38. rész: A whole new life

Reggel ugyanabban a pózban ébredtem fel, mint amelyben este Harryvel beszélgettünk. Lassan kinyitottam szemeimet, majd tekintetem a még alvó Harryre szegeztem. Kezem végigsimítottam selymes arcán, majd lassan megpróbáltam felkelni, lehetőleg úgy hogy ne ébresszem fel Harryt. Mikor teljesen sikerült felállnom, morgott egy sort, de nem ébredt fel.

Átbotorkáltam a fürdőszobába, majd kifésültem hajam, felvettem egy szürke melegítőnadrágot és a kedvenc bajuszos pólómat.
Lépteimet lassan vettem a lépcsőn, nehogy felverjek valakit az álmából, majd besétáltam a konyhába, ahol Liam aggódó tekintete köszönt vissza.
- Hogyhogy ébren vagy? Azt hittem még alszol.
- Nem tudok. Szinte egész éjjel nem tudtam. Nagyon aggódom Zaynért, Elena! - állt fel a székéből idegesen.
- Nem jött vissza? - kérdeztem.
- Dehogyis... De ezt gondolhattuk volna. Tudom hogy valami felelőtlenséget csinált! Érzem hogy ez történt...
- És most mit csináljunk? Keressük meg? Ez a város azért nem olyan kicsi, bárhol lehet benne... Hívtad már?
- Már próbáltam párszor, de egyszer sem vette fel.
- Akkor próbáld meg még egyszer! - feleltem.
- Rendben - motyogta, majd tárcsázta Zaynt. - Kicsöng.
Vártunk néhány másodpercet, mikor Zayn végre felvette, és mindketten megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
- Háló? Ki-ki keres? - dadogta Zayn. Olyan hangosan beszélt, hogy még én is hallottam.
- Ivott... - motyogtam.
- Zayn, Liam vagyok. Mi van veled? Hol vagy? Tudod mennyire aggódunk érted? - bombázta Liam a kérdéseivel Zaynt.
- Valahol. - fogta rövidre válaszát.
- Add oda! - mondtam, majd kivettem Liam kezéből a telefont. - Zayn, hallasz? Elena vagyok. Légy szíves mondd meg hol vagy. Tudom hogy ittál. És sejtem hogy valami hülyeséget csináltál. Úgyhogy ha nem akarod hogy mindennek komoly következményei legyenek, akkor mondd el merre vagy és odamegyek.
Néhány másodpercig csak néma csendet hallottam a vonal túlsó végéről, majd nagy nehezen megszólalt.
- Nem tudom hol vagyok... Alig emlékszem valamire a tegnapból. De iszonyatosan sajog a fejem. És a lábam meg a karjaim is - mondta alig hallhatóan.
- Remek... De mégis, valami támpontot csak tudsz adni. Mit látsz magad körül? - kérdeztem, miközben körmeimet rágtam.
- Valami erdőt látok, meg egy folyót.
- Akkor máris tudom hol vagy. Maradj ott ahol vagy, nemsokára ott leszek - mondtam, majd letettem a telefont.
- Na? - kérdezte Liam, miközben kezeit tördelte.
- Tudom hogy hol van. A folyónál. Oda kell mennem.
- De van valami baj?
- Azt mondta nagyon fáj a feje, szóval igazunk volt. Valami hülyeségebe keveredett.
- Istenem, fogalmam sincs mit csinálhatott... Veled menjek?
- Ne, ezt most egyedül kell elintéznem. Miattam ment el az este, nekem is kell rendbe hoznom - mondtam, majd elköszöntem Liamtől, felkaptam kabátom és elindultam a folyóhoz, ahol levetettem magam a szikláról. Előtörtek bennem az akkori emlékek. Igen, akkor megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Talán furcsának tűnhet, hogy pont én, akinek aztán tényleg mindene megvan, meg akarja ölni magát. De ez csak a látszat. Hiába vagy te a One Direction stylistja, hiába Harry Styles a barátod, akkor is érezheted úgy hogy nincs értelme az életednek. Az élet nem csak a szerelemről szól, hanem millió más dologról, melyek szükségesek ahhoz, hogy boldogan tudj élni. Nekem pedig ezekből sok nem adatott meg. Elveszítettem a szüleimet, és most a nagymamám akar nevelni, akiről tizenhét évig semmit sem tudtam. Mikor belegondolok mindebbe, teljesen kétségbe esek. Néha úgy érzem, jó lenne csak elfutni a problémák elől, és csak menni. Értelem és cél nélkül, arra amerre szeretnék.
Megérkeztem a folyóhoz, és azonnal megpillantottam a földön ülő Zaynt. Odarohantam hozzá, majd megragadtam kezeit.
- Mi történt veled? És egyáltalán hogy kerülsz ide? Jól vagy? - soroltam fel kérdéseimet, de mikor megláttam arcát, nagyon megijedtem. Teli volt kék-zöld foltokkal és sebekkel. - Mi-mit csináltál? - húztam végig kezem arcán, mire felszisszent a fájdalomtól.
- Nem emlékszem... - hajtotta le fejét. - Illetve csak néhány emlékfoszlány kavarog bennem. Azt hiszem összeverekedtem valakivel, miután kimentem a kocsmából, ahol ittam.
- Nagyon megijesztettél - néztem mélyen szemeibe, mikor az enyémek már könnyesek voltak. Lehajoltam hozzá, majd leültem mellé. - Soha többé ne csinálj ilyen hülyeséget, rendben? - hajtottam fejem vállára. - És ne haragudj a tegnapi veszekedésünk miatt.
- Sajnálom hogy megijesztettelek. Ígérem hogy többet ilyen nem fordul elő - mondta, majd adott egy puszit fejemre. - Azt a veszekedést meg felejtsük el, oké?
- Rendben. Nagyon fáj a fejed? - kérdeztem, miközben kicsit távolabb húzódtam tőle.
Válaszképpen bólogatott egy sort, majd lehunyta szemeit.
- Elmegyünk az orvoshoz. Most - fogtam meg kezeit, majd felhúztam és elindultunk a belvárosi kórházba.


Fél óra várakozás után végre sikerült bejutnunk, és Zayn kisebb-nagyobb sebeit azonnal kezelésbe vették.
- Nos Zayn, azt ajánlom önnek, hogy néhány napig ne mutatkozzon rajongók és kamerák előtt, ha nem akar magyarázkodni, miért van teli az arca öltésekkel. Csúnyán felsértette több helyen is. De a jó hírem az, hogy sem a keze, sem a lába nem tört el. Nem kell bent maradnia a kórházban. Kisasszony, haza tudná juttatni? - fordult felém a doktor úr.
- Persze. És köszönjük.
- Ez csak természetes. Vigyázzon jobban magára fiatalember! - mondta, majd elköszönt tőlünk.
Kisétáltunk a kórházból, majd Zayn karját vállamra tettem, hogy rám tudjon támaszkodni.
- Elena, járni egyedül is tudok - mondta, majd levette kezét vállamról.
- Persze, ahogy gondolod. Csak aggódom érted. Nem festesz túl jól - fordultam felé.
- Tudom... És nem akarok most magyarázkodni a fiúknak, hogy miért történt mindez.
- Ha ottmaradsz nálunk az este, ez az egész nem történik meg... - mondtam kissé lenéző hangnemben.
- Most megint veszekedni akarsz? - állt meg egy pillanatra.
- Istenem. Ne haragudj Zayn, nem akarok veszekedni. Az az igazság hogy magamat hibáztatom mindezért. Komolyabb bajod is történhetett volna. Liam tudta hogy valami hülyeséget fogsz csinálni, én pedig olyan idióta voltam, hogy hagytalak elmenni az éjszaka közepén.
- Ne okold magad. Nem a te hibád - fogta meg kezeimet.
- Jól van - hajtottam le fejem. - Most menjünk vissza, jó?
- Menjünk. Egyébként, sokat gondolkodtam kettőnkről - mondta mikor elindultunk.
- És mire jutottál? - szegeztem rá tekintetem.
- Épp ez az... Nem jutottam semmire. Fogalmam sincs mi legyen. Azt akarom hogy boldog legyél, még akkor is ha nem velem vagy az. De mégis hihetetlenül nehéz ezt elviselni... - válaszolta, miközben az aszfaltot bámulta.
- Tudod mit gondolok? - mondtam kissé felemelt hangon, mire rám nézett. - Hogy a dolgok, amiket nekem mondasz, csak üres szavak. Úgy érzem nem gondolod őket komolyan. Ne áltass, tudom milyen fajta fiú vagy. Sajnos azt véltem felfedezni, hogy szeretsz a lányok érzéseivel játszadozni.
- Ezt hogy érted? - kérdezte felháborodottan.
- Úgy ahogy mondom. Most is játszol Cat érzéseivel. Ő komolyan gondolja ezt az egészet. Utálom őt, de el kell hogy ismerjem, komoly szándékai vannak veled. Te pedig teszed itt nekem a szépet, miközben állítólag te őt "szereted" - használtam mutató- és középső ujjam az idézőjel mutatására.
- Most akkor mit akarsz, mit tegyek? Szakítsak vele? Attól jobban éreznéd magad?
- Őszintén? Igen. Egy lány sem érdemli meg azt, hogy egy olyan fiú legyen vele, aki valójában nem szereti.
- Na persze... - motyogta egy féloldalas mosollyal az arcán.
- Most mit vigyorogsz? Azt hiszed azért akarom hogy szakíts vele, mert zavar hogy mással vagy? - vontam fel szemöldököm.
- Ami azt illeti, igen. Ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem erről van szó! - ült ki arcára egy még szélesebb önelégült vigyor.
- Álmodban - kacsintottam rá. - Ezt a vigyort pedig gyorsan töröld le a képedről - vágtam hátba. - Fogadd el, csak barátok vagyunk.
- Aha, szóval csak barátok? Ha csak egy barát vagyok, miért tudom, mit éreztetnek az ajkaid? - pillantott rám felráncolt homlokkal.
- Szóval így akarsz játszani - haraptam ajkaimba. - Nem lenne egyszerűbb befejeznünk ezt az egész hajcihőt, és bevallani magunknak, hogy semmiféle mélyebb érzést nem táplálunk egymás iránt?
- Te így érzel? - nézett mélyen szemeimbe.
- Tudom hogy te is.
- Nem egészen...
- Zayn, értsd már meg végre, hogy én szerelemre vágyom. Arra, hogy az a valaki megbecsüljön, szeressen és tiszteljen. Őszinte érzésekre. Az álmaimban arra vágyom, hogy az a bizonyos nagy Ő rózsákkal az ágyon ébresszen, és mikor esténként ismét együtt vagyunk, valami meglepetéssel várjon, csókokkal halmozzon el. Aztán pedig felkelek, és rájövök hogy ez a valóság. És ezt a bizonyos nagy Őt számomra Harry testesíti meg. Ő az, aki képes magával ragadni, és mindazt nyújtani amire vágyom - miközben mindezt elmondtam, végig Harry arca lebegett előttem, ajkaim pedig akaratlanul is mosolyra húzódtak.
- Te tényleg szereted Harryt - motyogta lehajtott fejjel.
- Örülök hogy elhiszed - mosolyodtam el.
- Jaj ne - sóhajtott fel, majd elkapta karom. - Rajongók és fotósok. Nagyszerű... El kell bújnunk - mondta, majd elfutottunk egy sikátorszerű helyre.
Körbenéztem, de már senkit sem láttam.
- Azt hiszem sikerült őket leráznunk - fordultam hátra.
- Hú, akkor jó - éreztem hangján, hogy megkönnyebbült. - Nos, azt hiszem most eljött az ideje valaminek. Kimondom életem talán legfájdalmasabb mondatát. De lehet hogy tényleg így lesz a legjobb. Megpróbállak elfelejteni. És légy boldog Harryvel.
- Nagyon köszönöm Zayn. Hidd el, így lesz a legjobb. Azt pedig nem gondoltam komolyan, hogy szakíts Cattel. Az iránta táplált érzéseidet próbáld meg elrendezni magadban. Ki tudja, talán mégiscsak őszinték - mondtam, majd átöleltem. Válaszként bólogatott, majd elmosolyodott.


Sikerült épségben, rajongók és újságírók hada nélkül hazajutnunk. Mikor beléptünk a házba, Liam azonnal odarohant hozzánk.
- Haver, minden rendben? Aggódtam érted. Bár az arcodból ítélve nem hinném hogy minden oké - mondta Liam Zaynnek.
- Tegnap éjjel elég nagy hülyeségeket csináltam... De látod, egyben vagyok még - fogta rövidre válaszát.
- Harry merre van? - tereltem teljesen másfelé a témát.
- Fenn van. Pakol - válaszolta Liam.
- Tényleg, ma még vár ránk egy utazás.
- Igen, a show folytatódik. De mielőtt visszamennénk Amerikába, előtte még Londonban leszünk másfél hetet - mosolygott rám.
- Igen.. Még nekem is ki kell iratkoznom a suliból. Felfogtátok hogy mostantól nem tudjátok majd minden nap az értelmes fejemet bámulni? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal.
- Nagyon tudom sajnálni... - mormolta Louis a szoba másik végéből, mire megforgattam szemeimet.
- Louis, kérlek. Ne légy már ennyire gyerekes! - emelte fel hangját Liam. - Mostantól sokkal kevesebb időt tudunk majd eltölteni Elenával. Szóval fejezd be ezt a gyerekes durcáskodást és békülj ki vele!
- Ne várd hogy kibéküljek ezzel. Tudod jól hogy miért nem fogok... - mondta Louis a lehető legflegmább hangon.
- Mi ütött beléd Louis? A nőket nem tárgyiasítjuk! - szólt bele a kibontakozó vitába Niall. Ő még semmit nem tudott a Zaynnel történt csókomról.
- Azért tényleg nem kellene így beszélned vele - motyogta Zayn, Liam pedig csak egyetértően bólogatott.
Nagyon rosszul esett hogy a legjobb barátom ennyire utál. Nem beszélve arról, hogy neki én már rég nem vagyok a legjobb barátja.
- Oké, talán ezt tényleg nem kellett volna... De ez nem azt jelenti hogy kibékülök vele.
- Louis, úgy beszélsz rólam, mintha itt sem lennék.. Nem lehetne hogy kibéküljünk? Rengeteget jelentesz nekem. Nem is tudod mennyit. És hihetetlenül rosszul érint ez az egész. Kérlek tegyünk mindent rendbe! - mentem egy kicsit közelebb Louishoz.
- Emberek, mondjon már valaki nekem is valamit! - sóhajtott fel Niall.
- Jobb ha nem tudsz semmit. Különben te is rájönnél, hogy milyen is Elena valójában...
E mondat hallatán kicsit tényleg besokalltam. Mit is ért ezalatt?
- Á, szóval szerinted milyen vagyok valójában? - szóltam vissza ezúttal már én is teljesen közömbösen.
- Szerintem te azt nem szeretnéd hallani - teljesen ledöbbenten bámultam Louist, mikor ezt kimondta.
- Fiúk, szerintem ezt most már négyszemközt kell megbeszélniük. Inkább menjünk ki - invitálta át Liam egy másik helyiségbe Zaynt és Niallt.
Néhány másodpercig még hallottam hogy Niall szüntelenül faggatja Liamet, aztán teljesen elhalkultak, én pedig ismét csak Louisra koncentráltam.
- Szóval... Hogy is értetted ezt pontosan? - kérdeztem.
- Tudod mi a furcsa benned? Hogy annyira határozatlan vagy ha Zaynről van szó. De közben mikor saját magadról van szó, annyira határozott vagy. És ebből arra merek következtetni hogy egy önző ember vagy. Mindig a saját érdekeidet tartod szem előtt, de más dolgokban döntésképtelen és határozatlan vagy.
- És ha önző vagyok? Igen, kicsit tényleg az vagyok. De ennek oka van... Méghozzá az, hogy az életben csak magadra számíthatsz. És előbb utóbb ezzel te is szembesülni fogsz. A többi ember akarva vagy akaratlanul, de egyszer úgy is magadra hagy. Te pedig egyedül maradsz. És akkor rájössz hogy csakis te vagy magadnak. És most ezzel az egésszel azt bizonyítottad, hogy ez tényleg így van. Legjobb barátok voltunk, mindent elmondtunk egymásnak. Most meg hirtelen közlöd velem hogy utálsz. Ilyen alapon a többi ember is el fog hagyni, akiket szeretek. Apa is magamra hagyott... És akkor jöttem rá, hogy mindig önmagamat kell a legfontosabbnak tartanom. Na meg persze Harryt is. De Ő is csak egy ember, és bármelyik pillanatban magamra hagyhat.
- Ebben talán igazad van...
- Biztosan igazam van - mosolyodtam el halványan.
- De meg kell értened, hogy Harry talán a legigazabb barátom. És csak a legjobbat akarom neki. Félek tőle, hogy összetöröd a szívét.
- De nem fogom. A Zaynnel való kapcsolatomat lezártam. Csak barátok vagyunk. És az igazság, hogy én ezt már rengetegszer eldöntöttem magamban. Csak ő nem. Vagyis szerintem ő is, csak azzal áltatta magát, hogy szerelmes belém. De ez egyikünk részéről sem őszinte. Végül is, a legtöbb ember elég sokszor hiszi azt, hogy igaz szerelembe esett, mielőtt találkozik az igazival. Aztán rádöbben, hogy egyik sem volt igaz szerelem. Zayn és én megpróbáltuk, nem jött össze. Ennyi. A szívem Harryé, ebben biztos lehetsz.
- Én nem tudtam hogy te ezt így gondolod... Szörnyen hülyén viselkedtem. Ne haragudj.
- Én eddig sem haragudtam rád - mosolyogtam rá. - De most mi lesz? Marakodni fogunk az idők végezetéig?
- Nem szeretném hogy így legyen - húzta oldalra ajkait.
- Ahogy én sem. Akkor békét kötünk? - nyújtottam felé kezem.
- Békét - bólintott, majd kezet ráztunk. - Ne haragudj hogy olyanokat mondtam, sosem leszünk többé barátok, meg hogy a bizalmamat egy életre elveszítetted. Nem gondoltam komolyan.
- Tudom. Az igaz barátok úgy is kibékülnek egyszer - mondtam, majd szorosan átöleltem.

Kimentünk a többiekhez, majd küldtem egy biztató pillantást Liam felé, jelezve hogy minden ismét rendben van.
- Nem tartott sokáig a mosolyszünet - súgta fülembe.
- Tényleg nem - mondtam kuncogva.
- Na most eredj, és keresd meg Hazzát.
- Máris - mosolyogtam rá.

- Bejöhetek? - kopogtam be a szobába.
- Persze - kiabálta Harry.
Beléptem az ajtón, majd becsuktam magam mögött.
- A nagymamád keresett. Szeretett volna beszélni veled.
- Igen? Akkor majd visszahívom. Egyébként mi újság? - bújtam hozzá.
- Ó, velem semmi érdekes. De csak most eszméltem rá, hogy ma még meg sem csókoltalak - mondta, majd mélyen szemeimbe nézett és lágyan megcsókolt.
- Hát, most már megtetted - haraptam ajkaimba egy mosoly kíséretében. - Harry, én nem szeretnék elválni tőled... Annyira megnyugtató volt, hogy minden egyes nap érezhettem a közelséged. El sem tudom képzelni hogy egy óceán válasszon szét minket.
- Elena, a távolság semmit sem fog változtatni a kapcsolatunkon. Ezt jól jegyezd meg! Ugyanúgy marad minden, mint eddig volt. Legalábbis bennem semmi nem fog megváltozni - szorította meg kezeimet.
- Bennem sem, ezt megígérhetem - öleltem át szorosan, de éreztem hogy egy könnycsepp folyik végig arcomon.
Rettegtem, mert tudtam hogy a legtöbb távkapcsolat vége a szakítás. Ha az egyik fél részéről nem elég erős a szerelem, akkor csak idők kérdése, és volt kapcsolat, nincs kapcsolat. De én nem akartam elveszíteni Harryt.
- Hát, ma visszautazunk Londonba. Már hiányzik az ottani élet - mosolyodott el.
- Igen, nekem is. És számomra mostantól egy teljesen új élet veszi kezdetét. Őszintén, el tudsz engem képzelni egy uszályos ruhában, miközben pukedlizek? - kérdeztem nevetve.
- Őszintén? Nem igazán - nevetett fel. - De a lényeg, hogy csak mindig maradj önmagad, ez bőven elég - adott egy puszit fejemre.
- Szeretlek - suttogtam.
- Én is téged. Örökre - mondta, majd ismét megcsókolt.


Elvégeztem az összes teendőmet. Az első az volt, hogy kiiratkoztam a suliból. A rajz és a festés a mindenem, de valamit valamiért. A tanárok szomorúak is voltak hogy feladom ezt az egészet, de tudtam hogy talán valami sokkal jobb vár rám. Ahogy kiléptem az iskola kapuján, kicsit rossz érzés fogott el. Annyi emlékem kötődik ehhez az iskolához, ehhez a városhoz... És most egy teljesen más helyen, szinte teljesen más emberekkel kell majd élnem. Persze London nem volt idegen környezet, de mégiscsak teljesen más Durhamhez képest.


Egy kis kávézóban vártam a nagymamámat, hogy beszélgethessünk néhány dologról. Mikor belépett az ajtón, megint annyira előkelő volt. Egy tökéletes kosztüm volt rajta, haja pedig gondosan meg volt csinálva.
- Szervusz Elena! - köszönt mosolyogva, majd leült az asztalhoz.
- Jó napot. Hogy van? - kérdeztem.
- Én remekül, köszönöm. És te? Felkészültél a költözésre?
- Hát... Szó-szó. Valójában az egyetlen dolog ami nehéz ebben, az az hogy mostantól sokkal kevesebbet lehetek majd a fiúkkal. És itt most legfőképpen Harryről beszélek - meredtem magam elé.
- És félsz hogy a távolság miatt elveszíted, igaz? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán.
- Honnan tudta hogy erről van szó? - szegeztem rá tekintetem.
- Mert ismerem ezt az érzést. Tudod, a nagyapád egy amerikai katona volt. Én pedig egy londoni előkelő családból származtam. A szüleim eleve ellenezték a kapcsolatunkat, de én akkor egy forróvérű, lázadó lány voltam, aki magasról tett mások véleményére. Nem érdekelt hogy mit szólnak hozzá. Eleinte teljesen átlagos volt a kapcsolatunk, de aztán bevetésre küldték a vietnámi háborúba... Onnantól fogva rádöbbentem, hogy a távolság nagyon megnehezíti a kapcsolatunkat. Ráadásul az élete minden egyes nap egy hajszálon függött. Nekem pedig csak az aggódás maradt. Egyrészt hogy elveszítem, másrészt hogy meghal. Csak nagyon ritkán lehettem vele. Aztán terhes lettem anyáddal... Akkor a nagyapád visszatért Londonba, és itt éltük a mindennapjainkat. A szüleim feltétlenül ragaszkodtak hozzá, hogy velük lakjunk, hiszen még fiatalok voltunk. A nagyapád önállóságra vágyott, ahogy én is. Otthagytam a szüleimet, és John-nal teljesen önálló életet kezdtünk élni. De neki szüntelenül végeznie kellett a munkáját, ami a katonaság volt. Néhány héttel Margaret születése előtt kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy a férjem meghalt. Teljesen egyedül maradtam. A szüleim hallani sem akartak rólam, barátaim pedig nem voltak. Csak én, és a hasamban növekedő Maggie voltunk. Miután megszületett, visszakönyörögtem magam a szüleimhez. Szükségem volt rájuk, egyedül semmi nem ment. Megbocsátottak nekem, Margaret pedig ugyan apa nélkül, de egy tökéletes családban nőtt fel. De ő elkövette ugyanazt a hibát, amit én. Ellenem fordult. Az egyetemen volt másodéves, mikor találkozott apáddal. Bill meglehetősen kicsapongó életet élt, minden elképzelhető hülyeségben részt vett. Margaretnek pedig kellett ez a veszély, ez a bizonytalanság és szabadság, melyet apád tudott nyújtani számára. Tényleg nem tartottam jónak, hogy Maggie pont egy ilyen férfit akar, de egy idő után kénytelen voltam elfogadni. Viszont ez azzal járt, hogy nem is beszéltünk többet. A családi ünnepeken sem találkoztunk. Nem tudtam semmit sem rólad. Évekig a létezésedről sem szereztem tudomást. De nem hagyhattam hogy ez így maradjon. Amíg élek, rám számíthatsz, rendben? Harryvel kapcsolatban pedig csak annyit tudok mondani, hogyha elég erős a szerelmetek, képesek vagytok legyőzni a távolságot.
Némán hallgattam végig, amint elmesélte élete történetét, de minden világossá vált számomra.
- Köszönöm hogy mindezt elmesélte nekem.
- Gondoltam jogod van tudni a dolgokról. És ha már itt tartunk... Mi van azzal a Zayn fiúval? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Az egy hosszú történet... - sóhajtottam fel. - Maga tud róla hogy ő és én...? Szóval hogy jártunk.
- Tudok róla.
- Fél éve játszom ezt a drámát. És szörnyen szégyellem magam miatta. A fejemben már számtalanszor kimondtam magamnak hogy Harry az egyetlen akit szeretek, és szerintem ez így is van. Csakhogy Zayn és én mindig valamilyen kellemetlen helyzetbe kerülünk, amely nem éppen nevezhető barátinak. És tudom hogy simán kimondhattam volna magamnak minden egyes alkalommal hogy "állj ellent és lökd el magadtól", de nem tettem. Engedtem a kísértésnek, amit nem lett volna szabad. De én nem szeretem Zaynt. Úgy nem...
- Én elhiszem - fogta meg kezemet. - És Harry semmit nem tud ezekről az incidensekről?
- Nem... És ha megtudná, akkor lehet hogy egy életre vége lenne a kapcsolatunknak. És ettől nagyon félek - motyogtam.
- Ha igazán szeret téged, ezt is képes lenne megbocsátani. Ha ugyanezt elmondanád neki, ahogyan nekem, biztosan nem kételkedne egy percig sem. De hidd el nekem, ti még nagyon sokáig együtt lesztek! Ki tudja, talán örökre.
- Szép is lenne - mosolyodtam el. - De nagyon remélem hogy ez így lesz.
Még beszélgettünk egy kis ideig, majd hazamentem, összepakoltam a cuccaimat és kimentünk a repülőtérre. A repülőn ülve végig azon gondolkodtam, hogy most egy teljesen új élet veszi kezdetét... Csak a kérdés az, hogy mindvégig önmagam tudok-e majd maradni.