2. évad; 11. rész: I'm hoping, I'm waiting I'm praying you are the one.

* Elena szemszöge *

Heves, lüktető fejfájásra ébredtem. Az erős fények nagyon bántották szemeim, ezért csak lassan nyitottam ki őket.

Mikor teljesen sikerült kinyitnom szemeimet, hirtelen teljesen ledöbbentem, majd örömömben majdnem sikítottam egyet. Annie ült mellettem, kezemet szorítva. 

- Annie! Annyira jó hogy itt vagy - mondtam, majd magamhoz húztam és szorosan átöleltem. 

- Nagyon megijesztettél! - szorított még mindig magához. - Most hogy érzed magad? - húzódott kicsit távolabb tőlem.

- Elég rosszul. Nagyon fáj a fejem.

- Szóljak egy orvosnak? - kérdezte aggódva.

- Semmi szükség rá - eresztettem felé egy halvány mosolyt. - Majd magától elmúlik. Ha meg nem, akkor hívhatunk orvost. 

- Jól van, te tudod...

- El sem hiszed milyen jó végre olyannal beszélni akit ismerek - motyogtam. 

- Szörnyű hogy nem emlékszel semmire. Hogy lehet ez? 

- Sosem tudtam elképzelni milyen ez. Azt hittem ez lehetetlen. De nem. Tényleg nem emlékszem az utóbbi két évből semmire - meredtem magam elé. - És apa hol van? - kaptam fel hirtelen fejem, majd ránéztem. 

- Elena...Valamit tudnod kell - hangja gondterheltnek és szomorúnak tűnt. 

- Mi a baj? Történt valami vele? - kérdeztem kétségbeesetten. 

- Az apukád hónapok óta halott. 

Mikor kimondta e mondatot, azt hittem egy világ dől össze körülöttem. Az idő alatt amire nem emlékszem, elveszítettem a legfőbb támaszomat? Az embert, aki a legközelebb állt a szívemhez? Tehát árva vagyok? 

Éreztem hogy egyre több könnycsepp folyik végig arcomon.

- Ez csak valami rossz álom ugye? Valaki ébresszen már fel! - mondtam könnyeimmel küszködve. 

- Shh - nyugtatott Annie. - Nyugodj meg kérlek. 

- Faith azt mondta nekem hogy majd értesítik! Miért hallgatta el előlem hogy az apám halott? - kérdeztem felháborodva. 

- Biztosan csak nem akart ezzel terhelni. Hiszen két napja még nagyon rossz állapotban voltál - nyújtott egy zsebkendőt kezembe, majd végigsimított karomon. - Azt akarta hogy ne zaklasd fel magad. 

- Igazad lehet - mondtam szipogva. - De most komolyan nem tudom mit tegyek. Nem emlékszem ezekre az emberekre, akik folyton bejönnek hozzám, ölelgetnek és puszilgatnak, és ettől egyszerűen kiráz a hideg! Egy vadidegen az állítólagos barátom... - temettem arcomat kezeimbe. - Ráadásul az apám halott! - emeltem fel hangom. 

- Ne izgasd fel magad. Egyébként, tudod én nem kedvelem különösebben Harryt egy ideje. De két napja ki sem mozdult a kórházból, végig itt volt veled. Pedig millió dolga lenne. Figyelj, Harry szeret téged! Tudom hogy előbb utóbb emlékezni fogsz rá. 

- Tényleg nem ment el? - kérdeztem zavartan, egy halvány mosoly kíséretében. 

- Egy percre sem - kacsintott rám. - Úgyhogy kérlek szépen legyél vele kedves! Tudom hogy ilyenkor nehéz annak lenni, mivel egy vadidegenként tekintesz rá. De Harry nem az. Az a sok szenvedélyes érzés, melyet iránta táplálsz, egy nap vissza fog térni az emlékezetedbe. Újra érezni fogod.

- Nehéz ezt elhinni... De oké, kedves leszek hozzá. Bár egy vadidegenhez nem könnyű annak lenni... - mormoltam orrom alatt. 

- Elena kérlek! - nézett rám könyörgően, majd megforgatta szemeit. 

- Oké oké... 

- Ja, amúgy a nagymamád is itt volt, csak az orvosok tegnap valami altatót adtak neked a kezelések miatt. 

- Hogy kicsoda? - kérdeztem döbbenten. Tudtommal a nagymamám Durhamben él, és nem igen jár errefelé. A másik pedig... Arról a vadidegenről inkább ne is beszéljünk.

- Ó... Szóval arra sem emlékszel hogy kibékültetek és nála laksz ugye? - hajtotta le fejét Annie.

- Nála lakom? Annál a nőnél, aki születésem óta azzal sem törődik hogy létezem? Mégis hogy lehettem ilyen hülye? 

- Nem hülye voltál, hanem képes voltál megbocsátani és félretenni a múlt sérelmeit. Nem akarom hogy ez az éned eltűnjön. 

- Én nem akarok azzal a nővel egy házban lakni. Nem költözhetnék hozzátok? 

- Most bérelek egy egyszemélyes garzont itt Londonban. Én eddig nem itt laktam. Ketten nem férnénk el ott. Kérlek Elena, ne légy gyerekes és menj a nagymamádhoz! - kérlelt.

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor kopogást hallottunk.

- Jöjjön be - szólalt meg helyettem Annie. 

Hirtelen az állítólagos nagymamám lépett be az ajtón, melynek én nem különösebben örültem. 

- Kincsem! Nagyon féltettelek - lépett közelebb hozzám, majd át akart ölelni, de nem engedtem. 

- Ne érjen hozzám - toltam el magamtól. - Elegem van abból hogy vadidegen emberek ölelgetnek! - keltem ki magamból.

A hölgy csak megszeppenve állt előttem, aki hirtelen azt sem tudta merre nézzen a meglepettségtől. 

- Ne haragudjon a viselkedése miatt Julianne - mentegetőzött Annie.

- Nem. Nyugodtan haragudjon - vetettem felé egy gúnyos mosolyt. 

Nem leszek kedves ehhez a nőhöz. Azt ne is várja, azok után hogy ennyire nem érdekelte a létezésem. 

- Hát rendben... - Vett egy mély levegőt. - Én csak ruhát hoztam neked. De akkor látom el is mehetek...

- Elmehet - mondtam nyersen. 

- Elena! - kiabált rám idegesen Annie. 

- Nem hallotta? Elmehet! És csak hogy tudja, kedves Julianne, nem fogok visszaköltözni magához. Majd lakok valahol máshol. Arra ne legyen gondja, majd én megoldom - szóltam oda flegmán, majd elfordultam. 

Olyan furcsa hogy nem emlékszem a tetteimre, a döntéseimre és az érzéseimre sem. Ez rémisztő és bizonytalan érzést kelt bennem. 

- Most miért kellett ilyen bunkón viselkedni vele? - támadt nekem Annie, miután Julianne elhagyta a kórtermet. 

- Mert megérdemelte, azok után hogy magasról tett a létezésemről majdnem egész eddigi életemben! - vágtam vissza ingerülten. 

Hirtelen ismét kopogást hallottunk.

- Remek... - forgattam meg szemeim. -Kitalálom. Most ismét be fog lépni azon az ajtón egy rakás idegen, akiknek jópofiznom kell, ugye?

- Attól tartok igen - sóhajtott fel Annie. - Nyugodtan gyertek be!

Az ajtón három gyönyörű lány lépett be. Az egyiküknek hatalmas göndör haja volt és kreolszínű bőre. Mellette egy szőke hajú lány állt, akin egy nagyon vagány szerelés volt. A harmadik lány pedig enyhén hullámos barna hajjal és pazar ruhákkal rendelkezett. 

- Szia Elena - szólalt meg halkan a szőke lány. - Tuti hogy nem emlékszel rám... Én Perrie vagyok, Zayn barátnője - mosolygott rám halványan.

Szóval annak a titokzatos fekete hajú fiúnak van barátnője.

Válaszképpen csak zavartan bólogattam. 

- Én meg Danielle - intett a göndör lány. - Liam barátnője. 

- Én pedig Eleanor és Louisval járok - mondta a gyönyörű barna hajú lány.

- Hát sziasztok. Anniet ismeritek ugye? 

- Ismerjük - bólintottak. - És te hogy vagy? - kérdezte Perrie. 

- Nem emlékszem a családomra, a barátaimra... Ebből remélem le tudjátok vonni azt a következtetést hogy nem túl jól - mondtam a kelleténél kicsit lenézőbb hangnemben. 

- Ez a viselkedés nem ellenetek irányul - mentett ki Annie. - Nemrég volt itt a nagymamája. Ez eléggé felkavarta és most mindenkivel ilyen undok. 

- Persze, ez teljesen érthető - mondta együtt érzően Eleanor.

- Ha gondolod, el is mehetünk hogyha egyedül szeretnél lenni - mutatott az ajtó felé Danielle. 

- Nem, nem kell. Maradjatok nyugodtan, ha már eljöttetek. És ne haragudjatok az előbbi bunkó viselkedésem miatt. Kissé ingerült vagyok, ennyi az egész. 

- Teljes mértékben megértünk - mosolyodott el Eleanor, majd közelebb jött hozzám. - Megölelhetlek? - kérdezte félénken. 

Végre valaki aki nem csak a nyakamba veti magát, hanem meg is kérdezi hogy megölelhet-e, azok után hogy egy idegen számomra.

- Persze - viszonoztam mosolyát, majd átöleltem. 

Biztos voltam benne hogy ezzel a lánnyal nagyon jóban voltam, mivel éreztem a kettőnk közötti összhangot. Azt az őszinte, baráti összhangot.

- Nem lenne baj ha mi is átölelnénk? - motyogta Danielle. 

- Dehogyis! Gyertek - mosolyogtam rájuk, majd mindkettőjüket átöleltem. 

- Mi is nagyon aggódtunk ám érted - suttogta fülembe Perrie. - Annyira örülünk hogy most már jól vagy! Mármint a körülményekhez képest. 

Egy jó ideje beszélgettünk már, mikor Danielle bejelentette hogy el kell mennie, mivel egy fontos táncpróbán kell részt vennie. Szóval táncos... Igen, az alakján látszik. Tökéletes. 

Danielle távozása után nemsokkal Perrie is közölte velünk hogy el kell mennie, mivel egy klipforgatás munkálatainak kellős közepén tartanak éppen. Megtudtam hogy Perrie a Little Mix nevezetű lánybanda tagja, akik megnyerték a 2011-es X-Factort. Megkértem hogy énekeljen nekünk valamit, és néhány perc unszolás után elénekelt pár taktust az egyik dalukból. Gyönyörű hangja van, ezt el kell ismerni. 

Már csak Eleanor és Annie voltak velem, akikkel remekül elvoltam. Tényleg olyan érzésem volt, mintha ezer éve ismerném Eleanort, hiszen ez így is van, csak az agyamból kitörlődtek ezen emlékek. 

- Harry hogyhogy nincs idebent? Láttam hogy kint ül. Akarom mondani fekszik. Szegény nagyon kimerült. Nem mondtátok neki hogy menjen haza? - kérdezte El.

- Úgy sem tudnánk hatni rá - nevetett fel halkan Annie. - De előbb utóbb úgy is haza kell mennie, mivel az élet nem áll meg, a koncerteken és az interjúkon így is részt kell vennie. 

- Éppen az új albumon dolgoznak, mostanság azért kicsit több szabadidejük van. De nagyon édes Harrytől hogy itt van - válaszolta Eleanor. 

Halványan elmosolyodtam, majd zavaromban elkezdtem a takaró ujját tépdelni.
- Hú! Már ennyi idő van? - nézett az órájára El. - Nekem most el kell mennem. Randim van Louisval. Amúgy üdvözletét küldi - mosolygott rám.
- Oké menj csak. És köszönök mindent. Ja és én is üdvözlöm Louist - mondtam, majd átöleltem.


- Még mindig nem tudom elhinni hogy apa meghalt - meredtem magam elé üres tekintettel. 
- Tudom - szorította meg kezem Annie. - De próbálj meg erős maradni! Én érzem hogy menni fog - adott egy puszit arcomra. - Na megyek és iszom egy kávét mert azt hiszem mindjárt elalszom - sétált ki a szobából egy hatalmas ásítás kíséretében.


Néhány percig egyedül maradtam a szobában, de nem sokkal később valaki bejött az ajtón.
Felkaptam fejem, majd megláttam ahogy Harry halkan belép a kórterembe.
- Szia. Nem zavarlak? - túrt bele hajába.
- Öhm, izé... Dehogyis - mosolyogtam rá zavartan. - Komolyan itt voltál végig?
- Igen. Kötelességemnek éreztem hogy itt maradjak.
- Ez nagyon kedves, köszönöm - mondtam még mindig mosolyogva.
- És ezek után mi lesz? Visszamész a nagymamádhoz? - Rögtön belevágott a dolgok közepébe, majd leült mellém.
- Semmiképpen. Lehet hogy az amnéziám előtt megbocsátottam neki, de most úgy érzem nem lennék képes rá. Muszáj lesz valaki másnál laknom. De Annienél nem lehet...
- Hát, nálam éppenséggel lakhatnál. A doki egyébként is azt mondta hogy vissza kellene zökkenned a szokásos életedbe, a szokásos emberekkel. Ez segíthetné a gyógyulásod - érvelt.
- Oké, ez talán tényleg jó ötlet. Akkor tuti nem lenne baj ha izé... Hozzád költöznék?
- Persze hogy nem - mosolyodott el. - Ja és pihenj sokat. Oké?
- Persze - bólintottam.
Nem sokkal később Harry elhagyta a szobát, majd a fáradtság és a fejfájás miatt elaludtam.



Egy hétig voltam a kórházban, de ezen idő számomra egy örökkévalóságnak tűnt. A legnagyobb séta és kimozdulás az ebédlőig és a teraszig való elsétálást jelentette. Harry nem sokszor hagyott magamra, annak ellenére hogy milyen elfoglalt. Természetesen volt olyan hogy el kellett mennie, hiszen egy interjút mégsem hagyhat ki csak azért, mert én kórházban vagyok... Nagyon rendes volt tőle hogy mellettem maradt.
Ez idő alatt azt is megtudtam hogy Faithtel a Voguenál dolgozunk. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna hogy ilyen király munkahelyem van.


- Figyelj Harry, tényleg nem jelent problémát neked hogy nálad fogok lakni? Nem akarok a terhedre lenni... - mondtam miután beszálltunk fekete Range Roverébe.
- Akárhányszor megkérdezheted még, úgyis azt fogom válaszolni hogy nem jelent problémát. A gyógyulásod érdekében is mentem bele hogy nálam lakj. Meg persze örülök is neki - mosolygott rám. Én egy kicsit még mindig távolságtartó voltam, hiszen Harry mégiscsak egy idegennek tűnt számomra.


Néhány percig csendben utaztunk, de nem sokkal később megelégeltem ezt a szótlanságot.
- Te erre laksz? - szólaltam meg hirtelen. - Jézusom, ennél hülyébbet nem tudtál volna kérdezni? Ha nem erre lakna, akkor nyilvánvalóan nem erre vezetne! - szidtam le magam gondolatban.
- Öhm, igen - válaszolta vigyorogva. - Neked most bizonyára idegen ez a környezet, de szerintem hamar beleszoksz.
- Biztosan - viszonoztam mosolyát.


Nem sokkal később megérkeztünk a hangulatos "kis" házba. Harry azonnal felcuccolt nekem egy szobába, amely nyilvánvalóan vendégszobaként funkcionált.

- Megfelel minden? - kérdezte az ajtófélfának támaszkodva, miután levetettem magam az ágyra.
- Tökéletesen - mondtam egy halvány mosollyal arcomon. - Jut eszembe, én nemsokára elmegyek egy kicsit a városba... Chris-szel - mondtam halkan.
Arca hirtelen elsápadt, és az ingerültség jeleit is felfedezni véltem rajta.
- Mi? Elena, nem mondhatod komolyan hogy vele akarsz lenni! - válaszolta feldúltan a normálisnál kissé hangosabban.
- Te meg nem mondhatod komolyan hogy ennyire zavar! Mi rosszat tett Chris? - kérdeztem ezúttal már én is idegesen.
- Hát... Elég sok mindent, amivel neked árthatott. Tényleg nem hiszed el nekem? Azt hiszed hogy Chris a jófiú? Hát pont nem. Elrabolt! Van fogalmad róla mekkora súlya van ennek?
- Nem kellene ilyeneket kitalálni csak azért hogy távolt tarts tőle! - a dolgok kezdtek veszekedéssé fajulni, mikor hirtelen csengetést hallottunk, én pedig kinéztem az ablakon. - Tessék, már itt is van. Szia - mondtam ridegen, majd leviharzottam az előszobába, magamra kaptam barna kötött pulcsim, színben hozzá passzoló táskámat, és kiléptem az ajtón.
- Szia Chris! - üdvözöltem mosolyogva, majd átöleltem.
- Hiányoztál királylány - suttogta fülembe, majd felpillantott az ablakra, ahol Harry állt. Szemeivel szikrákat tudott volna szórni, miközben minket nézett.

* Harry szemszöge *

Idegesen bámultam ki az ablakon, miközben Chris és Elena ölelkeztek. Azt hittem betöröm az ablakot az ingerültségtől. Éreztem hogyha nem cselekszem időben, Chris ismét vissza fog élni Elena bizalmával, és megtalálja rá a módot hogy bánthassa. Ezt nem engedhettem...

Tárcsáztam Louist, aki néhány csöngés után fel is vette a telefont.

- Szia haver! Mi a helyzet? - szólt bele vidáman. 

- Jó neked hogy te ilyen jókedvű vagy... - válaszoltam mogorván. - Elena épp most ment el Chris-szel - hangsúlyoztam ki az utolsó szót. 

- Ó, szóval ez a feldúltságod oka... Értem. Félek hogy bántani fogja Elenát - motyogta. 

- Hidd el hogy én is. És tudod mitől félek még? Hogy ismét beleszeret. És akkor örökre elveszítem... - döntöttem fejem a falnak.

- Nem Harry, ez nem lesz így, nyugodj meg. Van egy fantasztikus ötletem - hangján érződött hogy "megvilágosodott". - Ha megteszitek azokat a dolgokat amiket régen, újra szerelmes lehet beléd. 

- Mire gondolsz? - vontam fel szemöldököm. 

- Vidd el Párizsba. Legyetek ott csak ti ketten. Add oda neki ismét a nyakláncot, és a többi... Valami oka csak volt hogy beléd szeretett. Hát bizonyítsd be neki újra hogy nektek együtt kell lennetek! 

- Ez nem is rossz ötlet Boo Bear - gondolkodtam el. - Elviszem Párizsba. Ismét. Hátha megint belém szeret - vettem egy mély lélegzetet.

- Látod milyen fantasztikus ötleteim vannak? - kérdezte büszkén. 

- Igen Lou, látom - mondtam halk nevetéssel. 

Talán tényleg jó ötlet ez a Párizs-dolog. Ott nagyon sok meghatározó dolog történt velünk. Mindent meg kell tennem annak érdekében hogy ismét belém szeressen.

* Elena szemszöge *

Remekül elvoltam Chris-szel. Tudtam hogy teljesen alaptalanok a róla állított dolgok. 

Természetesen azért egy kicsit mégiscsak zavart hogy ilyeneket mondtak Chrisről, ezért teljesen meg akartam bizonyosodni arról, hogy hazugság az egész. 

- Chris... Ugye te tényleg... Sosem bántottál ugye? - kérdeztem halkan, majd nyeltem egy nagyot.

- Hát persze hogy nem - válaszolta, majd maga felé fordított. - Persze, nekünk is voltak kisebb összezörrenéseink, de én sosem bántanálak Elena - mondta meggyőző hangnemben. 

Reméltem hogy nem képes a képembe hazudni, ezért elhittem neki amit mondott. 

- Én tudtam - mosolyodtam el a földet bámulva. - Vagyis bíztam benne. 

- Akkor szerintem ezt a témát le is zárhatjuk - kacsintott rám, majd közelebb hajolt hozzám és adott egy puszit homlokomra. 

Hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg hátam mögül. Hátrafordultam, majd megpillantottam Zaynt. 

- Szia Elena! - intett kezével. 

- Szia - intettem én is mosolyogva. 

- Ő mit keres itt? - kérdezte, majd vetett egy megvető pillantást Chrisre. 

- Komolyan nem fér a fejembe hogy miért utáljátok Christ ennyire. Sétálunk. Ennyi - válaszoltam kissé idegesen. 

- Nyugi. Miattam ne vesszetek össze - avatkozott be Chris. 

- Ó milyen nagylelkű - mondta öt tonna nyers iróniával hangjában Zayn. 

- Én meg azt nem akarom hogy ti vesszetek össze - néztem rájuk. 

- Nekem úgyis mennem kell. Majd még beszélünk Elena - mondta Chris, majd adott egy puszit arcomra.

- Neked mégis mi a bajod Chris-szel? - fordultam Zayn felé, miután Chris elment. 

- Úgy sem hiszed el amit mondunk, ugye? - sóhajtott fel. 

- Hát nem éppen. Vagy lehet hogy inkább csak nem akarom... Tényleg távol kellene tartanom magam Christől? - kérdeztem, majd ajkamba haraptam. 

- Ha ránk hallgatsz, messziről elkerülöd. Elena, elrabolt téged és ki tudja milyen tervei voltak veled...

Ezt az elrablás dolgot nem akartam elhinni. Inkább eltereltem a témát. 

- Mi újság veled? Hogyhogy errefelé jársz? - kérdeztem, majd széttártam karjaim. 

- Hát - túrt bele hajába mosolyogva. - csak sétálni volt kedvem. 

- Az remek. Nincs kedved velem sétálni? - szegeztem rá tekintetem még mindig mosolyogva. 

- De, benne vagyok - mondta, majd bólintott egyet. 

Időközben bementünk egy Starbucksba, majd vettünk valami csokis karamellás jegeskávét, ami meglehetősen finom volt. 

Zaynnel hamar megtaláltam a közös hangot, bár azért még vele is kissé rideg voltam. 

- És nekünk milyen a kapcsolatunk? - kérdeztem, majd belekortyoltam italomba. 

- Leginkább úgy tudnám jellemezni hogy hullámzó és elég bonyolult. 

- Igen? És miért? 

- Hát tudod te meg én... Szóval mi jártunk. 

- Ó... - mondtam halkan. Szóval ezért fogott el egy olyan különös érzés, mikor rám nézett. - És miért szakítottunk? 

- Mert hülye voltam és elengedtelek... - mondta, miközben a poharában található szívószálat birizgálta. 

- Biztos én is tettem valamit amivel okot adtam rá hogy elengedj - vontam meg vállam. 

- Hát igen. De felfújtam a dolgot. Túlságosan is. Viszont most már nem bánom hogy köztünk ez a dolog nem jött össze, mivel te és Harry egymásnak vagytok teremtve. Én pedig szeretem Perriet. 

- Akkor tényleg jó hogy mindez így történt - helyeseltem, majd ismét ittam egy kortyot kávémból. 

- Viszont most egész másfelé terelem a témát. Elena, szerintem menj vissza a nagymamádhoz. 

- Tessék? Miért akarja ezt mindenki annyira? - kérdeztem értetlenül. 

- Nagyon szeret téged. Ő veled volt apukád halála után. Támogatott mindenben. Mi értelme lenne most megint haragot tartani? 

Mindig olyan típus voltam, aki hogyha valamit elhatároz, az úgy is lesz. És senki sem győzhet meg az ellenkezőjéről. Túl önfejű és büszke vagyok. Ez nem egy túlságosan jó szokás...

- Szerintem inkább hagyjuk. Úgy sem tudsz meggyőzni - mondtam amolyan nemtörődöm stílusban. 

- Igen, azt tudom mennyire önfejű vagy - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. 

Remekül éreztem magam Zayn társaságában. Nem voltam zavarban egy percig sem. Harrynél pedig ez történt... Zavarban voltam. Talán magamnak sem akartam bevallani, de már az amnéziám kezdete óta éreztem iránta valami különlegeset. Mintha ezt az érzést nem vágták volna el. Mintha erre emlékeznék. 

Elköszöntem Zayntől, majd elindultam Harry háza felé. Mielőtt bementem, elhatároztam hogy bocsánatot kérek a bunkó viselkedésem miatt. 

Kinyitottam az ajtót, majd az előszobában lerúgtam magamról bakancsomat, és elindultam a nappali felé.

Harry éppen valami halálosan értelmes műsort bámult a tévében. 

- Szia - léptem be óvatosan a helyiségbe.

- Szia... - mormolta orra alatt. 

- Tudom hogy haragszol. Tök hülyén viselkedtem mikor kiabáltam veled és olyan ingerült voltam. Meg hogy olyan távolságtartó az utóbbi pár napban. Ne haragudj - néztem rá könyörgően. 

- Rád nem tudnék haragudni - sóhajtott fel, majd elmosolyodott. 

- Csatlakozhatok a tévénézéshez? 

- Persze - mondta még mindig vigyorogva. 

- Oké, mindjárt jövök csak csinálok egy teát - indultam el a konyha felé. 

Kinéztem az ablakon, ahol az eső lágyan szemerkélt, az ég pedig szürke volt, néhol halvány rózsaszín foltokkal. Behallatszott a szél fújása és az ágak recsegése. Elkészítettem magamnak a málnaízesítésű teát, majd levetettem magam egy vajszínű fotelba. 

- Szóval mit nézünk? - kérdeztem miután lehuppantam, lábaimat pedig felhúztam. 

- Hát igazából fogalmam sincs mi ez - mondta nevetve. - Az elejéről lemaradtam. De valami valóságshow. Bevallom, elég izgalmas.

- Igen, néha az szokott lenni - nevettem fel, majd elkezdtem inni teámat. 

Sosem bírtam az ilyen értelmetlen és polgárpukkasztó műsorokat, ezért inkább az ablakot bámultam, és az előtte lévő fákat. Néha jó csak kinézni az ablakon, és figyelni a természetet. Elmerültem gondolataimban...

Hirtelen arra lettem figyelmes hogy Harry lekapcsolja a tévét. 

- Elena, kérdezhetek valamit? 

- Persze - fordultam oda, majd bólintottam. 

- Szóval arra gondoltam hogy te meg én... Hogy elmehetnénk Párizsba. Én tényleg nem akarok nyomulósnak tűnni, csak tudod már egyszer voltunk ott és gondoltam még egyszer elmehetnénk... - össze-vissza hadovált, látszott rajta hogy zavarban van. 

- Szerintem ez egy nagyon jó ötlet - nevettem fel halkan az előbbi hadoválása miatt. - Szívesen elmennék veled Párizsba - mosolyogtam rá. - Úgyis ki kellene kapcsolódnom, kiszellőztetni a fejem.

Hirtelen azt sem tudtam mit beszélek. Azt éreztem hogy újra meg kell ismernem Harryt. Mert mikor rám néz, a gyomromban valami különös érzés uralkodik el. Mintha összezsugorodna. És lélegezni is nehezen tudok, mikor gyönyörű szemeivel engem kémlel. De nem akartam ilyen könnyen a karjaiba omlani. Azt akartam hogy tényleg nagyon jól ismerjük meg egymást ismét, mielőtt valami komoly dologba belekezdenénk. 

- Én most felmegyek a szobámba - mondtam mikor már későre járt. 

- Persze, menj nyugodtan - dünnyögte félálomban, mikor már szét volt terülve a kanapén, s ettől szám akaratlanul is mosolyra húzódott. - Jó éjt. 

- Neked is jó éjt - mondtam halvány mosollyal az arcomon, majd felsétáltam az emeletre. 

Átvettem pizsamámat, majd elkezdtem egy kicsit rámolni cuccaim között. Éppen ruháimat hajtogattam, mikor kezembe került egy füzet, melynek elején egy kép volt rólam és a fiúkról, Annieről, Faithről és egy Laurenről is. 

Kinyitottam, majd gyorsan átlapoztam hogy lássam mennyit írtam bele, de nem volt benne túl sok "bejegyzés". 

Elkezdtem olvasni az első oldalt, melynek tetején egy kép volt rólam és Harryről, amint éppen az ölében ülök. Én nevettem valamin, Ő pedig mosolyogva kémlelte arcom. Több mint fél évvel ezelőtt írtam. 

"A mai nap csodás volt. Egyszerűen imádom Amerikát, és Las Vegas csodás hely. A legjobb az egészben hogy Harry minden nap velem van. Nagyon szeretem Őt. Az életemnél is jobban. Lehet hogy kicsit viccesen hangzik, de én már a gyerekeink nevét tervezgetem. Természetesen az első lányunk Darcy lesz. Több lányneven egyenlőre még nem gondolkodtam. Ha fiunk lesz, mindenképpen Louisnak szeretném elnevezni, mert ez a név a legeslegjobb barátomra emlékeztet, akit nagyon szeretek.

Nem tudom milyen indíttatásból kezdtem el naplót írni, de úgy gondoltam jó lenne az érzéseimet megörökíteni.

Szóval ez a nap tökéletes volt. A kép pedig... Szerintem nagyon aranyos. 

Soha nem szeretném elveszíteni Harryt. Ő a mindenem. Érzem hogy ez örökké tart... Nos, remélem az érzéseim nem csalnak."

Ahogy ezen sorokat olvastam, szám akaratlanul is mosolyra húzódott. 

Továbblapoztam, és elkezdtem olvasni egy szintén fél évvel ezelőtt, de kicsit később íródott bejegyzést. 

"Szakított velem... Nem tudom hogy fogom ezt túlélni. De az én hibám volt. Miattam történt mindez. Kellett nekem Zaynt megcsókolnom! Akkora egy idióta vagyok! Most is csak sírok és sírok, és fogalmam sincs hogyan hagyjam abba. Annyira szeretem Őt. Viszont Ő azt mondta egy életre elveszítettem. Remélem ez nem igaz. Azt szeretném hogy valaki ébresszen fel ebből a szörnyű álomból. Nem akarok Harry nélkül élni. Lehet hogy képes vagyok nélküle is létezni, de nem akarok!"

Szóval egyszer szakítottunk. Zayn miatt... Ez különös.  

Elkezdtem olvasni a következő oldalt. 

"Újra találkoztunk... Fél év után először. Rengeteg érzés kavarog bennem. De természetesen arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig halálosan szerelmes vagyok belé. Viszont Ő Lizzel van. Nem hiszem el hogy képes vele lenni. Mikor ezt megtudtam, egy világ dőlt össze bennem. Persze hogy tovább lépett... Mit is képzeltem? Hogy Ő még mindig szeret engem? Kizárt hogy így lenne... 

Én pedig most játszhatom a szomorú hősszerelmest, akinek nem viszonozzák az érzéseit. Remek..."

Ellapoztam az utolsó bejegyzésig, melyet néhány héttel ezelőtt írtam.

"Gyűlölöm Lizt! Élvezi hogy szenvedek. De ha azt hiszi velem szórakozhat, akkor téved.

Harry pedig... 

Minden olyan amilyennek lennie kell, ezt elismerem. Kivéve a távolságot közted és köztem... 

Te vagy az akit nekem szántak, te vagy minden amire szükségem van. Te vagy az aki levesz a lábamról.

És reménykedek, várok, könyörgök hogy te legyél az igazi..."