39. rész: Golf party.

Öt nap... Pontosan ennyi ideje élem a brit előkelőségek életét. És ezalatt az öt nap alatt egy percig sem hazudtoltam meg önmagamat. Minden egyes nap csináltam valami elképesztően égő dolgot, és lejárattam magam. Igen, tudom ez rám vall. Hoztam a formám. Vegyük csak sorra. Az első napon azt kellett megtanulnom, hogy egyáltalán hogyan kell egy ilyen lánynak ülni, beszélni, és az összes mindennapi dolgot előkelően csinálni. Tehát első körben úgy járattam le magam, hogy konkrétan lefordultam a székről a nagymamám ismerőseinek fele előtt. Minden egyes mozdulatot igyekeztem úgy csinálni, ahogy a nagyi tanította, de teljesen belegabalyodtam, és keresztbe tett lábaimmal arccal a földre zuhantam. Első cikis helyzet és "hogyan égessem le profin magam sok ember előtt" kipipálva.

A második napon egy fogadáson vettünk részt. Egy igazán helyes és tisztelettudó fiú felkért táncolni. Természetesen igent mondtam, mivel nem gondoltam hogy így bármiféle probléma adódna. Ám egy helyes külső nem feltétlenül árulja el azt, hogy az illető totálisan botlábú. Így hát az ártatlan kis táncnak induló akciónk katasztrófába torkollott. Ez a kedves fiú vagy tízszer megtaposott, utána pedig teljesen beleszédültünk az elég sajátosnak ígérkező lépésekbe, hogy finoman fogalmazzak. Ezzel a fiúval karöltve sikerült fellöknünk a miniszterelnököt és feleségét. Remek... El lettem könyvelve egy botlábú szerencsétlenségnek, miközben nem is én voltam a hibás. Ó, és ez még csak a második nap volt...
A harmadik napon a királynő által szervezett lovaspólómeccsre voltunk hivatalosak. Halálra izgultam magam, nehogy megint leégjek. A királynő előtt meg aztán végképp nem kéne... De amitől féltem, úgy látszik bekövetkezett. Én hozzá vagyok szokva ahhoz, hogyha meccsre megyek, akkor üvöltök mint a sakál és tombolok. Itt pedig kalapos nénik és öltönyös bácsik nézik teljesen kulturáltan a mérkőzést. És én mit tettem? Mint egy elmebeteg, elkezdtem ordítozni és fel-le rohangálni. De hát szurkolni nem úgy szokás?! Hát úgy látszik itt nem... Mivel úgy néztek rám, mint aki totálisan hülye és valami elmeorvosra van szüksége. Ismét egy remek húzás Elena Smithtől. Az Angol Királynő előtt teljesen lejárattam magam, és így nyilvánvalóan beskatulyáztak egy őrült nőszemélynek...
Negyedik nap... Egy kajakverseny. Mi rosszat tehet az ember, ha csak a vízpartról figyeli az eseményeket? Látszólag semmit. De én képes vagyok a lehetetlent is megvalósítani. Az egyik versenyző nagyon meg akart fűzni, hogy próbáljam ki ezt a sportot, és szálljak be a hajóba. Én persze mondtam neki hogy inkább ne, a saját érdekükben és az enyémben is, de nem hallgatott rám... Közel a vízparthoz nőttem fel, de annyira nem voltam nagy vízkedvelő. Persze, elúszkáltam néha, de tényleg nem voltam egy vízi tündér. Csónakokban meg aztán végképp nem szerettem tartózkodni, mivel tengeribeteg vagyok. Ilyenkor meg elég csak egy rossz mozdulat és láss csodát: tetőtől talpig vizes vagy. Én is a vízben landoltam, két másik emberrel együtt, akik aztán elég dühösek voltak rám.
És hogy az ötödik nap milyen elképesztően cikis dolgot követtem el? Valami tanácsosi vacsorán kellett részt vennünk. Fogalmam sincs mi az, de Niall és én azt valljuk, hogy ahol kaja van, oda már megérte elmenni, bármiről is legyen szó.
A nagymamám rám erőltetett valami szűk estélyiruhát, amelyben lépni alig tudtam, de igyekeztem uralni a helyzetet. Mikor megérkeztünk, még minden simán ment. Sok befolyásos és előkelő ember bemutatkozott nekem. Semmi olyasmit nem csináltam, mellyel lejárathatnám magam. Egészen odáig, míg el nem jött a vacsora ideje. Ettél már Mc'Donalds-ban? Biztos vagyok benne. És ott ugyebár kézzel eszik az ember. És teljesen természetesnek tűnik, mert körülötted az összes ember ugyanígy étkezik. Nem, nem kell azt gondolni hogy késsel villával nem tudok enni. Tudok, csak én éppenséggel egész gyerekkoromban Mc'Donalds-ban ebédeltem, vagy a házunkhoz közeli büfében, ahol a fő specialitás a hamburger volt sült krumplival. Persze tudtam hogy az ilyen rendezvényeken illik nem disznómódon étkezni, de gondoltam senkinek sem tűnik fel ha a csirkecombot kézzel kezdem el enni. De szokásomhoz híven tévedtem. Mikor a feltűnést elkerülve fogyasztottam vacsorámat, hirtelen minden szempár rám szegeződött.
- Ó... - motyogtam, majd elpirultam és elkezdtem használni az evőeszközöket.
A nagymamám egyik szeme sírt, a másik nevetett ezektől az akcióimtól.
- Elena, maga hol tervezi folytatni a tanulmányait? - szólalt meg a hosszú asztal másik végéről egy férfi, akiről fogalmam sem volt, hogy ki ő.
- Hát, eddig egy művészeti suliba jártam, de most hogy idejöttem, még nem tudom hol folytatom tovább... Nagyi? - fordultam felé mosolyogva, de az ő arca koránt sem volt ilyen derűs.
- Elena...
Mindenki megvetően nézett rám, de nem tudtam miért.
- Most mi van? - kérdeztem értetlenül a nagyitól.
Csak megrázta fejét, majd arcát tenyerébe temette.
Hát persze... Hogy is eshetett volna le nekem, hogy egy rakás arisztokrata előtt teli szájjal mondom a magamét? Én ezelőtt évekig szinte csak fiúkkal voltam körülvéve. Apa, Nick, Harry, Zayn, Liam, Louis és Niall. Előttük meg aztán tök mindegy volt hogy hogyan eszel. Sőt, előttük kifejezetten sokszor ettem kézzel, és beszéltem teli szájjal. De itt semmi sem úgy megy mint velük... Féltem tőle, hogy nem tudok majd beilleszkedni...

Belebújtam pizsamámba a vadiúj fürdőszobámban, amely a vadiúj - már-már lakosztálynak nevezhető - szobámból nyílt. Bevetettem magam az ágyba, majd gondolkodni kezdtem az élet dolgain, de elmélkedésemet hirtelen kopogás szakította félbe.
- Bejöhetek? - hallottam meg nagymamám kellemesen csengő hangját az ajtó mögül.
- Persze, gyere - invitáltam be.
Halkan bejött, becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy szélére.
- Tudom hogy az utóbbi napok zűrösek voltak és néha kissé kellemetlen helyzetek adódtak...
- Néha? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Rendben, talán mindennap tettél valamit, amivel kissé lejárattad magad - nevette el magát halkan.
- Legalább őszinte vagy - mondtam kuncogva.
- De tudnod kell, hogy ezekkel sokkal érdekesebbé tetted ezeket az egyébként halálosan egyhangú és unalmas rendezvényeket - mosolygott rám, majd megfogta kezeimet. - Önmagad vagy és ez a legfontosabb. De azért ezek nem válhatnak mindennapossá! - emelte hangját kissé komolyabb hangvételbe.
- Persze, viselkedni fogok. Egy makulátlan modorú úri hölgy leszek - húztam ki magam büszkén.
- Biztos vagyok benne hogy menni fog - kacsintott rám. - Jut eszembe... Beszélnünk kell még az új iskoláról. Tudod, ismerek egy remek intézményt, ahol kifogástalan a tanítás és a nevelés is. Egyik nap elmehetnénk megnézni, rendben?
- Remek ötlet - bólintottam rá az ötletre.
Beszélgettünk még egy kis ideig, majd mindketten eltettük magunkat másnapra.


Reggel a telefonom búgására ébredtem, majd még félálomban felültem, megdörzsöltem szemeimet és a telefon kijelzőjére pillantottam.

" Jó reggelt királylány! Remélem nem ébresztettelek fel.. De úgy is tudom hogy felébresztettelek, muhahaha! Na, a lényeg az, hogy a fiúkkal arra gondoltunk, elmehetnénk golfozni. És ha akarnád sem tudnád lemondani, mert már meghívtuk a nagymamádat is! Meglepően fitt nő. Szóval, kettőkor találkozunk a golfpályán. Szeretlek!
                                                              Harry xx "

Az sms láttán kuncogni kezdtem, majd kikászálódtam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor belenéztem a tükörbe, nem túl szép látvány fogadott. A hajam úgy állt mint egy szénakazal, szemeim pedig karikásak voltak a fáradtságtól.
- Te jó ég, ezen a kinézeten sürgősen javítani kell - sóhajtottam fel, majd - már amennyire lehetett - rendbe tettem magam.
Magamra kaptam egy fehér topot, egy inget és egy farmernadrágot.
Lesiettem az ebédlőbe, ahol már egy bőségesen megterített asztal és a nagyi várt.
- Jó reggelt! - köszöntem a nagyinak és a többi, már családtagnak számító alkalmazottnak.
- Jól aludtál? Na ne állj ott nekem, ülj le és egyél! - húzta ki a mellette lévő széket.
- Jól, csak keveset - húzódott arcomra egy gondterhelt mosoly. - Egyébként tényleg tudsz róla, hogy ma golfozni megyünk a fiúkkal? - mondtam miközben megkentem egy pirítóst.
- Persze hogy tudok róla. Miért? - kérdezte.
- Hát... Öhm, csak azért mert... Szóval nem tudom bírnád-e.
- Már hogy ne bírnám? Annyira azért nem vagyok öreg - forgatta meg szemeit.
- Bocsánat. Hát persze hogy nem vagy öreg! - mondtam, majd szorosan átöleltem. A hatvanöt évéhez képest tényleg nagyon fitt volt, és a kor mintha nem is látszódott volna rajta.

Elérkezett a délután, én pedig izgatottan vártam hogy újra láthassam Harryt. Már öt napja nem találkoztunk, és nem is fér a fejembe miért nem, mikor néhány nap múlva visszamegy Amerikába, és akkor lehetőségünk sem lesz találkozni.

- Nagyi, biztosan jó ötlet ez? - fordultam felé a kocsiban.
- Mármint mi? - kérdezte. - Esteban, kérem itt forduljon be! - utasította sofőrünket.
- Hát az, hogy te sportolsz - erre egy ördögi pillantást vetett rám. - Tudom tudom, nem vagy öreg. Nem is ezt mondom. Csak félek hogy nem bírnád.
- Vagy csak le akarod rázni nagyanyádat?
- Ugyan már! Szó sincs erről - legyintettem kezemmel, mire elmosolyodott. - Na jó, inkább hagyjuk - nevettem fel.

Kikászálódtunk a kocsiból, majd elindultunk a golfpálya felé.
- Nagyi, be kell vallanom valamit - motyogtam, miközben a füvet bámultam.
- Micsodát? - kérdezett vissza.
- Én... Nem tudok golfozni. Életemben nem fogtam még golfütőt a kezemben.
- Nem probléma! Majd megtanulsz - simogatta meg vállamat. - Különben is, nincs is jobb annál, minthogy Harry tanítson meg. Képzeld el ahogy mögéd lép, szorosan átkarol és közben még golfozni is megtanulsz. Összekötöd a kellemeset a hasznossal - kacsintott rám, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Egyébként, az utóbbi napokban rengeteg hívást kaptam a régi ismerőseinktől. Tudod, részvétet nyilvánítottak. Olyan emberek is, akikkel vagy öt éve nem beszéltem. És most hirtelen mindenki elkezdte szeretni apát... Nem furcsa egy kicsit, hogy akkor kezded el érdekelni az embereket, mikor már halott vagy?
- Hát, az emberek már csak ilyen érdekes teremtmények. És tudom hogy most nagyon nehéz neked, de próbálj meg boldog lenni. Nem kérem hogy ezen tedd túl magad valaha, mert tudom hogy sosem fogod. Csak annyira kérlek, hogy ettől még próbálj meg boldog életet élni, rendben? - ölelt magához.
- Rendben, igyekezni fogok - motyogtam magam elé.
- Nézd csak, ott vannak a fiúk! - mutatott feléjük - És már nagyban játszanak.
Teljes harci díszben álltak ott, golfütővel a kezükben. Mikor észrevettek minket, integetni kezdtek, majd odasétáltunk hozzájuk.
- Szia Elena! Jó napot Julianne - köszönt Harry, majd a többiek is.
Louis... Mikor köszöntünk egymásnak, már nem éreztem azt az őszinte szeretetet, mint régen. Mintha egy óriási szakadék emelkedett volna közöttünk, és ettől olyan távol éreztem magamtól, mikor csak néhány lépésre volt tőlem. A gesztusain is éreztem, hogy már nem úgy tekint rám, mint régen. A legjobb barátokból egyik percről a másikra két idegen lett.
Elmélkedésemről Harry puha ajkai vonták el figyelmemet. Rövid csók volt, de mégis szenvedélyes.
- Akkor készen álltok a játékra? - kérdezte Niall.
- Csapassuk! - válaszolta Liam, majd mind játszani kezdtünk.
Zayn csöndben volt, nem tűnt annyira jókedvűnek. Hirtelen tekintetünk összeakadt, s másodpercekig álltuk egymást pillantását, mikor észrevettem hogy Louis felráncolt homlokkal méreget minket.
Fejem azonnal elkaptam Zaynről, majd a tekintetem Louisra vándorolt.
- Inkább nem mondok semmit... - morogta, majd megrázta fejét és elsétált.
- Ezt hogy érted? - szóltam utána idegesen, de nem válaszolt.
- Mi volt ez? - hallottam meg hátam mögül Zayn hangját.
- Szerintem tudod jól hogy mi volt.. Louis gyanakszik. Csak az a vicces, hogy nincs is mire. Te meg én már rég nem járunk együtt. Még csak titokban sem. Még jó hogy nem! - tettem hozzá. - De ez a csók... Óriási hiba volt.
- Igen, én is tudom - válaszolta.
- De elárulnál valamit? Miért néztél így rám az előbb? Szerintem már százszor megbeszéltük, hogy már semmit nem jelentünk egymásnak. Legalábbis úgy már semmit. Akkor meg mi ez az egész, Zayn? - mondtam kissé felemelt hangon, de rögtön visszafogtam magam, hiszen bárki meghallhatta volna.
- Tudod mit? Te nem értesz semmit. Inkább hagyjuk egymást békén oké? - förmedt rám. De nem tudtam min kapta fel ennyire a vizet.
- Most meg mi bajod? - Nem értettem a hirtelen hangulatváltozás okát. - De igen, szerintem is az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egymást! - mondtam, majd nem is foglalkozva tovább a dologgal, Harry felé pillantottam. Éppen a nagyival versenyeztek, és őszintén szólva ennél aranyosabb dolgot még életemben nem láttam. Látni hogy a jelenleg két legfontosabb ember az életemben szeretik egymást és ilyen remekül elvannak, hihetetlenül jó érzéssel töltött el.
Harry odasétált hozzám, majd hátulról átkarolt.
- Te nem játszol? - kérdezte mosolyogva.
- De... Csak az az igazság hogy nem tudok - haraptam ajkaimba.
- És hol itt a probléma? - kérdezte, majd széttárta karjait. - Megmutatom a lényeget. Szóval - kezdett bele, majd hátulról szorosan hozzám simult, és megmutatta hogyan kell a golfot valójában játszani. - az ütőt finoman megmarkolod, majd a szemeddel beméred a célpontot, aztán meglendíted az ütőt és láss csodát! - elütöttük a labdát - Benn is van a lyukban - mosolygott rám.
- Láttad ezt? Beütöttem! Emberek, beütöttem a labdát! - elkezdtem össze-vissza rohangálni örömömben, a többiek pedig nevetni kezdtek, amiért ilyen látványosan örülök.
- Tudtam én hogy menni fog - mondta Harry, majd adott egy csókot ajkaimra, én pedig belemosolyodtam csókunkba.
Annyira magabiztosan folytattam tovább a golfozást, hogy nem is figyeltem mit hogyan csinálok. Az egyik ütésem kissé nagyra sikeredett, így véletlenül fejen találtam Louist.
- Áu! Ez ki volt? - fordult meg Louis, miközben a fájdalmas pontot simogatta.
- Bocsi! - kiabáltam, majd ajkaimba haraptam.
Mindent összevetve egész jól ment életem első golfozása. Igaz hogy kissé még béna voltam, de nagyon élveztem.


- Jól érezted magad? - szorította meg kezemet Harry, miközben a Temze partján sétáltunk.
- Remekül - mosolyogtam rá. - De remélem Louis már jobban van - húztam félre ajkaim, mire elnevette magát.
- Biztos vagyok benne hogy túl fogja élni ezt a kis ütést - mondta, miközben még mindig nevetett. - Az utóbbi napokban csak akörül járnak a gondolataim, hogy hamarosan nagyon messze leszünk egymástól - hangja komollyá vált. - Én ezt nagyon nem szeretném.
- Mostanában én is csak erre tudok gondolni... Ki sem tudom mondani, mennyire fogsz hiányozni! - megállítottam, majd karjaiba vetettem magam.
- Te is hiányozni fogsz. Ha tudnád mennyire - suttogta hajamba. - De már mondtam hogy semmi nem fog megváltozni. Tényleg, ezt megígérem.
Bólintottam, majd távolabb húzódtam tőle.
- Inkább beszéljünk jó dolgokról, oké? Most még itt vagyunk, használjuk ki - fogta meg ismét kezemet.
- Igazad van - mondtam, miközben a folyó vízéről visszatükröződő holdsugarakat bámultam.
- Annyira szép, igaz? - szegezte Ő is tekintetét a vízre.
- Meseszép - húzódott számra egy halvány mosoly. - Egyébként, kérdezhetek valamit?
- Nem! - hirtelen ijedten néztem rá. - Hát persze hogy kérdezhetsz te buta! - ölelt magához.
- Már megijedtem - nevettem fel. - Hát, csak tudod gondolkodtam dolgokról... Valójában arról, hogy annyiszor mondtuk már egymásnak hogy "örökké szeretni foglak". És én minden egyes alkalommal mikor ezt kimondtam, komolyan gondoltam. Csak azt szeretném tudni hogy te is komolyan gondolod-e. Mert a fiúk hajlamosak az ilyen dolgokat csak úgy kimondani. És aztán két hét múlva bejelenteni, hogy bocsi már nem szeretlek. És attól félek hogy velünk is ez fog történni - mondtam el meglehetősen hosszú monológomat.
- Elena, ettől soha ne félj! Egyébként én is szoktam ettől félni. Tudod, néha még van egy olyan érzésem, hogy te még mindig Zaynt szereted. És ilyenkor szörnyen megijedek attól a gondolattól, hogy elveszíthetlek.
- Én már nem szeretem Zaynt. Ebben biztos lehetsz. Senki mást, csak téged - fogtam kezeim közé arcát.
- Ahogy én is - suttogta, majd kezeit derekam köré fonta. Átkulcsoltam nyakát és ajkaink összeértek. Egyre szenvedélyesebben csókolt, kezei kissé lejjebb csúsztak. Annyira hevesen csókolt, hogy úgy éreztem, abban a pillanatban kell nekem. Kellett nekem, vágytam rá...