34. rész: A szívemben örökké élni fog.

- Már nem tudták megmenteni Elena. Annyira sajnáljuk! - szorított magához még mindig zokogva Mrs. Evans.
- De kit? Mondják már el végre hogy mégis kit! - ordítottam ezúttal már én is zokogva. Nem tudtam miről van szó. Hogy kit nem tudtak megmenteni. De már maga a tudat is kikészített. Elvesztettem valakit? Ismét?
Annie könnyes szemekkel bámult rám. Olyan sajnálkozóan. Igen, mint mindenki abban a szobában. - Nyögjétek már ki Annie! Én ezt nem bírom!
- Elena, nem tudtak már rajta segíteni... Nem tudtak már apukádon segíteni.
Hirtelen megállt minden körülöttem. Az egész világ. A látásom teljesen homályos volt, alig bírtam talpon maradni. Még csak sírni sem tudtam ettől a pokoli érzéstől. Ismered azt az érzést, amely olyan fájdalmas, hogy szinte már érzékelni sem tudod? Amely belülről emészt fel, és kiszívja minden erőd. Teljesen üressé tesz. Én akkor ezt éreztem.
- Mi... Mi van? Tessék? - hangom hirtelen elcsuklott. - Ugye most csak viccelnek? Harry, ugye csak viccelnek? - fordultam hátra, hogy Harryvel szembekerüljek.
- Elena... N-nem - dadogta, miközben szemei könnyekbe szöktek.
- Ez nem vicces! Ez, ez egyáltalán nem vicces! - kiabáltam könnyes szemekkel. Próbáltam áltatni magam azzal, amiről tudtam hogy úgy sem igaz.
Egy puha kéz érintéseit éreztem derekamon. Harry karolt át. De én nem tudtam talpon maradni, néhány másodpercen belül összerogytam a földön.
- Úristen, Elena kelj fel! - hallottam meg Annie rekedtes hangját.
Harry óvatosan megragadta kezeimet, felsegített és ölébe húzott, de hirtelen kihámoztam magam ölelő karjai közül.
- Ne. Kérlek most hagyjatok békén. Hagyjon békén mindenki! - kiabáltam, majd kiviharzottam az utcára, ahol éppen szakadt az eső.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, miért történik mindez velem. Valójában akkor még el sem jutott az agyamig, hogy többé nem ölel át, nem szólít kicsimnek, nem vigasztal meg, és marad mellettem, amikor senki más. Nem jutott el az agyamig hogy apa már nincs velem. Soha többé. A földi életemben soha többé, és mostantól árva vagyok. Mert aznap az lettem, árva.
- Miért? Miért kell mind ennek velem történnie? - kiabáltam, miközben leültem a földre és összekuporodtam. Abban a pillanatban vissza kellett volna mennem. De egyedül akartam lenni. És azt sem tudtam hol van most apa. Hogy hogyan találták meg. Hogy egyáltalán hogyan halt meg. De ha kimondtam magamban azt a szót, hogy meghalt, olyan érzés kelt bennem, amitől megszólalni sem tudtam. - Apa, ugye csak vicceltek? És te most boldogan ücsörögsz a verandán, és várod hogy hazamenjek? Ugye így lesz? - kérdeztem magamtól még mindig sírva, miközben igyekeztem eltűrni a vizes hajtincseket arcomból.

Mikor anya meghalt még kicsi voltam. Illetve annyira már nem voltam kicsi, hiszen egy tizenegy éves lány már teljesen értelmes. De akkor valahogy másként éltem meg, hogy elveszítettem az egyik szülőmet. Valahogy akkor még nem teljesen tudtam felfogni, hogy mi az a halál. Nem tudtam felfogni, hogyha meghal valaki, azzal többet már semmiféle testi kapcsolatot nem létesíthetsz. Nem ölelheted át, nem puszilhatod meg. Ha viszont hívő vagy, akkor hiszel benne, hogy az imáiddal vele is kapcsolatba tudsz lépni, csakúgy mint Istennel. Anya halálának keserűsége és kínja az évek során egyre erősödött, és mostanra már teljes mértékben felfogtam mit is jelent az hogy halál. És most... Most hogy elveszítettem apát, úgy éreztem teljesen magamra maradtam. Pedig ez nem volt igaz, de akivel ugyanaz megtörténik, mint velem, az tudja hogy szülők nélkül az ember szinte teljesen elveszti a biztonságérzetét. Harry volt az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben.

Úgy éreztem, mintha teljesen elborult volna az agyam. Igen, így történt. Nem tudtam józan ésszel gondolkodni. Valami álomvilágba próbáltam helyezni az elmémet, ahol apa még él. Akkor, ott, abban a pillanatban nem tudtam reálisan gondolkodni. Elindultam a házunk felé, hogy bebizonyosodjak arról, hogy apa él, és az egész egy rossz tréfa volt. Egy nagyon rossz tréfa. A szakadó esőben, esernyő nélkül vettem apró lépteimet, miközben alig bírtam megtartani egyensúlyomat. Minden lépésemnél úgy éreztem, hogy a föld egyszer csak összeömlik alattam.
Mikor odaértem a házunkhoz, melyen a festék néhol már lekopott, a verandán lévő fadeszkák pedig csak úgy nyikorogtak mikor ráléptünk, hirtelen minden gyerekkori emlékem visszajátszódott a fejemben.
Néhány rendőrkinézetű férfi járkált a házunk körül, és az egyik hirtelen belépett a bejárati ajtón.
- Hé, én... Én itt lakok. Miért akar bemenni? - futottam oda a férfihoz.
- Itt lakik? - nézett rám értetlenül.
- Igen. Én és az apám - mondtam teljes nyugodtsággal.
A férfi rám szegezte tekintetét, majd a kollégájára pillantott, és ismét rám.
- Kisasszony, kérem jöjjön velem - fogta meg óvatosan karomat a másik férfi, majd a kocsijuk felé vette az irányt.
Igen, tényleg nem voltam teljesen magamnál, amikor halálos nyugodtsággal néztem, ahogy rendőrök járkálnak föl-alá a házunkban.
- Megkérdezhetem a nevét?
- Elena. Elena Smith - válaszoltam közömbösen.
- Elena, sajnálom, de szörnyű hírt kell közölnöm önnel - nézett mélyen szemeimbe. - Az édesapját ma reggel holtan találták meg a házukban. Valószínűleg túladagolta magát, és a szervezete felmondta a szolgálatot.
Remegő kezekkel hallgattam végig a férfi mondandóját, majd hirtelen kezeimbe temettem arcomat és zokogni kezdtem.
- Túladagolta magát? De... De mivel? - kérdeztem remegő hangon.
- Szinte száz százalék, hogy kábítószerrel. Egy üres tégelyt találtak mellette, amelyben valamilyen erős gyógyszer volt.
Szörnyű volt mindezt végighallgatni. Szóval apa nem csak ivott... Ha én minderről tudomást szereztem volna, nem hagyom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. De amikor már késő, akkor hiába mondjuk hogy "Mi lett volna ha?".
Nem ismertem az urat, de a jelenlegi lelkiállapotomban szükségem volt valakire. Valakire, akit átölelhetek, így a férfi karjaiba vetettem magam.
- Nagyon sajnálom Elena - húzott magához. - Őszinte részvétem - mondta, miután elengedett karjaiból.
Könnyes szemekkel bólintottam.
Egyszer már átéltem ezt. Hogy hetekig azt hallom mindenkitől: őszinte részvétem. És ez csak még inkább megnehezíti a dolgomat, amikor belülről így is szétmar a fájdalom.

Leültem a házunk előtti első lépcsőfokra, és csak üres tekintettel bámultam ahogy az emberek ki-be járkálnak a házunkból. Az eső még mindig esett, de már valamivel enyhébben. Néhány perc múlva pedig már csak csepergett. A ruhám teljesen átázott, csakúgy mint a hajam. Fejemet térdemre hajtottam és lehunytam szemeimet. 

Valaki hirtelen az ölébe húzott. Felnéztem és Harry csillogó, ám könnyes szemei néztek vissza rám.
Adott egy apró puszit fejemre, majd még közelebb húzott magához.
- Elena, nem is tudod mennyire sajnálom - suttogta fülembe.
Szemeim ismét könnyekbe szöktek. Egy hang sem jött ki a torkomon. Annyira sokkos állapotba kerültem, hogy egyszerűen nem tudtam megszólalni. Fejem Harry mellkasába fúrtam, és adtam rá egy puszit.
- Elviszlek Holmes Chapelbe, rendben? - szólalt meg néhány perc csönd után.
- Holmes Chapelbe? - emeltem fel fejem. - De... Nektek nem Amerikában kellene lennetek? - szólaltam meg halk, rekedt hangon.
- Pár hetes szünetünk van. Hogy itthon tudjunk lenni. Na gyere - mondta, majd megfogta kezeimet és kocsija felé vette az irányt. Az aszfaltot bámulva vettem lépteimet, de közben végig magamon éreztem Harry tekintetét.
Egy szó nélkül beültem a kocsiba és beöveztem magam. A ruhám teljesen át volt ázva, szinte csavarni lehetett volna belőle a vizet.
- Kerítünk neked tiszta ruhát, rendben? - szólalt meg Harry, miközben még mindig mereven bámulta az utat.
- Rendben, az jó lenne - motyogtam.
Az úton nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Csak csendben próbáltam visszafojtani könnyeimet, de nem nagyon sikerült. Szemeim minden egyes alkalommal megteltek könnyel. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, halkan sírni kezdtem.
- Elena, ne sírj kérlek! Istenem, mekkora idióta vagyok. Persze hogy sírhatsz. Én csak... Egyszerűen megszakad a szívem, ha így látlak. És én is nagyon sajnálom apukádat, annak ellenére hogy nem ismertem. És tudod úgy érzem, hogy én is mindjárt elsírom magam. És össze-vissza beszélek, pedig tudom hogy most be kellene fognom, de...
- Shh. Kérlek Harry. Értem mire gondolsz - szakítottam félbe mondandóját - Én most szerintem nem teljesen vagyok magamnál. És fogalmam sincs mit tegyek most! - mondtam, majd elkezdtem zokogni.
Harry hirtelen se szó se beszéd leállította az autót és kiszállt belőle. A szemeim előtt elterülő könnyfátyoltól nem igazán láttam mit csinál Harry, ráadásul már sötét is volt. Hirtelen kinyitotta az ajtómat, kiövezett, majd nagyon szorosan átölelt.
- Annyira sajnálom! - suttogta, majd megpuszilta nyakamat.
Vállára döntöttem fejem, és még mindig sírtam.
- De tudnod kell, hogy nem vagy egyedül - suttogta. - Én itt vagyok. És mindig itt leszek. Ahogyan Louis, Zayn, Niall és Liam is. Annie és Nick is. És még sorolhatnám. Úgyhogy attól sose félj, hogy egyedül maradsz, mert nem fogsz. És majd amikor összeházasodunk és gyerekeink lesznek, akkor majd meglátod hogy igazam van. Soha nem maradsz egyedül, érted? - ölelt át még szorosabban.
Némán bólintottam. Hihetetlenül jól esett amit Harry mondott. Hogy ő komolyan gondolja az örökké szót. Ahogyan én is. De valójában attól a naptól fogva örökké attól féltem, hogy egyedül maradok.
- Apukád pedig örökké élni fog. Idebent - helyezte kezét szívemhez. Ez igaz volt. A legigazabb mondat, melyet eddig mondott. Apa a szívemben örökké élni fog.



Beléptünk az otthonos kis házba, ahol Anne várt minket. Odarohant hozzám és átölelt.
- Őszinte részvétem drágám! - mondta könnyes szemekkel.
- K-köszönöm - dadogtam.
- Mi mindenben melletted vagyunk Elena! Ide bármikor jöhetsz, jó?
- Nagyon köszönöm - válaszoltam halkan.
- Harry, ez a lány csurom víz! Azonnal menjetek fel, és adj neki valami tiszta ruhát - invitált fel az emeletre Anne.
Felmentünk Harry szobájába.
- Vegyél ki bármit a szekrényemből, amiben kényelmesen tudsz aludni - puszilta meg fejem.
Odaléptem a szekrény elé és hosszas gondolkodás után kivettem egy fehér pólót, melyet egy háromszög díszített, és egy melegítőnadrágot, amibe kétszer is belefértem volna.
Bementem a fürdőszobába. Mikor a tükör elé léptem, szörnyű látvány fogadott. Fekete szemfestékem teljesen lefolyt, szemeim körül pedig két piros folt éktelenkedett. Szabályosan olyan voltam, mint egy zombi, ezért arcomra folyattam egy tenyérnyi hideg vizet, mellyel kicsit javítottam a helyzeten. Hajam a lehető leggyorsabban megszárítottam, majd belebújtam Harry kényelmes ruháiba.
Halkan visszasétáltam a szobájába, ahol ő éppen nekem ágyazott maga mellett.
- Ez így jó lesz? - kérdezte, miután meglátta hogy besétálok.
- Tökéletes - eresztettem meg egy apró mosolyt, amely egyáltalán nem volt őszinte jelen pillanatban.

 Bebújtam Harry mellé, és mélyen beleszippantottam pólójába.
- Próbálj meg aludni, rendben? - simított végig karomon.
- Igyekszem - suttogtam, majd lágyan megcsókoltam.

Még órákig ébren voltam és forgolódtam, mikor nagy nehezen álomba sírtam magam.


- Elena! Elena, mi történt? Kelj fel! - rázott fel Harry álmomból.
- Mi történt? - kérdeztem még félálomban.
- Ordítoztál és dobáltad magad. Nagyon megijesztettél! Mi történt? - szorított magához.
- Semmi... Csak egy álom. Egy rossz álom volt - hajtottam fejem mellkasára, mire az álmom minden részlete újrajátszódott fejemben...