magamnak, hogy csak és kizárólag Harryt szeretem. Harryt.

Nagyon szédültem. Hirtelen erős ütésre lettem figyelmes fejemen, és minden elsötétült...

22.rész: Xmas time.(L)

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami csiklandozza az arcomat, egy kar pedig erősen szorít magához. Kinyitottam szemeimet, és megláttam Harryt. Göndör fürtjei voltak azok, amelyek az arcomba lógtak. Még egyszer szorosan átöleltem, majd óvatosan kibújtam karjai közül. Vagyis csak próbáltam óvatosan kibújni, mert néhány másodpercen belül már egy halk sóhajt hallottam.
- Jó reggelt édesem! - mosolygott rám még kicsit kómás fejével. De még így is szívdöglesztő volt.
- Neked is! - viszonoztam mosolyát, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Karácsony vaan! - kiabálta, majd izgatottan felpattant az ágyból.
- Olyan vagy, mint egy ötéves - mondtam nevetve, majd kinyújtottam rá a nyelvem.
- Nem vicces! Én igenis vártam a karácsonyt. Igaz, a mikulás csak ma éjjel rakja be az ajándékot a zoknimba, de ez a nap tulajdonképpen már karácsony - nézett rám teljesen komolyan, kissé sértődötten.
- Oké, akkor megyünk a plázába, és beülsz a mikulás ölébe kicsi Harry? Mondd el neki mit kértél - löktem oldalba ismét nevetve.
- Haha. Nagyon vicces kedvedben vagy ma, azt látom - húzott az ölébe ezúttal már ő is nevetve - Viszont, ma azt terveztem, hogy elmehetnénk a városba, megnézhetnénk a vásárt, este pedig jönnek a fiúk. Na mit szólsz? - kérdezte, miközben megsimogatta arcomat.
- Ez nagyszerű ötlet - mondtam, majd szorosan átöleltem.
Gyorsan összekészültünk. Bőröndömből kikaptam egy sötétkék farmert és egy krémszínű virágmintás hosszú ujjút.
Mikor lementünk, Gemma már friss reggelivel várt minket.
- Na hová lesz a menet fiatalok? - kérdezte Gemma, majd odanyújtotta a nekem szánt pirítóst.
- Megmutatom Elenának a várost. Tényleg, anya merre van? Elena még nem is ismeri.
- Fent van, de szerintem mindjárt lejön. Akkor bemutathatod neki! Már így is megöli a kíváncsiság! - válaszolta Gemma, majd megölelt.
Nem telt sok időbe, Harry anyukája már le is jött hozzánk.
- Jó reggelt! - puszilta körbe gyerekeit. - Ó, te vagy Elena? Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! Anne vagyok - mondta, majd szorosan átölelt.
- Igen, én lennék Elena - mosolyodtam el - Én is örülök, hogy megismerhetem!
Anne igazán kedves volt és közvetlen. Miután megreggeliztünk, elindultunk a városba.
Fejemre húztam a kedvenc bojtos sapkámat, mire Harry magának is elővarázsolt egy hasonlót a háta mögül.
- Csinos sapka! - egy hirtelen mozdulattal lerántottam fejéről.
- Hé, add csak vissza!
- Soha! - mondtam nevetve, majd elkezdtem iszonyú sebességgel futni Harry elől, aki el akart kapni.
Néhány perc múlva, miután már tettünk vagy öt kört a hátsó kertjükben, sikerült elkapnia, de olyan lendülettel, hogy mindketten a földre estünk. Jobban mondva én estem Harryre. Mindketten elnevettük magunkat, majd mélyen egymás szemébe néztünk, és ismét megcsókoltuk egymást.
- Nagyon szeretlek! - suttogtam, miközben még mindig a földön feküdtünk.
- Én is szeretlek. Örökre - suttogta hajamba. Akárhányszor kimondja, hogy szeret, mintha két méterrel a talaj felett lebegnék. Hihetetlen érzés.
Később beértünk a városba, és a vásár már javában zajlott. Sokan odamentek Harryhez aláírást kérni, vagy fotót csinálni, Harry pedig türelmesen végigvárta az összes embert.
- Hihetetlen vagy. Annyira szereted a rajongóidat. A szeretet pedig csak úgy sugároz belőled - mondtam, miközben összekulcsoltam ujjainkat.
- Értük élek. Nekik köszönhetem, vagyis köszönhetjük ezt az egészet. Na meg persze hozzátenném, hogy te is az életem vagy. Igen, te egy nagyon nagyon különleges személy vagy számomra Elena!
Válaszképpen csak rámosolyogtam, és kicsit elpirultam.
- Annyira aranyos, hogy még ennyi idő után is el tudsz pirulni, ha valami ilyesmit mondok! - közelebb húzott magához, karjait átdobta vállamon, majd adott egy apró puszit fejemre.
Megláttam egy árust, akinél vattacukrot lehetett venni.
- Vegyünk! Légyszii - néztem rá bociszemekkel. Ezer éve nem ettem vattacukrot, és nagyon megkívántam.
- Aha.. És még én viselkedek úgy, mint egy ötéves - nézett rám nevetve.
- Jó, oké. Bevallom, én is olyan vagyok, mint egy ötéves. Na, veszünk? - kérdeztem még mindig kérlelően.
- Persze - mosolygott rám, én pedig elkezdtem ugrálni örömömben, majd magammal húztam.
Mindketten vettünk egyet. Én rágógumisat, Harry pedig narancsosat. Miközben eszegettünk, beértünk egy nagyon hangulatos kis sétálóutcába, aminek a közepén egy hatalmas karácsonyfa volt.
- Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg, miközben még mindig a vattacukrot eszegettem.
- Természetesen. De ugye nincs semmi baj? - kérdezte ijedten.
- Nem, dehogyis! Nem hiányzik a régi életed?
- Nem sokan tették még fel nekem ezt a kérdést. Pedig mindig annyira szerettem volna válaszolni rá. Tudod, félig meddig igen. Hiányzik, hogy átlagos fiú legyek, átlagos élettel. De ha ez az egész nem történik meg, nem ismerem meg az öt legfantasztikusabb embert a világon. Ők a legjobb barátaim. Szinte már testvérek. És a rajongók. Értük teszem mindezt. És gondolj bele, ha ez nem így történik, talán soha nem találunk egymásra.
- Igen, ez igaz.
- És ha már itt tartunk. Már azért elég régóta együtt vagyunk, de még nem nagyon meséltél arról, milyen volt az életed régebben.
- Nem egy leányálom... - meredtem magam elé, miközben felelevenedtek bennem a Chrishez fűződő emlékeim.
- Történt valami megrázó? Anyukád halálán kívül?
- Az a legmegrázóbb volt. De elkövettem egy hatalmas hibát is. Beleszerettem valakibe, aki nem szeretett viszont. Csak kihasznált, és bántott. A szó szoros értelmében.
- Eddig erről miért nem meséltél nekem?
- Nem tudom... Nem szívesen beszélek Chrisről. Így hívják. És, ha már így mindent bevallottunk, el kell mondanom még valamit. A bál... Emlékszel? - bólogatott. - Akkor is ott volt. És meg akart... Meg akart... - nem tudtam kimondani, de Harry értette miről van szó, és meglepetten rám nézett.
- És hogyhogy nem? Csak a kezeim közé ne kerüljön.
- Mert, jött Zayn. Ezért mindig nagyon hálás leszek neki - megköszörültem torkomat. Borzasztó volt erre visszagondolni.
- Többet nem történik ilyen, érted? Megvédelek. A közeledbe sem jöhet! - szorosan magához ölelt.
Bólintottam, majd felemeltem fejem, belenéztem gyönyörű zöld szemeibe, és megcsókoltam. Ott álltunk a hatalmas karácsonyfa előtt, mikor a hó elkezdett szállingózni. Tökéletes karácsonyi hangulatom lett.

Estefelé hazamentünk, és izgatottan vártuk a fiúkat. Nemsokára meg is érkeztek. Harry ajtót nyitott nekik, majd amint beléptek a házba, és üdvözöltük egymást, Niall azonnal a konyha felé vette az irányt.
- Mi a ma esti menü? És van valami előétel? Éhen pusztulok.
- Nem is te lennél - öleltem át nevetve.
Harry ismét el volt foglalva Louis-szal, én pedig megláttam hogy Zayn egyedül kuksol a kanapén. Leültem mellé.
- Mi az? Történt valami? - böktem oldalba, mire ő halványan elmosolyodott.
- Az igazság az, hogy igen, történt. Összevesztem Cattel... - dünnyögte szomorúan.
Próbáltam együttérzést színlelni, de igazából nagyon örültem a hírnek. De nem azért, mert bármit is akartam volna Zayntől, hanem mert ő sokkal jobbat érdemel, mint egy ilyen Cat féle csaj.
- Na ne mondd! - próbáltam a legjobb színészi képességeimet bevetni.
- Lehet, hogy szakítunk...
- Oké, őszinte leszek. Nem színlelem tovább, hogy kedvelem, mert ki nem állhatom. Szerintem inkább örülj neki, hogy összevesztetek, mert te sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz!
 - Mi? Elena... Miért fáj ennyire mással látni? - kérdezte idegesen.
- Elegem van ezekből az agyszüleményeidből. Szerintem inkább neked fáj az, hogy már nem érdekelsz. Egyáltalán nem érdekelsz! - vágtam vissza én is kissé felemelt hangon. Bár magam sem tudtam, hogy igaz volt-e az, amit mondtam...
Zayn ismét szólásra nyitotta száját, de abban a pillanatban Liam mindenkit a konyhába invitált.
- Legalább most ne veszekedjünk! - suttogtam Zaynnek.
Megvacsoráztunk, majd befészkeltük magunkat a nappaliba. Louis, Zayn és Liam a kanapéra ültek, Niall az egyik fotelben terült szét, Harry pedig a másikban, én pedig az ölébe ültem.
- Arra gondoltam, hogy átadhatnánk egymásnak ma este az ajándékokat - néztem a fiúkra, mire ők mind egyetértően bólogattak.
Először mindenki átadta az ajándékát Niallnek. Én egy Nando's kuponnal leptem meg, aminek nagyon örült. Louisnak egy répa formájú és színű párnát ajándékoztam, amiről kijelentette, hogy ez lesz az új alvótársa.
Liamet a kedvenc Calvin Klein parfümjével ajándékoztam meg. Zaynnek egy fényképalbumot ajándékoztam, amelynek elején én és ők öten szerepeltek. Én a négy fiútól egy álomszép cipőt kaptam, amiért teljesen odavoltam.

Mikor Harry következett, magával húzott és felmentünk az emeletre, be a szobájába, ahol gyönyörű égők lógtak le a falról.
- Imádom őket, de ezt az ajándékot négyszemközt akartam átadni. Tudod, így olyan romantikus - kacsintott rám.
Zsebéből kivett egy aprócska dobozt, majd átnyújtotta nekem. Kinyitottam, és egy csodaszép karkötő volt benne, aminek medálja egy átlátszó kőből készült szívecske volt.
- Harry, ez nagyon szép! Nagyon tetszik. Köszönöm! - mondtam, majd átöleltem. Felrakta rám, én pedig csodálattal néztem az ajándékot.
Én is elővettem a neki szánt csomagom. Kibontotta, majd megpillantotta a kis ajándékokat. Az egyik egy bekeretezett kép volt rólunk. A kedvenc képem, amikor a Temze partján voltunk. A másik pedig egy kötött, rénszarvasos pulcsi volt. Nem gondoltam ám komolyan, hogy hordania kell. De nem hagyhattam ott a boltban, hiszen olyan vicces volt. És magamnak is vettem egyet, amit azonnal előkaptam hátam mögül.
- Ó, ez... Igazán - túrt bele hajába - Öhm egyedi - nézett a pulcsira furcsán, majd megnyomta az orrát, ami még énekelt is.
- Ugye hogy ez a tökéletes ajándék? És nekem is van - mondtam nevetve.
- A kedvenc pulcsim lesz! - nevetett fel.
Közelebb húzott magához, és adott egy apró puszit ajkaimra.
Nem akartuk sokáig egyedül hagyni azt a négy őrültet, így lementünk hozzájuk.
Az este hátralévő részét a szilveszteri parti megszervezésével töltöttük, amelyre Londonban került sor. Sokat gondolkodtam azon, kit hívhatnék még meg Annien kívül.
Elkezdtem a képeimet nézegetni, majd rátaláltam arra a képre, ami rólam és Annieről készült meg a suliban. Vicces, mert mi a következőképpen voltunk elkönyvelve az iskolánkban: A nagypofájú barna és az őrült szőke. Aki nem tudta a nevünket, csak így ismert minket. Harrynek is megmutattam a képet, mire elnevette magát. A fiúk is meg szerették volna már ismerni ezt az őrült szőke nőszemélyt. Kivéve Zaynt, mivel neki már volt lehetősége élvezni a csodás társaságát.

 Tovább lapozgattam a képek között, és rádöbbentem, ki az, akit nagyon szeretnék már látni. A legjobb fiú barátom, Nick volt az. Vele imádok veszekedni. Viccesen hangzik, de tényleg. Vele aztán tényleg tudjuk játszani az agyunkat. Komolyan olyan, mintha a testvérem lenne. Ezer éve nem láttam, így gondoltam őt is meghívom.

Ezeket a képeket nézve kicsit előtört belőlem a honvágy, de abban a pillanatban, mikor Harry tekintetével találtam szemben magam, ez az érzés azonnal elillant. Mikor körém fonja karjait, megtalálom a helyem a világban.
Az este végén mindenki elment aludni, én pedig Harryvel még fennmaradtam, és hajnalig mesefilmeket néztünk a vadiúj rénszarvas pulcsinkban. Úgy hülyéskedtünk, mint a haverok. Igen, abban biztos voltam, hogy Harry az ideális barát és az igazi számomra. Életem eddigi legszebb karácsonya vette kezdetét.

21.rész: Nélküled nem megy!

Három hét. Három elképesztően hosszú, borzasztó hét.. Illetve, ha úgy vesszük önmagában nagyon jó volt Párizsban. Mindenki kedves volt, kivéve a főnökömet. De belül mégis teljesen üres voltam. Valami, pontosabban valaki hiányzott. Nem nehéz kitalálni ki volt az. Harry.
Ismét egy átlagos nap kezdődött el. Az ébresztőmre keltem, bementem a fürdőszobába és elkészültem. Magamra kaptam a kedvenc "Who Cares?" feliratú fehér pólómat, és egy világoskék farmert.  Éppen reggeliztem, mikor a telefonom elkezdett csörögni. Annie hívott.
- Szép jó reggelt barátom! - kiabáltam a telefonba.
- Pálinkás jó reggelt! Ugye milyen szép napunk van? - mondta ő is kissé hangosan. Mindketten felnevettünk.
- Mi újság otthon? - érdeklődtem.
- Hát, azon kívül hogy iszonyatosan hiányzol mindenkinek, rendben van minden. De veled mizu? Milyen a neves divattervezők életét élni?
- Ha tudnám milyen az - felnevettem - Én nem úgy vagyok ám kezelve. De rengeteg mindent el lehet lesni tőlük, az már biztos.
- És... Mi van Harryvel? - suttogta.
- Hmm, mi lenne? - sóhajtottam fel.- Nem beszéltünk három hete. Konkrétan mióta itt vagyok. És őszintén szólva, nagyon hiányzik! - majdnem elkezdtem sírni, de próbáltam türtőztetni magam.
- Jaj te. Tudom, hogy hiányzik. És meg vagyok győződve róla, hogy te is neki!
- Kétlem. Biztosan rég elfelejtett, ezért is nem keresett... - dünnyögtem.
- Ne legyél már ennyire hülye! És ne sajnáltasd magad, könyörgöm! Te is tudod, hogy Harry odáig van érted, meg vissza. Imád téged. Elena, biztosan jó döntés volt ott maradni?
- Istenem Annie, nem tudom - arcomat kezeimbe temettem. Én is tudtam, hogy nem volt jó döntés. Harry nélkül semmi sem volt olyan jó. Sőt, egyáltalán nem volt jó. A nyakláncot kezdtem el birizgálni, amit tőle kaptam. Ez valahogy mindig megnyugtatott.
- Szívesen beszélgetnék még veled, és tudod hogy imádlak, de nekem még egy átlagos tinilány életét kell élnem egy átlagos városban, akinek most iskolába kell mennie.
- Hahaha - nevettem fel ironikusan.
- Légy jó! - mondta, majd küldött egy cuppanós puszit a telefonba.
- Te is! - köszöntem el.
Mire észbe kaptam, már késésben voltam. Gyorsan magamra kaptam a bőrdzsekimet. Meglepő is volt, hogy ilyen fényes az idő decemberben. Idő közben arra is rádöbbentem, hogy másnap karácsony. Persze az ajándékokat már mindenkinek megvettem, de akkor sem volt még karácsonyi hangulatom. Még Harrynek is vettem ajándékot. Sőt, az összes fiúnak, de félő volt, hogy nem lesz alkalmam átadni őket.
Mikor beértem a szalonba, azonnal a főnököm szúrós tekintetével találtam szemben magam.
- Én, hát, öö... Elnézést a késésért! - dadogtam. Ettől az embertől mindig kirázott a hideg. Olyan ijesztő volt.. És nagy. Nagyon nagy.
- Ilyen többet ne forduljon elő Smith kisasszony. Megegyeztünk?
Bólintottam, majd a kezembe adott egy hatalmas papírtömböt.
- Papírmunka?! De hát azt hittem ma végre a ruhákkal dolgozhatok... - sóhajtottam fel, majd ledobtam a papírokat az asztalomra.
- A türelem rózsát terem. Ismeri ezt a mondást? Egyébként sem kell elsietni a dolgokat. Mindent a maga idejében! - mondta lenézően.
Inkább nem válaszoltam semmit, mert féltem hogy az állásommal játszom, ha elkezdek kötekedni.
Két hosszú óra telt el úgy, hogy a papírokat válogattam szét. És közben az eszem végig nem ott járt. Szüntelenül csak Harryre tudtam gondolni. Nélküle minden olyan üres volt..
Tekintetemet minden alkalommal a nyakláncra szegeztem, majd mindig megszorítottam.
Nem bírtam tovább ülni ott tétlenül. Egyik pillanatról a másikra eldöntöttem, hogy nem maradok itt tovább. Elmegyek Harryhez, és soha többé nem veszítjük el egymást.
Felpattantam az asztalomtól, felvettem a dzsekimet, a táskámat vállamra kaptam és elindultam az ajtó felé.
- Most mégis hova megy? - kérdezte felháborodottan a főnökúr.
- Ahová mennem kell! A soha viszont nemlátásra! - kacsintottam rá, majd kiviharzottam a szalonból. Hazamentem, a cuccaimat egy bőröndbe pakoltam, majd nekivágtam a nagy útnak.
Te jó ég? És most mit vártam? Hogy hirtelen elém toppan egy repülőgép, és elvisz Holmes Chapelbe?! Harry egy hónappal ezelőtt még megemlítette, hogy a karácsonyt otthon tölti, így tudtam hová kell mennem.
Elindultam a repülőtér felé, de már kezdtem feladni, hiszen nem volt biztos, hogy akkortájt megy repülőgép Angliába.
- Vicces, hogy valahogy mindig repülőterek közelében kötök ki - motyogtam kuncogva.
Megérkeztem, és mintha az égiek úgy akarták volna, valami csoda folytán negyed órán belül indult egy gép Angliába.
- A francba. Nincs jegyem - suttogtam. Hogy is lett volna? Odamentem egy dolgozóhoz.
- Elnézést, tudna nekem jegyet adni az Angliába tartó járatra? - kérdeztem.
- Hölgyem, nem gondolja, hogy kicsit korábban kellett volna jegyet vennie? De. Iszonyú nagy szerencséje van. Mivel ezen a járaton üresedés van. Ez esetben óhajtja megvenni a jegyet?
- Adja!
Majdnem a gatyám is ráment. Szinte az összes addigi megkeresett pénzemet odaadtam. De hát a jó cél érdekében bármit.
Felültem a gépre, majd azonnal tárcsáztam Anniet.
- Na szia! Történt valami? - kérdezte meglepetten.
- Megyek Angliába! - hadartam.
- Hogy mi? Áá, de hát ez tök jó! És mondd, hogy Harryhez mész!
- Ki máshoz? - kérdeztem kuncogva.
- Ha van valami fejlemény, azonnal hívj fel, értetted?
- Értettem kapitány! - mondtam nevetve.
Elköszöntünk egymástól, majd rövid idő után meg is érkeztem.
Leszálltam a gépről, de rögtön egy újabb akadályba ütköztem. Az oké, hogy Angliában vagyok, de hogy menjek el Holmes Chapelig? Egy taxi sem vett fel, így teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha eljussak oda. Nem volt jobb ötletem, kimentem az út szélére, és integetni kezdtem, hátha valaki felvesz majd. Néhány perc múlva egy nagyon rozoga teherautó megállt nekem, amiben egy idős bácsi ült.
- Segíthetek? - kérdezte miután lehúzta az ablakot.
- Óriási szívességre szeretném megkérni. Uram, kérem vigyen el Holmes Chapelbe!
- Ezt a véletlen egybeesést! Holmes Chapel útba esik. Pattanj be kislány! A csomagjaidat meg tedd be hátra.
- Örök hálám! - mosolyogtam rá.
Az út alatt elmeséltem neki a történetünket Harryvel, és nagyon megértően hallgatott végig. A nagypapámra emlékeztetett, így könnyen szót értettem vele.
Mikor megérkeztünk, megkerestük az utcát és a házszámot, és sikeresen meg is találtuk. Már szinte teljesen sötét volt.
- Sok sikert Elena!
- Nagyon nagyon köszönöm! - integettem, majd a kocsi elhajtott.
Óriási megkönnyebbülést éreztem, mikor megpillantottam Harry fekete Range Roverét a ház előtt.
Mély levegőt vettem, majd becsöngettem a házba.
Nagy meglepetésemre nem Harry, hanem a nővére, Gemma nyitott ajtót.
- Szia! Öhm, én Elena vagyok - zavaromban beletúrtam hajamba - és Harryt keresem.
Rám mosolygott, majd a nyakamba ugrott, és szorosan átölelt.
- Annyira de annyira örülök hogy itt vagy! És még Harry mennyire fog örülni! - elengedett - Tudod, nagyon maga alatt van. Ez a három hét szörnyen telt neki.
- Nekem is. Kimondhatatlanul hiányzott - suttogtam, miközben a padlót bámultam.
- Na, ne állj nekem ott az ajtóban, gyere be! - beinvitált az otthonos kis házba.
Levettem a kabátomat, körbenéztem, de Harryt sehol sem találtam.
Nem is mondtam semmit, de Gemma így is tudta mire gondolok.
- Odafent van - mosolygott rám, majd tekintetét a lépcsőre szegezte.
Ismét mély levegőt vettem, majd elindultam felfelé. A folyosó végén volt Harry szobája. Halkan benyitottam, majd megláttam hogy Harry az erkélyen áll. Közelebb mentem az üvegajtóhoz, amely az erkélyre nyílt, és megpillantottam egy fényképezőt a kezében. Éppen a közös képeinket nézegette, én pedig elmosolyodtam.
Beleharaptam ajkaimba, majd elővettem zsebemből a telefonom, és tárcsáztam Harryt.
- Elena? Szia... Miért hívsz? - kérdezte meglepetten, én pedig elnevettem magam.
- Nézz hátra!
Megfordult, és szemei elképesztő boldogságot sugároztak. Berohant a szobába, felkapott, a levegőben pedig megpörgetett, majd hosszan megcsókolt.
- El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál! - még mindig nagyon szorosan ölelt.
- Te is! Ha tudnád mennyire... Éppen ezért is jöttem vissza - suttogtam, majd ismét megcsókoltam.
Ezúttal nem mondott semmit, csak megsimogatta arcomat, majd édesen rám mosolygott. Ettől a mosolytól a szívem egyre gyorsabban kezdett verni, torkomban pedig óriási gombóc keletkezett, a talaj pedig mintha megingott volna lábaim alatt. Hihetetlennek tartottam, hogy ennyi idő után is képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem. De akkor ezek szerint ez az igaz szerelem.
Leült ágyára, majd maga után húzott, elfeküdtünk, én pedig hozzábújtam.
- Harry! - suttogtam, miközben gyönyörű göndör haját birizgáltam.
- Mondd Elena! - mosolygott rám.
- Ígérd meg, hogy mostantól semmi, de legfőképpen senki sem fog tudni szétválasztani minket!
- Ezt megígérem. Soha semmi és senki - még közelebb húzott magához. Mélyen a szemeimbe nézett, ajkunk pedig egyre csak közeledett egymáshoz. Leheletét már arcomon éreztem, mikor ajkunk összeért.
- Annyira nagyon szeretlek! - mondtam, majd fejem mellkasára hajtottam. Felemelő érzés volt szívveréseit hallgatni.
- Mindennél jobban! - suttogta fülembe.
- És, nem tudom hogy jön ez most ide, de mondani szeretnék valamit - mondtam, miközben elpirultam.
- Halljuk!
- Azt, hogy tudnod kell, hogy én... Én nem azért szeretlek, mert te vagy Harry Styles a One Directionből, hanem mert te vagy az én egyetlen, pótolhatatlan Harry Stylesom. Önmagadért szeretlek, nem pedig azért, mert sztár vagy. Ha egy ismeretlen, átlagos fiú lennél, akkor is mindennél jobban szeretnélek!
- Hu, erre nem számítottam. De nagyon örülök neki - szája szélére apró mosoly húzódott - Nekem ez nagyon fontos. És köszönöm hogy elmondtad! Bármi is leszel, én mindig szeretni foglak!
Ismét hozzábújtam, és mélyen beleszagoltam pólójába. A Blue de Chanel parfümje volt rajta, amit annyira imádtam.

Az este hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megnéztük Harry egyik kedvenc filmjét, az Igazából Szerelmet, ami témában is épp odaillő volt, mivel karácsony van benne.
Szinte szó szerint Harryn aludtam el, ő pedig szorosan átölelt. Annyira boldog voltam, mint azelőtt még soha.

20.rész: So much for my happy ending..

Letelt a két nap gondolkodási idő. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez a két nap nagyon rosszul telt. Még sosem voltam olyan helyzetben, mint amilyenben akkor. Ennyire döntésképtelen még sosem voltam azelőtt.
Viszont nem maradt több időm, így döntést kellett hoznom. Igyekeztem emészteni magamban a döntésem következményeit.
Aznap reggel szokatlanul hamar ébredtem. Csak forgolódtam az ágyamban, míg végül valamilyen módon a fényképezőm került a kezembe. Felemelő érzés volt visszaemlékezni arra a sok szép, vagy éppen fájdalmas emlékre, amelyek meg voltak örökítve. Hosszas lapozgatás után megtaláltam azokat a remekműveket, amelyeket én és Annie készítettünk azon estén, mielőtt Londonba jöttem.
Annie azóta is iszonyú hálás azért a mesterműért.

Aznap Annievel elmentünk a Starbucksba is, és azt hiszem rólam is készültek egész jó képek. Csak hogy szerény legyek.

Mindig nevetnem kell, ha arra gondolok, Annie és én mennyi hülyeséget csináltunk már együtt.

Nagyon belemerültem a képnézegetésbe. Már nem is tudom mennyi ideje nézegethettem őket. Különösen leragadtam a Harryvel készült fotóimnál. Arcomon legördült egy könnycsepp.
Hirtelen visszazökkentem a valóságba, mikor a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Harry neve villogott a kijelzőn.
- Jó reggelt Harry.. - ha akartam sem tudtam volna jókedvű lenni.
- Szépséges reggelt hercegnőm! Valami baj van? - kérdezte. Érezte a hangomon, mennyire letört vagyok.
- Nem.. Semmi, tényleg - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra, bár ezt ő nem láthatta.
- Elhiggyem? Na jó, elhiszem. Akkor ez esetben gyere egy óra múlva az Eiffel-torony tetejére. Ott várlak - időt sem adott válaszra, már le is tette a telefont. Hangja titokzatosnak és sejtelmesnek tűnt.
- Ó édes istenem. Mégis hogy a fenébe mondjam el neki a döntésemet? - dünnyögtem magam elé, arcomat pedig kezeimbe temettem. Könnyeimet nagy nehezen letöröltem, erőt vettem magamon és felálltam.

A lehető leggyorsabban összekészültem. Visszafogottan kisminkeltem magam, hajamat pedig kontyba fogtam. Felvettem egy laza farmeringet, egy sötétkék farmert, és magamra kaptam egy vastag, barna kötött kardigánt, ezen kívül a kedvenc sálamat is, mivel nem volt túl fényes az idő.
A hotel csak néhány utcára volt a csodás építménytől, de akkor az a tizenöt perc egy örökkévalóságnak tűnt. Minden gondolatom az volt, hogy mégis hogyan közöljem majd Harryvel, hogy itt maradok. Igyekeztem erős maradni, de bevallom, akkor ez volt számomra a lehető legnehezebb dolog a világon.
Felértem a torony tetejére, és Harry már ott várt, azzal az angyali mosollyal az arcán. Fogaimat összeszorítottam, és folyamatosan csak azt hajtogattam magamban, hogy maradj erős! Maradj erős!
- Szia gyönyörűségem! - mondta, majd megcsókolt.
- Szia...
- Na, Elena! Látom, hogy van valami baj. Mondd el kérlek!
- Tényleg nincs semmi.. Elárulod, miért jöttünk ide? - kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon.
- Mindjárt meglátod, de előbb hunyd le a szemed! - mondta, majd megfordított, ő pedig hátam mögé lépett.
- Harry.. Mégis mi.. Mit csinálsz? - kérdeztem, ezúttal végre őszinte, izgatott nevetéssel. Egy pillanatra elfelejtettem a gondokat.
Nem válaszolt. Hirtelen azt éreztem, hogy valamit nyakamra tesz, majd hátul összekapcsolja.
- Most már kinyithatod - suttogta fülembe.
Kinyitottam szemeimet, és nyakamon egy gyönyörű ezüstnyakláncot pillantottam meg. Tényleg csodaszép volt. Egy H és egy E betű voltak összefonódva a medálon.
- Ezt vedd annak a jeléül, hogy örökké szeretni foglak! - mosolygott rám.
- Ez csodaszép.. Tényleg... Nagyon... - nem tudtam befejezni mondandómat, mert szó szerint zokogni kezdtem.
- Elena. Hé! Mi a baj? - magához húzott, és megpróbált megnyugtatni, de még maga sem tudta miért vagyok ennyire összetörve, mikor látszólag semmi okom nem lett volna rá.
- Harry.. Én úgy döntöttem, hogy - mély levegőt vettem - itt maradok Párizsban. Itt maradok gyakornoknak, ameddig csak lehet - ajkamba haraptam, és lesütött szemekkel vártam a reakciót.
- Mi? Elena, ezt nem teheted! Én bíztam benne, hogy jól döntesz. Hogy a szívedre hallgatsz majd. De.. Tényleg ezt súgja a szíved? És... És akkor mi lesz velem? Velünk! - cseppet felemelte hangját.
- Kérlek Harry, érts meg engem! Nagyon kérlek! - szüntelenül tekintetét kerestem, de nem akart a szemembe nézni.
- Megérteni? Nem.. Ezt nem tudom felfogni. De ha te tényleg, komolyan ezt szeretnéd, akkor ég veled Elena Smith!
- Ne! Kérlek ne menj el! - kiabáltam utána zokogva. De még csak hátra sem nézett, csak elment.. Ott hagyott, végtelenül, magányosan. A szívem szakadt meg, mikor arra gondoltam, talán itt most vége ennek az egésznek. Örökre. Az eső egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett, én pedig összerogytam, és a földre ültem. Csak sírtam. Közben minden egyes emlék végigfutott az agyamon, amit Harryvel éltem át. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, de hirtelen felkaptam a  fejem, és ránéztem az órámra.
- Negyed négy? A fiúk gépe négykor indul. Ó ne... - hirtelen felpattantam - Muszáj elérnem! - suttogtam. Nem tartottam helyesnek, hogy így váljunk el.
Szó szerint végigrohantam a városon, hogy elérjek a reptérig.
Perceken múlt, hogy odaértem.
Odarohantam a fiúk gépéhez, és ők már majdnem felszálltak, mikor utánuk kiabáltam. Pontosabban Harry után.
- Harry! - amint meghallotta hangomat, azonnal hátrakapta fejét.
- Elena? - tágra nyílt szemekkel meglepetten rám nézett,majd odarohantunk egymáshoz, ő pedig felkapott, és hosszan megcsókolt. Annyira szenvedélyesen, mint még sosem. Talán azért, mert érezte azt, hogy talán ez lesz az utolsó igazi csókunk.
- Istenem, annyira fogsz hiányozni! De nem akartam így, búcsú nélkül elválni. Annyira nagyon szeretlek! - suttogtam, közben minden egyes mondatom után apró csókokat adtam neki.
- Te is nekem! Iszonyúan... Ne haragudj, hogy ilyen voltam - nagyon szorosan magához ölelt.
Megráztam fejem, jelezve, hogy ezért igazán nem kell bocsánatot kérnie.
Könnyeimmel küszködve kimondtam életem talán legfájdalmasabb mondatát.
- De úgy érzem, így nincs értelme folytatni . Te ott, én itt. Egyikünknek sem lenne jó.. - suttogtam, és közben könnyeim szüntelenül csak hullottak.
- Shh! - letörölte könnyeimet - Talán életem legnagyobb hibáját követem most el, de én is így gondolom.
Fejemet vállára hajtottam, és még mindig csak sírtam.
- De ettől függetlenül tudnod kell, hogy szeretlek! Ez sosem fog változni - felemelte államat, és mélyen a szemembe nézett, majd a nyakláncra mutatott - Erről jusson mindig eszedbe, hogy szeretlek! Örökké!
Bólogattam, de nem volt erőm semmit sem mondani. Szép is volt abban hinni, hogy ez a csoda örökké tart majd..
A többi fiútól is elbúcsúztam. Odamentem Liamhez, és szorosan átöleltem.
- Ne aggódj, vigyázunk Hazzára! - mosolygott rám.
- Helyes! - suttogtam, majd adtam egy puszit arcára.
Niall odalépett hozzám, és adott egy hatalmas puszit.
- És ezek után ki lesz az, akivel olyan jókat fogok enni? És ki fog nekem szerelmi tanácsokat adni? - kérdezte lefelé görbülő szájjal. Rámosolyogtam, és én is adtam neki egy puszit.
Lou szokásához híven felemelt, és jó erősen megölelgetett.
- Jaj te mókamester, úgy fogsz hiányozni! - suttogtam fülébe.
- Te is - dünnyögte, majd "továbbadott" Zaynnek.
Ezúttal nem érdekelt mi volt köztünk azelőtt, szorosan átöleltem. Vele nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást. Adott egy puszit fejemre, majd elengedett.
Az indulás előtt még egyszer utoljára megfogtam Harry kezét, de el kellett engednem, és akkor legbelül teljesen összetörtem.
Ők elmentek, én pedig itt maradtam. Azon gondolkoztam, hogy az utóbbi időben rossz döntések sokaságát hoztam meg, és ezt csakis magamnak köszönhettem.
- Maradj erős Elena! - suttogtam, majd a még csepergő esőben hazaindultam. Végig a nyakláncot kémleltem, és egy apró fehér kőre lettem figyelmes az E betűben.
- Mindig szeretni foglak Harry! - motyogtam, majd felnéztem az égre, és ismét sírni kezdtem.

Ennyit az én történetem boldog befejezéséről...

19. rész: Párizs.*-*

Hatalmas álmom vált valóra, mikor végre ellátogathattunk Párizsba. A fiúk persze már voltak ott egyszer, de nekem ez volt az első alkalom, hogy itt jártam. Azért is vágytam mindig annyira arra, hogy eljussak, mert Párizs a divat egyik fővárosa. Még boldogabb lettem, mikor megtudtam, hogy hivatalosak vagyunk egy divatbemutatóra. Méghozzá nem is akármilyenre. A Chanel legújabb kollekcióját vonultatták fel befolyásosabbnál befolyásosabb modellek.

A bemutató előtti délelőttön hosszasan gondolkodtam azon, mit vegyek fel. Hiszen nem mehettem akármiben. Ez mégiscsak egy elit rendezvény lesz, ahol nem akárki lehet ott.
Hosszas válogatás után egy rózsaszín szoknyánál, egy fehér masnis topnál és a kedvenc cappuccino árnyalatú blézerem mellett döntöttem.
A divatbemutató előtt még hivatalosak voltunk egy ebédre is, amire Párizs legjobbnak mondott éttermében került sor.
Amint odaértem, máris Harry felé vettem az irányt, és rögtön megcsókoltam.
- Nocsak, milyen csinos ma valaki! - mondta, majd huncutul rám kacsintott.
- Akárcsak te, drágám! - mondtam nevetve.
Szemem sarkából láttam, hogy Zayn elég szúrós tekintettel nézett ránk. Ó persze.. És még rajtam látszik, hogy féltékeny vagyok.
- Cat! Idejönnél kérlek? - szólt Zayn a terem sarkában álló Catnek. Direkt olyan hangosan, hogy én mindenképpen meghalljam.
- Remek.. Ez is itt van? - mormoltam.
- Nem kedveled őt? - szólalt meg mögöttem Harry. Nem akartam, hogy ezt ő is hallja.
Csak oldalra bólintottam, és félrehúztam ajkaimat. Nem szerettem volna tovább lovagolni a témán. Harry vette a lapot, és rám mosolygott.
Amint megfordultam, arra lettem figyelmes, hogy Zayn és Cat egymás szájában lógtak. Éreztem, hogy Zayn ezt valami kihívásnak tekintette, így én is magamhoz rántottam Harryt, és hosszan megcsókoltam.
De én nem akartam Harryből bohócot csinálni. Nem akartam, hogy ő csak egy eszköz legyen abban a harcban, amit Zayn és én vívtam. És a saját érzéseim voltak a fegyverek. Magamat is teljesen kikészítettem ezzel a bizonytalansággal, amit magamban éreztem. Két tűz közé szorultam. Nem akartam, hogy miattam tönkremenjen két ilyen igaz barát kapcsolata. Néha legszívesebben felszívódtam volna.
Az ebéd alatt végig kínos csöndben ültünk. Egyedül Louis és Niall igyekeztek a gyászos hangulatot kicsit felturbózni, de nem jártak sok sikerrel. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a szakításunk óta Zayn és köztem elég feszült volt a hangulat.
Végre vége volt az ebédnek, én pedig a lehető leggyorsabban felálltam, és összekulcsoltam ujjainkat Harryvel.
- Kérdezhetek valamit? - mondta Harry, miközben éppen a Notre-Dame mellett sétáltunk el.
- Persze. Bármit! - néztem rá kíváncsian.
- Mi ez az egész közted és Zayn között? Kérlek, áruld el őszintén, Elena! Még mindig szereted őt? Én soha nem akartam közétek állni, és ha vele akarsz lenni, kérlek inkább mondd el most. Én szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. És épp ezért azt akarom, hogy te boldog legyél. De ha mégsem velem vagy az, azt is meg kell értenem...
- Harry, én szeretlek! Csak téged - megálltam, és felé fordultam. - Teljesen biztos vagyok az érzéseimben! - mélyen belenéztem zöld szemeibe, miközben a szél belefújt dús, göndör hajába.
- Istenem Elena. Hogy voltál képes ekkorát hazudni annak, akit szeretsz? Miközben te is tudod, mennyire bizonytalan vagy.. - gondoltam magamban.
Harry közelebb húzott magához.
- Szeretlek! - suttogta fülembe.
- Én is! - válaszoltam halkan, majd közelebb hajoltam hozzá, lábujjhegyre emelkedtem, és ajkaink egyre csak közeledtek egymáshoz, míg végül összeértek.
Ott álltunk néhány percig a tér közepén, majd hátam mögül Louis nevetésére lettem figyelmes.
- Hogy én milyen jó fotós vagyok! - mondta Louis.
Odamentem hozzá, és megnéztem a remekművét. Tényleg nagyon jó lett. Én és Harry voltunk a képen, miközben csókolózunk.
- Tényleg tehetséges vagy Louis! - mondtam nevetve, majd szorosan átöleltem.
Végre megérkeztünk a bemutató színhelyére. A lélegzetem is elállt, de ez nem volt meglepő, hiszen nekem ez az életem. A divat, a ruhák, meg persze Harry.
A divatshowt végig tátott szájjal néztem. De nem csak én. Láttam, hogy a fiúknak szó szerint csorgott a nyáluk. Niall feje cseppet lejjebb volt a kelleténél, így feljebb toltam, mire ő felháborodottan rám nézett.
- Niall, a lényeg most feljebb van. Tudom, hogy szeretsz a lányok szoknyája alá nézni, de még egy kicsit bírj magaddal, kérlek - mondtam nevetve, mire ő megforgatta szemeit, de később már ő is nevetett.
Miután az összes ruhát felvonultatták, igyekeztem a tervezők közelébe férkőzni, de ezt a temérdek újságíró igen megnehezítette. Nincs mese, ilyenkor minden erődből tolakodni kell. Nem volt hiába a nagy erőlködés, sikerült a közvetlen közelükbe kerülni.
- Maga is egy újságíró kisasszony? Nem túl fiatal? - kérdezte lenézően az egyik tervező.
Most még az sem érdekelt, hogy ilyen lenéző hangon szólt hozzám, pedig én 'normális' esetben az ilyeneknek megmondom a magamét.
- Nem. Én nem újságíró vagyok, de... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a 'kedves' hölgy belevágott a szavamba.
- Akkor ne foglalja itt a helyet! - hessegetett el kezeivel.
- Várjon! - szólt utánam egy másik hölgy. Örültem neki, hogy valamelyikőjük végre felfigyelt rám. Visszamentem, és elkezdtünk beszélgetni. Szóba jött, hogy mennyire szeretnék divattervező lenni, és fantasztikus lehetőséget ajánlottak fel nekem. Felajánlották, hogy legyek gyakornok a divatházuknál, de volt egy kikötésük, méghozzá az, hogy Párizsban kell maradnom. Azonnal igent mondtam volna, ha nincs ez az apró bökkenő. Ha úgy vesszük, nem is olyan apró. Ha elfogadom, végleg elszakadok a fiúktól. De ha nem fogadom el, akkor elutasítom életem talán legnagyobb lehetőségét. Gondolkodási időt kértem, ők pedig két napot adtak rá.
Odamentem a fiúkhoz, Liam pedig azonnal kíváncsian nézett rám.
- Na mesélj, mit beszéltetek!
- Képzeljétek, azt mondták, lehetnék gyakornok náluk.
- De hát ez fantasztikus hír, Elena! - mondta Niall.
- Az lenne. De itt kellene maradnom Párizsban. És akkor mi lesz velünk? - kérdeztem.
Harry odalépett hozzám, és szorosan átölelt.
- Ezt neked kell eldöntened. Bárhogy döntesz, mi támogatni fogunk! - suttogta hajamba.
Elmosolyodtam, és mind a négyüket átöleltem, kivéve Zaynt.
- Elmehetnénk sétálni? - hallottam meg hátam mögül. Megfordultam, és Zaynt pillantottam meg.
- Rendben - suttogtam.
Harry nagyon el volt foglalva Louis-szal, így inkább nem is mondtam neki semmit. Olyan kis aranyosak, mikor így elvannak egymással.
Elindultunk, majd nem sokkal később a Szajna partján kötöttünk ki.
- Na, most már elárulod miért jöttünk el? - kérdeztem.
- Hát... Sok mindent meg kell beszélnünk. Te nem gondolod? - harapott ajkaiba.
- De, igazad van..
Leültünk közvetlen a tó partjára.
- Szóval.. - mondta.
- Szóval..
- Oké, kibököm. Elena, mi a fenét csinálunk? Én szeretem Catet, te szereted Harryt. Akkor ne nehezítsük meg egymás dolgát ezekkel a gyerekes dolgokkal, és az övékét sem! Szeretném, ha minden olyan lenne köztünk, mint régen. Már ha érted, mit értek az alatt, hogy mint régen.
- Igazad van, teljes mértékben. És értem mire gondolsz. Én is azt szeretném, ha minden rendben lenne köztünk. Mi lenne, ha barátokként folytatnánk? Igaz barátokként.. - mondtam.
Bólintott.
- És.. Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam Cattel.. Talán félreismertem. Vagy túlságosan paranoiás voltam, nem tudom..
- Na igen.. - felnevetett - Kezdjünk mindent előröl,rendben?
Lehunytam szemeimet, elmosolyosodtam, majd egyetértően bólogattam.
Ott ült mellettem, és láttam a tekintetében, mennyire megcsókolna. Én pedig mit tettem? Lesütöttem a szemem. Féltem, hogy rajtam is ennyire látszik a vágy.. De tudtam, hogy ezt nem tehetjük meg. Éreztem, hogy most végre tényleg jól cselekszem. Vagy mégsem?
Közelebb húzódtam Zaynhez, és szorosan átöleltem. Megpuszilta fejemet, majd elkezdte simogatni karomat.
Csak ültünk ott csöndben, a naplementében gyönyörködve. Mint két barát. De vajon el tudtuk-e hitetni önmagunkkal, hogy ez tényleg lehet csak barátság?