32. rész: -Reménytelen vagy!

Még egyszer átnéztem, hogy mindent elraktam-e, és miután megbizonyosodtam róla hogy minden megvan, lementem a szálloda halljába.

- Indulhatunk? - mondta Harry, majd adott egy puszit fejemre. Megkértem hogy vigyen ki a repülőtérre. Igaz hogy nem tervezek hosszú ideig otthon maradni, de még ennyi időre is iszonyatosan fog hiányozni.
Egy gyors bólintással válaszoltam.

- Meglepően jó kedved van. Örülsz hogy végre megszabadulsz tőlem, vagy mi? - kérdeztem nevetve.
- Igazából nincs jó kedvem, mivel elmész. De amint meglátlak, azonnal mosolyognom kell - pirult el.
- Annyira szeretlek - mondtam, majd adtam egy puszit arcára.

Amint kiértünk és kikászálódtunk a kocsiból, gondoltam megörökítem ezt a napot egy képpel. Imádom amikor mosolyog. Olyankor mintha ezer pillangó repdesne a hasamban.
- Mosolyogj a kamerába! - mondtam nevetve.
Megörökítettem ezt a remek pillanatot.
- Na, hogy tetszik? - szegeztem rá tekintetem.
- Már megy is twitterre - kacsintott rám.
A jó kedvem hamar elszállt, mikor gondolataim ismét apára terelődtek. Kimondhatatlanul rossz érzésem volt. Nem tudtam mi az, csak egyszerűen egy rossz megérzés apával kapcsolatban.

A bőröndöket bepakolták, én pedig erőt vettem magamon, és elbúcsúztam Harrytől.
- Kezdem unni a repülőtereket - nevettem fel ironikusan.
- Nem csodálom. Mostanában elég sokat vagy ilyen helyeken - ölelt át szorosan. - Hiányozni fogsz - suttogta hajamba.
- Jaj, te is nekem - fúrtam arcom mellkasába, majd beleszippantottam pólójába, melynek olyan édes illata volt. - Két nap és visszajövök.
- Már várom - suttogta. - Ja, és ha lehet, ne keverd magad semmiféle bajba, mert nem leszek a közelben.
- Igyekszem - nevettem fel. - Szeretlek!
- Én is szeretlek - mondta, majd hosszan megcsókolt. Hirtelen vakuvillogásokra lettem figyelmes. Elhúztam fejem és megpillantottam egy fotóst.
- Remek... - mormoltam. Emlékszem, hogy ez a "nyíltan felvállaljuk-e a kapcsolatunkat" dolog már elég sok problémát okozott, mikor Zayn és én együtt voltunk. Nem akartam hogy Harryvel bármi ilyesmi incidens lépjen fel.
- Elena, szerintem már mindenki számára világos hogy mi ketten együtt vagyunk. Ez nem lesz újdonság nekik.
Mostanában nem is olvastam újságot, és nem mentem fel az internetre sem, mivel nem akartam magam viszontlátni semmiféle közösségi oldalon, ahol arról vitatkoznak, hogy ki szerint vagyok egy lotyó, aki nem érdemli meg Harryt, és csak kihasználta Zaynt, vagy kinek vagyok szimpatikus. Bár várható volt hogy ez a kapcsolat nem maradhat hosszútávon titokban.
Megráztam fejem, jelezve hogy hagyjuk a témát. Leheltem még egy apró csókot Harry ajkaira, majd lassan elengedtem kezét.
Harry még percekig ott állt és a távolból figyelt, majd szépen lassan eltűntem szemei elől.

Leültem a helyemre, hátam mögül pedig hallottam hogy két tinilány összesúg.
- Hé, ő nem Harry barátnője? - suttogta az egyik.
- Úristen tényleg! - kiabált fel a másik, mire a mellette ülő lány befogta a száját.
- Ne ordíts már! Szegény még őrültnek fog nézni minket - mondta, mire halkan elnevettem magam.
Bizonyára meghallották hogy felnevettem.
- Öhm, szia! Ne haragudj, de kérdezhetünk valamit? - ültek mellém, mivel két hely volt mellettem.
- Sziasztok! Persze - mosolyogtam rájuk.
- Nem te vagy Harry Styles barátnője? - kérdezték félénken.
- Hát, én lennék - motyogtam egy halvány mosoly kíséretében.
- De, először nem Zayn-nel jártál?
- De igen.. Csak tudjátok az ember nem mindig hozza meg elsőre a legjobb döntést. Vagy hibát követ el. De nem, Zaynt semmiképpen sem nevezném hibának. Csak valakinek, akivel nem jöttek össze a dolgok. Aztán jött Harry. És rájöttem hogy nekem ő az igazi. Tudjátok milyen az - mosolyodtam el. A lányok tátott szájjal bámultak.
- De ez bizalmas információ - tettem mutatóujjam szám elé.
- Lakat a szánkon - kacsintottak rám. - És öhm... Még azt akartuk kérdezni hogy csinálhatunk-e egy közös képet?
- Velem? - kérdeztem meglepetten. - De miért? - nem voltam én semmiféle szenzáció, akivel okuk lett volna képet csinálni.
- Hát mert nagyon szimpatikus vagy nekünk. De tényleg. És mert Harry Styles barátnője vagy és a One Direction stylistja - mosolyogtak rám.
Csináltunk egy közös képet, ami elég viccesen sikerült, de a lányok tényleg nagyon aranyosak voltak. Hihetetlenül jól esett, hogy elfogadják imádottjuk barátnőjét, és nem ítélnek el.


Hatalmas levegőt vettem és bekopogtam házunk ajtaján. Három perce álltam az ajtóban, mikor még mindig nem történt semmi.
- A-apu, itt vagy? - dadogtam. - Kérlek nyisd ki az ajtót!
Nem jött válasz, csak egy erőtlen nyögés.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el - suttogtam könnyeimmel küszködve. Szóval ivott.. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megint ezt teszi. - Apa, nyisd ki az ajtót, kérlek szépen!
Fél perc után sem történt semmi. Nem tudtam mit tegyek. Hirtelen csak az jutott eszembe, hogy bemegyek a hátsó ajtón. Elrohantam a kert felé, és reménykedtem benne, hogy apu ezt nem zárta be. Szerencsére a félelmem nem igazolódott be, így be tudtam menni a házba. Lassú léptekkel elindultam a nappali felé, de nem láttam senkit. A következő gondolatom az volt, hogy talán a konyhában van.
Halkan beléptem, és rögtön megláttam. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, és dühöt. Nem tudtam, magamra vagyok-e mérges, amiért így magára hagytam, vagy rá, amiért nem képes erőt venni magán és leszokni. Nem csak maga miatt, hanem miattam is.
- Jaj apu! - szöktek könnyekbe szemeim. - Miért teszed ezt? Hagy segítsek - hajoltam le hozzá, majd megragadtam kezeit.
- Ne! - rántotta el őket hirtelen. - Hagyj békén Elena! Nekem nincs szükségem senkire, érted? Senkire! Még rád sem - pillantott rám lenézően.
E szavak hallatán mintha egy kést döftek volna szívembe, és még meg is forgatták volna. A saját apám... A saját apám mondta nekem azt, hogy nincs szüksége rám. Annyira fájt ez az egész. Az édesanyám meghalt. Az egyetlen ember, aki mindig ott volt mellettem, és soha nem mondott volna ilyet. Az apám pedig egy alkoholista, aki el akarja taszítani magától a saját gyerekét. A saját és egyetlen gyerekét.
- Apu... Ezt most komolyan g-gondoltad? - dadogtam sírva. Igen, sírtam. Utoljára akkor sírtam így, amikor anya meghalt.
Nem tudom mi lelhette apát, de hirtelen mintha kicsit kijózanodott volna. Ha nem is teljesen, de egyre inkább magához tért.
- Kicsim... Jaj, kicsim ne haragudj! Tudod hogy én nem... - nyúlt kezeim után, de elrántottam őket.
- Nem gondoltad komolyan? De, nagyon is komolyan gondoltad. Az utóbbi jó pár év ezt bizonyítja.. Apa, én annyira próbálkoztam. Olyan erősen próbálkoztam, hogy segítsek. Rajtad és magamon, a kapcsolatunkon. És hogy leszokj. De... Látom hogy ez egyszerűen reménytelen. Reménytelen vagy! - mondtam, majd letöröltem könnyeimet, felkeltem a földről és elindultam a bejárati ajtó felé.
- Kislányom, Elena kérlek ne menj el! - kiabált utánam.
- Én már nem tudok mit tenni apa - fordultam hirtelen vissza. - Hogy voltál képes eltaszítani magadtól a hús-vér gyerekedet? Hogy voltál képes kizárni a világodból? Aztán hirtelen visszaandalogni az enyémbe, de csak kényszerből? Csak hogy legyen aki felneveljen... De te az italt többre becsülöd mint engem. Mondd, én a gyereked vagyok, vagy csak valami jótékonysági ajándék? - fakadtam ki magamból még mindig sírva.
Apu könnyes szemekkel bámult rám. De a könnyeken kívül szemében csak ürességet, és egy teljesen érzelemmentes embert láttam.
- Sajnálom... - suttogtam, majd kirohantam a házból. Nem voltam képes tovább maradni.

Kiléptem az ajtón, még mindig könnyeimmel küszködve, de nem tudtam hová tartok. Gondoltam rá, hogy felhívom Anniet és Nicket, de aztán mégsem tettem. Egyedül akartam lenni. Vagy csak olyasvalakikkel, akiket nem ismerek. Nem tudom miért. Annyi érzés kavargott bennem. Félelem, hogy elveszíthetem apát, szomorúság és reménytelenség.
Farzsebemből előhalásztam telefonom, a kijelzőn pedig megpillantottam rengeteg nem fogadott hívást Harrytől. Biztosan tudni akarta hogy minden rendben-e. Nekiálltam sms-t írni neki, de végül mégsem küldtem el.
- Hagyjuk... - motyogtam, majd visszacsúsztattam telefonom a zsebembe.


Az esőtől nedves úton, a fák mellett sétáltam. Éreztem ahogy a friss, teljes mértékben szennyezetlen levegő átjárja az egész tüdőmet. Hátam mögött hirtelen motorok zúgására lettem figyelmes.
Megálltam, mellettem pedig lelassítottak. Amint megálltak előttem, megláttam pár elég jóvágású srácot, akik ráadásul nagyon fiatalnak tűntek, de nagyon értelmes fejük volt. Volt köztük pár rossz arcú ember is, velük igyekeztem kerülni a szemkontaktust.
- Hova lesz a menet? - kérdezte az egyik kölyök. Ő tényleg nagyon fiatalnak tűnt. Rögtön az jutott eszembe róla, hogy biztosan csak be akar kerülni a nagyok társaságába.
- Nem tudom... - motyogtam, majd eltűrtem néhány szemembe lógó hajtincsemet arcomból.
- Akkor pattanj fel! - mondta az egyik férfi. Ő ment legelöl, így arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan ő a "falkavezér". Tudtam hogy ez veszélyes. Hiszen egyedül voltam egy tucat férfi között, de valahogy a kiszámíthatatlanságra vágytam. Felpattantam a férfi motorjára, majd bukósisak nélkül, ami megjegyzem elég veszélyes húzás, elindultunk az országúton. Egyre gyorsabban mentünk, én pedig csak élveztem a száguldást. A sebességhatárt valószínűleg már rég átléptük.
Egyre inkább éreztem, hogy ez veszélyes. Igaz, hogy erre vágytam, a veszélyre. De egyértelmű volt, hogy ezek az emberek nem a legjobb társaság. És eszembe jutottak Harry szavai. Hogy vigyázzak magamra, és kerüljem a bajt, amit hajlamos vagyok inkább keresni. Hirtelen mély levegőt vettem, majd megszólaltam.
- Lassítson. Kérem, álljon meg! - suttogtam.
A férfi először értetlenül hátranézett, de végül megállt, én pedig olyan gyorsan, ahogy csak lehetett leszálltam, és elfutottam az erdő felé. Fogalmam sem volt miért mentem oda. Az eső hirtelen eleredt, és emellett még nyirkos hideg is volt. Csak futottam és futottam, míg végül el nem értem a folyóig, amely a város szélén feküdt. Elindultam a víz felé, és csak néztem ahogy a széltől egyre több hullám fodrozódik a tetején. Oldalra pillantottam és megláttam egy hatalmas sziklát. Nem tudtam mit éreztem, csak azt hogy elegem van. Elegem van abból, hogy mindenkit elveszítek. Azt éreztem hogy az élet folyton földhöz vág, de eddig még sosem törtem el, viszont már rengeteg helyen elrepedtem. Még egy földhöz vágás, és ez az erős valami, melyet léleknek hívunk, darabokra fog hullani.
Felsétáltam a sziklára, és remegő végtagokkal a peremére lépdeltem.
- Miért történik mindez velem? Annyi jó dolgot kaptam már.. Őket. Igen, a fiúkat. És Harryt. De lassan apa is itt fog hagyni. Miért nem lehetne, hogy egyszer minden tökéletes legyen? - néztem fel az égre, melyen még mindig sötét felhők sorakoztak, az esőt pedig mintha szitálták volna.
Mély levegőt vettem és a szélére léptem. Nem is tudom mi történt velem, még mindig a veszélyt kutattam, és rá is találtam. Leugrottam a szikláról, a másodperc töredéke alatt.
A víz könnyedén lepett el, a habok pedig még messzire is eljutottak. Néhány másodpercig még próbáltam a víz nyomásával küzdeni, és a felszínre törni, de nem sokkal később feladtam, a levegő teljesen elfogyott, szemeimet pedig lassan lehunytam.


- Elena! Elena ne csináld ezt. Térj már magadhoz! - erős rántásokat éreztem testemen. Hirtelen hatalmas mennyiségű vizet köptem ki. A lábaimat szinte alig éreztem, annyira lefagytak.
Lassan kinyitottam szemeimet és megpillantottam Nick aggodalmat tükröző, sápadt arcát.
- Mi a francot műveltél? Elment az eszed? Meg is halhattál volna - emelte fel hangját, majd szorosan magához ölelt. - Úristen, te falfehér vagy. Teljesen átfagytál.
- Nick, annyira hálás vagyok neked - húztam ismét magamhoz. - Nem tudom mit gondoltam. Egy hajszálon múlt az életem...
- Azonnal hívom Harryt! - kapta elő mobilját.
- Ne! Nick, ne merészeld - emeltem fel gyorsan fejem, majd kikaptam kezéből a telefont. Szívem szerint beültem volna egy kandallóba, annyira fáztam. De fontosabb volt hogy erről Harry ne szerezzen tudomást.
- Mégis miért? Majdnem meghaltál, szerintem ez nem olyan elhallgatható dolog... Hatalmas szerencséd van hogy erre szoktam edzeni. Mikor megláttam hogy ott állsz a szikla legszélén, kiabáltam neked, de akkor már késő volt. És megjegyzem hogy én is megfagyok, mivel utánad úsztam a vízbe...
- Nick, tényleg iszonyatosan hálás vagyok neked, de Harrynek nem szólhatsz erről. Nem akarom hogy aggódjon, vagy hogy ne engedje soha többet, hogy bármit is egyedül csináljak - néztem mélyen szemeibe, és kérlelően tekintettem rá.
- Na jó... De akkor sem értelek.
Hirtelen eszembe jutott, hogy valakit talán mégiscsak felhívhatnánk.
- Zayn... - motyogtam. - Zaynt hívjuk fel, kérlek - vettem kezeimbe a telefonját. Az enyém teljesen elázott, valószínűleg tönkre is ment.
Bólintott, majd tárcsáztam Zaynt.
- Igen? - szólt bele a második csörgésre.
- Zayn... Elena vagyok - suttogtam. - Hülyeséget csináltam. Már megint...
- Hatalmas hülyeséget - kiabált a háttérben Nick. Kezeimmel leintettem, jelezve hogy csituljon el.
- Mi történt Elena? De ugye nem esett semmi bajod? És miért engem hívsz? Miért nem Harryt? - kérdezte aggódva.
- Nem... Nem történt semmi - sóhajtottam fel. - Inkább nem részletezném, hogy mit csináltam. Majd elmondom. De Harrynek semmiképpen se szólj! Kérlek. Azért nem őt hívtam, mert nem akarok neki aggodalmat okozni. Csak értsd meg kérlek és ne szólj neki  - mondtam, majd Nick hirtelen felkapott az ölébe, és kikapta kezemből a telefont.
- Figyelj Zayn, a lényeg az hogy Elena majdnem megölte magát. És ez már elég sokadik eset, hogy ilyen életveszélyes helyzetekbe sodorja magát... Nem tudnál érte jönni? Mármint ide, Angliába. És menjetek vissza Amerikába. Itthon most semmi nem akar összejönni... - hadarta Nick.
- Istenem, talán egy repülőutat bele tudok sűríteni a programba... Holnap ott leszek. Elenát ne hagyd magára. Egy percre se! - válaszolta Zayn. Rosszul éreztem magam hogy ennyi bonyodalmat okozok nekik, de most nagy szükségem volt Zaynre.
- Meglesz főnök - köszönt el Nick. - Most pedig jössz hozzánk - mondta, majd elvitt a kocsiig.


Forró zuhanyt vettem, majd beöltöztem Nick legmelegebb ruháiba. Még viszonylag korán volt, de ettől az egésztől, szerintem jogosan, nagyon kimerültem. Még egyszer leszidtam magam a gondolataimban, amiért megint vakmerő voltam és majdnem kinyírtam magam, de nem sokáig bírtam ébren. Hamar elmerültem álmaimban...