36. rész: Life goes on.

- Én Julianne vagyok. Julianne Darcy - mikor kimondta nevét, hirtelen teljesen leblokkoltam. Az édesanyám neve Margaret Darcy volt. Ebből csak egyetlen dologra tudtam következtetni. Hogy ő a nagymamám. A nagymamám, akit születésem óta nem érdekelte, hogy mi történik velem. Anya családját sosem ismertem igazán. Itt Durham-ben csak apa családját ismertem. Anya családját soha nem is éreztem magaménak... Anya múltjáról sem tudtam semmit. Csak annyit hogy Londonban élt.
- Bocsánat, azt hiszem rosszul hallottam. Azt mondta Darcy? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Nem Elena, jól hallottad. Julianne Darcy vagyok, édesanyád anyukája.
Hogy mi? Ilyenkor jut eszébe, tizenhét évvel a születésem után, hogy van egy unokája? Akiről talán mégiscsak illendő lenne tudomást venni.
- Remek... És mit akar itt? Tizenhét év után. Mondja, eddig eszébe sem jutott, hogy van egy unokája? - emeltem fel hangomat, s ezzel magamra vontam minden jelenlévő tekintetét.
- Elena, kérlek szépen hallgass végig!
- Mit akar itt? De tudja mit? Nem is érdekel igazán. Örülök ha eljött apa temetésére, és megtiszteli őt a jelenlétével. De én köszönöm szépen nem kérek magából.
- Elena, apád bármit is mondott rólam, az tudnod kell hogy nem igaz! - igen, apa mesélt róla. Hogy mennyire ellenezte a házasságukat anyával, és hogy anyának valami gazdag londoni ficsúrt akart férjül. Egy teljesen más életre akarta anyát buzdítani, ha kellett erőszakkal is. Mindent összevetve nem sok jót. De ezenkívül semmi mást nem tudtam róla.
- Az én apámnak nem volt szokása hazudozni. De már mondtam hogy engem hagyjon békén! Ha tizenhét évig nem érdekelte hogy mi van velem, hogy egyáltalán élek-e még, akkor most ne jusson eszébe mindent rendbe hozni. Ennek talán kicsit hamarabb kellett volna eszébe jutnia. Ha tőlem akart valamit, akkor jobb ha most el is megy. És mit gondolt? Hogy idelibben valami méregdrága kosztümben és egy Gucci kalapban bocsánatért esedezve, és mindent elfelejtek? Hát nem. Nem felejtem el, sosem, hogy maga nem akart az életem része lenni.
- Kérlek Elena!
- Hagyjon már békén! - kiabáltam. A büszkeségem ismét felülkerekedett rajtam.
Lehámoztam magamról minden ember kezét, akik engem érintettek, és egymagam elindultam. A temetőben. Egyedül...
- Elena, kicsim most hová mész? - hallottam meg Nicole hangját hátam mögül.
- Valahová. Ne érdekeljen az titeket - szóltam vissza közömbösen, még csak hátra sem pillantottam.
Nem is voltam önmagam. Apa halála kihozta belőlem a legrosszabb énemet. Én nem vagyok az a magányos farkas típus. De most... Most csak arra vágytam hogy egyedül legyek. Csak én és a gondolataim, és azt kívántam, bárcsak megállna az idő. A továbblépés nem volt olyan könnyű jelen helyzetben. De kénytelen voltam beletörődni a gondolatba, hogy az élet megy tovább.

Apa sírjának irányából hirtelen megpillantottam egy harminc év körüli szőke nőt fekete bőrkabátban. Nem szokásom ilyet mondani, de szörnyen festett. Szemei körül piros foltok éktelenkedtek, a járása is bizonytalan volt. Mintha magamat láttam volna négy nappal ezelőtt... Ahogy néztem a hölgyet, egyre inkább kezdett összeállni a kép. És akkor rádöbbentem, hogy ki is ő valójában.
- Skylar! - kiabáltam - Maga Skylar, igaz?
Rám szegezte tekintetét és először elég érdekesen nézett rám, bizonyára nem tudta ki vagyok. Aztán a szemén láttam hogy megvilágosodik.
Odafutottam hozzá.
- Elena? - kérdezett vissza.
- Igen - mosolyogtam rá halványan. - Apa... Apa mesélt önről egy levélben.
- Jaj ne. Biztosan azt, hogy én vagyok a lotyó, aki tönkretette a házasságát anyukáddal. Inkább nem akarom tudni - nevetett fel ironikusan, miközben letörölte könnyeit.
- Nem. Csak azt hogy tényleg szerette magát. Nézze, az én szüleim így is, úgy is elváltak volna egyszer. De apa... Apa tényleg nagyon szerette magát. Az egyetlen ok, amiért elengedte magát, az az volt, hogy nem voltak egy világ. Maga egy fiatal, fénykorában lévő nő volt, ő pedig már a nyugalomra vágyott.
- Komolyan? - láttam hogy könnyekbe szöknek szemei, ezúttal az örömtől.
- Teljesen komolyan - szorítottam meg kezeit. - És tudom hogy nem ismerjük egymást, de köszönöm.
- Nekem? De hát mit köszönsz? - mosolygott rám, de hangján éreztem hogy sír.
- Hogy boldoggá tette apát. Ha csak kis időre is, de nagyon köszönöm - viszonoztam mosolyát.
- Tudnod kell, hogy én még most is nagyon szeretem. Mindig szeretni fogom - mondta, majd zokogni kezdett.
Szorosan magamhoz öleltem, miközben nekem is könnyekbe szöktek szemeim.
- Az a helyzet, hogy nekem most haza kellene mennem. Szép vagyok, mondhatom... Jelenetet csináltam a saját apám temetésén.
- Láttam, ott voltam. Az a hölgy a nagymamád?
- A nagymamám, aki tizenhét évig magasról leszart engem. Már bocsánat a kifejezésért, de ez az igazság.
- Elena, elhiszem hogy ez fáj. Én teljesen megértem. De szerintem ezúttal tedd félre a büszkeséged és adj neki egy esélyt hogy megismerhessen. Bizonyára nem ok nélkül nem keresett titeket. Hidd el hogy igazam van - mosolygott rám.
Egy pillanatig elgondolkodtam azon hogy egyetértsek-e Skylar-rel, de be kellett látnom hogy igaza van.
- Igaza van. Hazamegyek.
- Sok sikert Elena - integetett, majd hátrafordult és elindult.
- Várjon! - kiabáltam utána - Maga nem szeretne velem jönni? Szívesen látnám magát nálunk.
- Nem hiszem hogy ez jó ötlet... - húzta félre ajkait.
- Szerintem meg nagyon is jó ötlet. Na jöjjön - ragadtam meg kezeit és elindultunk hazafelé.

A nyirkos hideg után jól esett belépni a meleg házba, ahol már mindenki ott ült, többek között takarókba burkolózva és forrócsokit iszogatva.
- Csakhogy megjöttél édesem! - ölelt át Nicole amint beléptem a házba. - És ő? - mérte végig Skylart.
- Ő Skylar. Egy barátom. Remélem nem baj ha ő is csatlakozik hozzátok. Apáról ódákat tudna zengeni - küldtem a többiek felé egy halvány mosolyt.
- Nem, dehogyis. Gyere Skylar - karolta át Nicole, majd beinvitálta a konyhába.
- Én pedig... Szeretnék bocsánatot kérni a hülye viselkedésem miatt. Ne haragudjatok rám - szegeztem lefelé tekintetem.
Hirtelen megpillantottam Harryt, aki azonnal odarohant hozzám és szorosan átölelt. Arcom vállába fúrtam és mélyen beleszippantottam pólójába. Mikor felemeltem fejem, egy másodpercre összeakadt a tekintetem Zaynével, de azonnal elkaptam fejem.
Harry lassan elengedett, én pedig megláttam Juliannet.
- Maga mit csinál itt? - szűrtem ki a kérdést fogaim között.
- Elena kérlek - súgta a fülembe Harry. Hirtelen eszembe jutottak Skylar szavai.
- Ne, kérem ne haragudjon. Nem baj hogy itt van. Sőt... Úgy is sok mindent meg kell beszélnünk. De kérem adjon egy kis időt. Egy kis időt hogy megemésszem ezt az egészet, ami történt.
- Persze. Ha készen állsz rá, akkor majd beszélhetünk - küldött felém egy mosolyt.
- Nem baj ha én most felmegyek a szobámba? - kérdeztem a többiektől.
- Semmi baj. Menj nyugodtan - mondták kórusban.
Bólintottam, majd halkan felsétáltam az emeletre.
Amint beléptem a szobámba, azonnal levetettem magam az ágyra és sírni kezdtem. Ennyi idő korántsem volt elég arra, hogy feldolgozzam azt ami történt...
Fél óra múlva sikerült abbahagynom a sírást. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes.
- Tessék? - sóhajtottam fel.
- Elena, Lexie vagyok. Bejöhetek? - kérdezte Nick húga, Lexie.
- Nem tudom Lexie. Én most szeretnék inkább egyedül...
- Van nálam csoki - szakította félbe mondandómat.
- Hmm... Fehér? - haraptam ajkamba.
- Mi más? Csakis a kedvenced - hallottam hangján hogy elmosolyodik.
- Akkor azt hiszem bejöhetsz - nyitottam ki résnyire az ajtót, de még nem engedtem hogy bejöjjön. - A-a. Előbb a csokit - mondtam nevetve. Végre tudtam őszintén nevetni.
A résen benyújtotta a csokit, ellenőriztem hogy tényleg fehér-e, majd beengedtem Lexiet, aki azonnal a nyakamba ugrott.
- Nagyon sajnálom - suttogta fülembe.
Nem tudtam válaszolni, csak némán bólogattam.
- De a csoki ha csak egy parányit is, de talán jobb kedvre derít.
- Ja, lehet. Az idejét sem tudom mikor ettem utoljára fehér csokit - nevettem fel.
- Akkor itt az ideje hogy bezabáld ezt az egészet velem együtt - huppant le az ágyra. - Ne beszéljünk most rossz dolgokról, rendben?
- Benne vagyok - mondtam, miközben szám már tele volt csokival.
- Hát... Az van hogy kérdezni akartam valamit... - mondta, miközben körmeit birizgálta.
- Ki vele - mosolyogtam rá.
- Te jól ismered Zaynt, igaz? - pirult el.
- Az nem kifejezés... - nevettem fel halkan. - Hé, te elpirultál? - csíptem meg óvatosan karját.
- Mi? Elpirultam? Jaj... - temette arcát kezeibe. - Hát, igazából arról lenne szó, hogy tudod eddig is eszméletlenül odavoltam érte... És most hogy találkoztunk, úgy érzem hogy én totál... Totál belezúgtam - mondta még mindig körmeit birizgálva. - Azt akartam kérdezni, hogy nem tudnál-e esetleg izé, összehozni vele?
- Jaj Lexie... Zayn tényleg egy nagyon aranyos fiú, és szerintem még össze is illenétek, de el kell hogy keserítselek... Neki van barátnője. Akiről csak úgy halkan megjegyezném, hogy olyan tipikus "apuci pici, elkényeztetett gazdag kislánya", ráadásul még barátságtalan is. Zayn sokkal jobbat érdemelne. Egy olyan lányt mint te.
- Vagy egy olyat mint te... - motyogta.
- Ezt hogy érted?
- Tudom mi történt köztetek. És azt is láttam ahogy összenéztetek. A tekintetetek vágyat és szenvedélyt tükrözött.
- Mi? Várj. Te honnan tudsz a kapcsolatunkról? - kérdeztem.
- Szerintem elég ha annyit mondok, Nick... - nevetett fel halkan.
- A kis mocsoknak mindig eljár a szája - mormoltam, majd én is elnevettem magam. - De ezt a Zayn és Elena dolgot sürgősen verd ki a fejedből, rendben? Köztünk barátságnál már rég nincs több.
Lexie szólásra nyitotta száját, mikor kopogást hallottunk.
- Ki az? - kérdeztem.
- Elena, Zayn vagyok. Bejöhetek? - kérdezte Zayn bizonytalanul.
- Zayn? - suttogta Lexie tátott szájjal. - Vajon mit akarhat? - vonta fel szemöldökét.
- Fogalmam sincs - suttogtam, majd megrántottam vállaimat. - Persze Zayn. Gyere - mondtam hangosan.
Mikor Zayn belépett, meglepődött, hiszen nem tudta hogy Lexie is jelen van. Hirtelen az ajtóra pillantottam, majd Lexiere, jelezve hogy menjen ki.
- Hát izé, szerintem én most lemegyek - mondta Lexie, majd rám kacsintott, s ezzel jelezte hogy vette a lapot.
Mindketten bólogattunk, majd Lexie odabotorkált az ajtóhoz, kilépett rajta, és becsukta maga mögött.
- Leülhetek? - túrt bele hajába.
- P-persze - dadogtam, de fogalmam sem volt miért voltam ennyire zavarban.
Arcát kezdtem el fürkészni. Nem volt megborotválkozva, arca kissé borostás volt, de ez még szexibbé tette. Igen az volt. Eszméletlenül szexi. Haja tökéletesen állt.
- Zayn, kérdezhetek valamit?
- Persze - fordult felém.
- Mire véljem ezt a mai dolgot? Mármint amikor azt mondtad nekem hogy szeretsz - motyogtam, miközben igyekeztem elkerülni tekintetét.
- Na igen... - sóhajtott fel egy gondterhelt mosoly kíséretében. - Úgy értettem ahogy gondolod hogy értettem.
- Szóval te még mindig...? De azt mondtad nekem hogy már csak baráti érzelmeket táplálsz irántam. Te Catet szereted. Azért vagy vele, nem? - kérdeztem, mikor Zaynnek végre sikerült szemeimbe néznie.
- Tisztában vagyok vele, hogy ezt mondtam. De ez nem igaz. Próbálom elhitetni magammal hogy nem szeretlek, de minden egyes alkalommal mikor meglátlak, mintha ezer pillangó repdesne a gyomromban. Mintha megszűnne körülöttünk az egész világ, és csak te és én lennénk. Amikor meglátlak, szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Ez a szerelem, nem? Elena - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. - Szeretlek. Szeretlek téged.
- Zayn - suttogtam, majd homlokom övének döntöttem.
- Csak mondd hogy te is. Csak mondd, és a tiéd vagyok - oly közel volt hozzám, hogy leheletét már arcomon éreztem.
- Ezt nem lehet... Én, én Harryt szeretem. Te pedig Catet. Ez így van jól. Ne kavarjunk mindent össze. Kérlek Zayn - suttogtam, miközben merev tekintettel bámultam lefelé.
Államnál fogva felemelte fejem, s néhány másodpercig még állta tekintetem, majd karjaimat nyaka köré fontam, s még közelebb hajoltunk egymáshoz...
Tettél már valaha olyat, amelyről tudtad, hogy hatalmas ostobaság, mégis szükséged volt rá, hogy megcsináld? Ez az a fajta érzés, amikor tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy hatalmas, visszacsinálhatatlan baklövést követsz el, és tudod hogy hihetetlenül fog fájni a legvégén... Mikor a magadnak feltett "Kellett ez nekem?" kérdésre azt válaszolod hogy igen, bár egy józan eszű ember gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy: Nem!...