35. rész: Temetés.

Egy hatalmas zöld területen állok. Az idő nyirkos, az ég sötét, a köd pedig mindent beborít, alig látok el valameddig. Hirtelen megpillantok egy ismerős alakot. Anya áll előttem, abban a ruhában, amelyben utoljára láttam. Az arca gyönyörű, selymes haja pedig gyengéden omlik vállára. Elindulok felé és meg akarom érinteni a kezét, de nem tudom. Egyszerűen mintha egy szellem lenne. Nem tudok hozzáérni, csak látni tudom. Nem sokkal ezután néhány méterrel arrébb meglátom apát, amint rám mosolyog és kezét nyújtja felém. Én is elmosolyodom és reménykedve abban, hogy őt már képes leszek megérinteni, felé nyújtom kezem. Próbálkozásom ismét sikertelennek bizonyul, mert apa is, akárcsak anya, mintha egy ködfátyol lenne. Apa mellett három újabb alak tűnik fel. Louis, Liam és Niall. Elindulok feléjük, karjaikba próbálok omlani, de nem megy. Ők is csupán szellemek. Érzem ahogy egy könnycsepp végigfolyik arcomon, de iszonyatosan maró érzés. Kiáltani próbálok a fájdalomtól, de nem megy. Egy hang sem jön ki a torkomon. Egyre kétségbeesettebb vagyok. Oldalra fordítom fejem, és meglátom Zaynt. De nem csak őt, hanem mellette Harryt is. Mindketten egyszerre nyújtják felém kezüket és azt suttogják: "Válassz engem!" El akarok indulni Harry felé, de mintha egy különös erő visszatartana. Lábaim gyökeret vernek a földbe. Néhány másodperccel később már nem tudok uralkodni saját lépteimen, lábaim Zayn felé veszik az irányt. Kiabálni próbálok és Harryhez akarok futni, de lábaim nem engedik. Sikerül újra átvennem az irányítást lábaim fölött. Elindulok Harry felé, de ő hirtelen elvész a ködben. Sikítani, ordítani próbálok, de nem megy. Hirtelen Zayn is eltűnik. Csak egy szomorú pillantást hagy maga után nagy barna szemeivel. Reménykedem abban, hogy Louis, Liam és Niall nem tűnnek el, de hiába. Ők még csak rám sem néznek. Illetve csak Louis, de pillantásában annyi gyűlöletet és szánalmat vélek felfedezni, hogy teljesen megrémülök. Eltűnnek. Köddé válnak egy másodperc alatt. Anya és apa lehajtott fejjel bámulnak maguk elé. Anya egyszer csak felemeli fejét, de ezúttal átnéz rajtam. Úgy tesz mintha ott sem lennék. Végre sikerül halkan és rekedten megszólalnom.

- Anya. Anya hallasz engem? Itt vagyok, látod? - nyújtom felé kezem, de még mindig nem reagál semmire. 
Szemeimből ismét maró, égető könnycseppek csordulnak ki, s apa felé fordítom fejem. 
- Apu, apu kérlek nézz a szemembe! - próbálom megerőltetni magam és hangosabban beszélni, de ez nagyon fájdalmasnak és nehéznek bizonyul. - A-apu - suttogom dadogva. 
Nem néz rám, csak elfordítja fejét, de látom hogy pillantása szomorú és gondterhelt. 
Ők is eltűnnek a ködben, s teljesen magamra maradok. Egyedül állok egy ködös, ismeretlen helyen és kiáltani próbálok, de nem megy.
"Egyedül vagy! Nem számíthatsz senkire. Használhatatlan vagy. Harry nem szeret téged. Senki sem szeret téged!" - visszhangzottak egy ismerős ember szavai fejemben. Bármennyire erősen próbáltam rájönni, ki hangját hallom, nem tudtam felismerni. "Egyedül."


- Elena! - szorított magához Harry, miközben apró puszikat adott fejemre. - Shh! - nyugtatott, és még mindig erősen szorított magához.
- Harry, már napok óta ugyanazt álmodom - motyogtam, miközben próbáltam a könnyeket letörölni arcomról. Álmomban bizonyára elsírtam magam. - Egyszerűen szörnyű. Ez a negyedik éjjel, hogy visszatér ez az álom.
Ez alatt a négy nap alatt végig Harryéknél voltam. Még nem volt erőm hazamenni, ahol annyi emlék törne fel most bennem, és ez csak még jobban megnehezítené az egészet.
- Harry, én... Én félek - mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? De mitől? - emelte fel óvatosan államat, hogy szemembe nézhessen.
- Attól, hogy... Egyedül maradok - fúrtam tekintetem övébe. A visszatérő álmom lényege is ez volt. Hogy szépen lassan mindenki kisétál az életemből. Az utóbbi négy reggelen mindig úgy keltem fel, hogy attól féltem, ma Harry közli velem, hogy már nem szeret.
- Elena, ilyen nem lesz, felfogtad? Ha kell, még ezerszer mondom el hogy ilyen soha nem fog megtörténni. Azt hiszem mások nevében nem beszélhetek. De a magam nevében igen. És én megígérem, hogy soha nem hagylak magadra. Bármi is történjék - szorította meg kezeimet.
- Ezek komoly szavak, Harry... - szegeztem lefelé tekintetem. Attól féltem, hogy megszegi majd az ígéretét.
- Szóval nem bízol bennem - fordította el fejét.
- Harry, tudod hogy nem erről van szó, én csak... Én csak nem tudom. Annyira félek - fordítottam vissza fejét, és közel hajoltam hozzá. Szinte már olyan közel, hogy ajkaink majdnem összeértek.
- Amíg engem látsz, nem kell - mondta, majd ajkaimra szegezte tekintetét, aztán szemembe nézett, és ismét ajkaimra. Ettől halvány mosoly húzódott a számra. Ajkaimba haraptam, majd lassan megcsókoltam.
Te éreztél már ilyet? Hogy vele minden egyes csóknak ugyanolyan varázsa van, mint az elsőnek. Sosem érzed azt, hogy ezt valaha meg tudnád unni. Ez még csak meg sem fordul a fejedben. És ha valaha belegondolsz abba, hogy elveszítheted, már ennek a tudata is majdnem megöl.
- Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek! - mondtam, majd szorosan hozzábújtam.
- Tudod hogy én is téged. És ez sosem fog változni - puszilta meg fejem.
Mellkasára hajtottam fejem és igyekeztem elaludni, lehetőleg álommentesen.


- Indulhatunk? - szorította meg kezeimet Harry, mielőtt beindította volna a kocsit.
- Azt hiszem készen állok visszamenni. - sóhajtottam fel, majd röviden bólogattam.
Készen állni? Készen állni arra, hogy ismét végignézz egy temetést, ahol az egyik szülődet temetik? Készen állni arra, hogy visszamenj az otthonodba, ahol minden rájuk emlékeztet? Nem... Hazudtam magamnak. Erre még én sem álltam készen.
- Minden rendben? - szólalt meg fél óra csönd után.
- Persze... Mennyi idő még, mire hazaérünk? - kérdeztem.
- Már nem sok. - fogta rövidre válaszát.
Az idő mintha a másodperc töredéke alatt telt volna el. Nem akartam hazaérni. De az élet ilyen. Mikor valamit nagyon nem akarsz hogy bekövetkezzen, akkor mintha az idő is ellened lenne, és ezerszer gyorsabban telik.

Kiszálltunk a kocsiból és egy mély levegővétel kíséretében elindultam a házunk felé. Remek... Most mindenkitől azt hallgathatom majd hogy őszinte részvétem. Én pedig százezerszer azt fogom felelni hogy köszönöm. Mintha ez ilyen egyszerű lenne... Nem. Egy köszönöm szócskából még csak rá sem jönnek, hogy mennyi mindent érzek. Hogy belülről felemészt a fájdalom. De azoknak az embereknek, akik részvétet nyilvánítanak nekem, szerintem a 99 százalékát nem is érdekli hogy mit is érzek valójában.
- Készen állsz? - szorított magához Harry.
- Őszintén? Nem. Nem akarok ebbe a házba bemenni. Itt minden apára emlékeztet. A holmijai még itt vannak. Minden pontosan úgy van, ahogy itt hagytuk a mi kis életünket. Én nem állok készen rá hogy ide bemenjek - hátráltam meg lépéseim elől.
- Tudom hogy nehéz. És igen, azt is tudom, hogy nekem fogalmam sincs min mész keresztül. Hála Istennek ezt nem kellett még megtapasztalnom. De támogatlak, és azt kell mondjam, hogy nem bújhatsz el ez elől. Megtörtént és valahogy el kell fogadnod. Iszonyú nehéz, tudom. De meg kell próbálnod - puszilta meg gyengéden arcom.
- Igazad van - motyogtam lehajtott fejjel majd odasétáltam a bejárati ajtóhoz, Harryvel az oldalamon.
Benyitottam, és majdnem felsikítottam az ijedtségtől, mikor Nicole lépett elém könnyes szemekkel.
- Jaj kicsim - suttogta majd nyakamba borult.
- Keresztanyu - suttogtam én is. Nem bírtam tovább visszafojtani könnyeimet, én is sírni kezdtem. Előtört bennem minden egyes fájó érzés, és csak még jobban felerősödtek.
Néhány perc könnyes ölelkezés után Nicole elengedett, és Harryre pillantott.
- Szia Harry - ölelte át őt is.
- Szia - köszönt vissza alig hallhatóan halvány, gondterhelt mosollyal az arcán.
- Én most... Szerintem felmegyek, rendben? - motyogtam majd a lépcsőre mutattam.
- Menj - engedték el kezeimet.
Felsétáltam az emeletre, majd először apa szobájába mentem be. Annak ellenére hogy alkoholista volt, (és ki tudja még mi más, amiről én nem tudok) nála rendesebb embert életemben nem láttam. A jelleméhez egyáltalán nem illett ez a rendszeretőség, ami már-már tisztaságmániába kezdett átmenni, de ő mégis ilyen volt. Soha senki véleményére nem adott, de tisztában volt vele hogy mit hogyan kell csinálni. Makacs volt és önfejű, mindig fejjel ment a falnak. Engem viszont próbált ettől óvni, de hát hiába, én az ő vére vagyok, ezt a rossz tulajdonságot belőlem sem tudta kinevelni. Annyira furcsa szokásai és egyénisége volt, de mindezek ellenére ő volt a legszerethetőbb ember, akit valaha ismertem. Harryn kívül. A szobában minden a helyén volt. Odasétáltam az ágyához, majd elegyengettem az ágyneműjén keletkezett gyűrődéseket. Az ágy melletti éjjeli szekrényen egy képet találtam magamról, amint két évvel ezelőtt a kertben játszom Girl nevű kutyámmal, aki fiú volt. Nem tudnék választ adni rá, milyen indíttatásból neveztem el lánynak, mikor fiú volt. Azóta már ő is elhunyt, egy évvel ezelőtt. Apu mindig odáig volt meg vissza ezért a képért. Nem értettem miért, de azt hiszem mostanra megértettem. A szemeim csillogása fogták meg annyira. Boldogságot és nyugodtságot sugároztak, ami az életünkből mostanság hiányzott. Óvatosan kivettem a képet a keretből, lehetőleg úgy hogy sehol ne sérüljön meg, majd elindultam az ajtó felé. Még egyszer hátra pillantottam mielőtt végleg kimentem volna, és ezt suttogtam:
- Erős leszek apa. Megígérem hogy erős leszek, bármi is történjen. Soha nem adom fel - festettem egy halvány mosolyt arcomra.
Átsétáltam a saját szobámba néhány könnycsepp kíséretében. Beléptem az ajtón, s a tekintetem rögtön az ágyamon pihenő borítékra vándorolt. Hevesen dobogó szívvel odaléptem az ágyhoz és kibontottam a levelet. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy levél, melyet még anya írt nekem, de sosem volt alkalmam elolvasni. Bevallom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy hol lehet. Féltem hogy elkallódott valahol a sok holmim között.
Remegő kezekkel elkezdtem olvasni a levelet.
" Drága kislányom,
  Reméltem hogy sosem kerül sor e levél megírására. Én nem így képzeltem el az életem befejezését. Másképp akartam meghalni. Nyolcvan évesen szerettem volna elhunyni, mikor már része lehettem az unokáim, és talán a dédunokáim felcseperedésének. De a sors másképp akarta... Tudom hogy mikor e sorokat olvasod, azon töprengsz, vajon miért akartam meghalni. Nos, a válasz egyszerű. Illetve annyira mégsem. Tudod az élet úgy hozta, hogy az anyáddal való kapcsolatom teljesen megromlott. És ennek én voltam az egyetlen oka. Félreléptem... Azt hittem hogy anyád és én teljesen egyhangú kapcsolatban élünk. Hogy miért csak hittem? Mert esélyünk sem volt szinte semmiféle kapcsolatra. Este kilenckor hazaértem a munkából, hulla fáradtan. Te már rég aludtál, anyád pedig csak miattam maradt ébren, hogy együtt megvacsorázhassunk. Beszélgetni is fáradt voltam, így hát vacsora után azonnal lefeküdtem. Minden egyes napunk így telt, mígnem kezdtem ezt az egészet megunni. És akkor megismertem Skylart. Fiatal volt, új és izgalmas. Valami teljesen más. Nem tudtam ellenállni a vonzerejének, beleszerettem. Mikor anyád minderre rájött, teljesen érthetően összetört. Látni sem akart többé. Kiabált, ordított velem, hogy azonnal menjek el innen. Én pedig őrült módon mindezért őt okoltam. Fogalmam sincs miért, de azt hiszem ezt soha nem is fogom megérteni. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt még sokszor felemlegetted ezt a napot. Mikor bőröndömmel elhajtottam a házunk elől, attól a naptól fogva minden megváltozott. A Skylar-rel való kapcsolatom nem volt hosszú életű. Az ő élete túl pezsgő volt, soha nem álltak meg körülötte a dolgok. Én pedig néha csak a nyugalomra vágytam. Neki ez sosem volt elég. Mindig ezeket a se veled se nélküled harcokat vívtuk, és egy idő után mindkettőnknek elege lett belőle. Elváltak útjaink, örökre. Azóta sem láttam viszont Skyt. Mikor végleg szakítottunk, ezerszer próbáltam felkeresni anyádat. Nem azért hogy fogadjon vissza. Ilyet nem kérhettem, hiszen megcsaltam, s ezzel teljesen elveszítettem bizalmát. Csupán miattad akartam vele ismét felvenni a kapcsolatot. De nem akart velem beszélni... Soha. Nem engedte hogy a közeledben legyek, féltett téged. Szerintem maga sem tudta mitől. Azt hitte én veszélyt jelentek rád, pedig én csak az apai szeretettel akartalak elárasztani... Egyszerűen kínzott annak a tudata, hogy nem láthatlak felnőni. Egyre magányosabbá kezdtem válni... Rossz emberek közé kerültem, rossz időben. És hirtelen azon kaptam magam, hogy nekem már csak az ital maradt. Másban nem tudtam örömömet lelni. Telhetetlen voltam, és ez nem volt elég. Néhányszor drogoztam is, de ezzel, ha lehet ezt egyáltalán mondani, "mértéket" tudtam tartani. 
Mikor annyi év után ismét felvettük a kapcsolatot, azt éreztem hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Azt hittem így már magától értetődő lesz, hogy leszokom az italról és a drogról. De ezeknek a dolgoknak a rabjává váltam, és nem volt bennem elég erő és kitartás, hogy feladjam őket. Ezután történt anyád autóbalesete. Mikor megtudtam hogy már nem tudták megmenteni, úgy éreztem mintha félig én is halott lennék. Majd' megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy anya nélkül kell felnőnöd. Én pedig valljuk be, nem vagyok egy túl megbízható alak. Nehéz volt úgy tenni, mintha nem esett volna ki öt év az életünkből, melyet úgy töltöttünk, hogy még csak nem is beszéltünk. 
Mindig visszaestem, nem tudtam megszabadulni az alkohol rabságából. Te pedig mindig adtál egy utolsó esélyt. És most, hogy már nem voltál képes megbízni bennem, és a fejemhez vágtad mindazt, ami teljesen jogos és igaz volt, úgy éreztem nincs mit tenni. Nélküled képtelen volnék élni. Ezért hoztam meg ezt a végzetes döntést. És tudom, az én életem már így sem lett volna hosszú. Tönkretettem mindent, amit annyi időbe telt felépíteni. Most egy gyáva és szánalmas alaknak fogsz tartani... Amiért nem merem vállalni a cselekedeteim következményeit, a halált tartom az egyetlen megoldásnak. Megértem ha a szemedben örökké egy senki leszek. De nekem ennek a levélnek a megírásához is rengeteg bátorság kellett...
Egy szó mint száz, én csupán egyetlen dolgot szeretnék kérni tőled. Azt hogy soha ne add fel! Te egy végtelenül erős, kitartó lány vagy, akárcsak az anyád. És minden közös emlékünket elfelejtheted, mindent ami rám emlékeztet. De egyet sose feledj: Szeretlek."
Lábaimmal képtelen voltam egy lépést is tenni. Annyira a levél hatása alá kerültem. Szóval miattam ölte meg magát. Miattam. Én vagyok az oka hogy apa már nem él. Olyan érzésem támadt, mintha egy tőrt döftek volna szívembe.
 Zokogva, kezemben a levéllel és a képpel lerohantam Harryhez és Nicolehoz.
- Harry, Harry annyira hiányzik! - vetettem magam karjaiba zokogva. - Én vagyok a hibás. Miattam ölte meg magát, érted?
- Shh - simított végig hajamon. - Miket beszélsz? - emelte arcához fejem.
- Igen, miattam. - motyogtam. Néhány másodpercig még értetlenül bámultak rám, de túl hosszú lett volna elmagyarázni ennek az okát.
A levelet úgy döntöttem senkinek sem mutatom meg, hiszen ez csak ránk tartozott.

Elindultunk a temetésre, és mikor megérkeztünk, már mindenki ott volt. Megszorítottam Harry kezeit, és úgy mentem végig a sírok között, majd elértünk a ravatalozóhoz.
- Harry, nekem ez nem megy. Én, én visszafordulok! - kezdtek el könnyeim záporként hullani.
- Nem lehet kicsim - suttogta fülembe. - Légy erős!
Beléptünk a terembe, s azonnal megpillantottam Louist. Rögtön odasiettem hozzá. Azért volt ő az első, mert a visszatérő álmomban szemei utálatot tükröztek irányomban. Féltem, hogy ez valami jel volt.
- Louis! Louis, ugye nem haragszol rám? - öleltem át szorosan.
- Mi van? - szegezte rám tekintetét. - Jaj te buta. Miért haragudnék én a lányra, akit szinte már húgomként szeretek? És mi okom lenne egyáltalán rá? - suttogta fülembe. - Őszinte részvétem. - húzódott kicsit távolabb tőlem, hogy szemembe nézhessen.
Válaszként csak bólogattam egy sort, majd a koporsó felé szegeztem tekintetem. Ott feküdt apa, élettelenül. Hirtelen megszédültem, és majdnem elájultam, de egy erős kar megragadta derekamat, és nem engedte hogy elessek.
- Istenem Elena - motyogta, majd adott egy puszit homlokomra. Hirtelen nem tudtam ki beszél hozzám, de mikor felnéztem barna szemeibe, azonnal melegség töltött el. - Annyira sajnálom!
- Zayn... Zayn - motyogtam. Nem tudtam mást mondani. Örültem hogy a közelemben volt, és karjaiban érezhetem magam.
- Itt vagyok. Most már itt vagyok - suttogta fülembe és még szorosabban átölelt.
Néhány másodperccel később megpillantottam magam mellett Liamet és Niallt. Óvatosan kibújtam Zayn öleléséből, de mielőtt végleg elengedtem volna, még alig hallhatóan a fülembe súgott egy szót:
- Szeretlek!
Abban a pillanatban nem tudtam mire vélni ezt a mondatot. Barátként szeret? Vagy annál sokkal többet érez? Az ilyen kijelentésektől mindig elbizonytalanodtam. De jelen pillanatban nem ez volt a legfontosabb dolgom.
Átöleltem Liamet és Niallt is, akik szintén részvétüket nyilvánították. És rajtuk kívül még vagy húsz ember mondta el ugyanezt.
A temetés alatt az egyik oldalamon Harry, a másikon pedig Annie szorította kezeimet. Az eszem egyáltalán nem ott járt... Nem figyeltem sem a búcsúbeszédre, sem arra, amit a pap mondott. Tudom hogy figyelnem kellett volna. De az agyam és a szívem egy teljesen más világba vándorolt. Gondolom Harry is észrevette, hogy mennyire nem vagyok ott lélekben, ezért óvatosan megbökött.
- Minden rendben? - fordította maga felé fejem.
- Persze... - mondtam alig hallhatóan, majd fejem vállára hajtottam.

Elérkezett a temetés azon része, mely a legfájóbb volt számomra. A koporsót leengedték, én pedig egy szál virággal odasétáltam hozzá, és bedobtam a mély gödörbe, ahogy mindenki más is ezt tette. Az eső szemerkélni kezdett, és ez még jobban megbélyegezte hangulatom. Könnyeim szakadatlanul hullottak.
Hirtelen egy elegánsan öltözött idős nő lépett oda apa sírjához, s dobta le a virágot a gödörbe. Soha életemben nem találkoztam vele, fogalmam sem volt ki ő. Lépteit felém kezdte el venni.
- Te vagy Elena? - szólított meg az idős hölgy.
- I-igen, én vagyok - dadogtam. - Maga pedig...? - kérdeztem bizonytalanul, és erre a kérdésre hamarosan választ is kaptam...