40. rész: Mindennek vége?

Miközben egyre hevesebben csókolóztunk, az eső hirtelen szakadni kezdett, brutális mennyiségben. Én az esetek túlnyomó többségében szeretek az esőben állni, futni vagy bármi mást csinálni, de Harry látszólag nem élvezte ennyire a helyzetet.

- Nagyszerű... - mormolta.
- Na ne legyél már ilyen! Én imádom az esőt - mondtam kuncogva, majd elkezdtem ide-oda rohangálni.
- De a hajam! Teljesen el fog ázni! - mondta világfájdalmas arckifejezéssel.
- Komolyan mondom kezdesz rosszabb lenni mint Zayn, ha a hajadról van szó - mondtam nevetve. - Na akkor mogorva uraság, szabad lesz egy táncra? - nyújtottam felé kezem.
Néhány másodpercig még kérette magát és folytatta a siránkozást, de utána megadta magát, elmosolyodott és elkapta kezem.
Úgy táncoltunk, mint két idióta. Összevissza ugrándoztunk, és a sajátos koreográfiánkba még a fogócska elemeiből is sikerült belevinni néhányat. Ült az egyik padon egy esernyő alatt két idős ember, valószínűleg egy házaspár, akik először elég furcsa szemmel néztek ránk, de később már ők is csak mosolyogtak rajtunk.
- Olyan bolond vagy Harold! - mondtam nevetve, majd arcát kezeim közé fogtam és közelebb húztam magamhoz.
- Volt kitől tanulnom - kacsintott rám, majd lehelt egy apró csókot ajkaimra.

Az eső szakadatlanul zuhogott, mi pedig úgy döntöttünk hogy hazamegyünk Harryhez.
Bevágódtam a Range Rover anyósülésébe, majd mikor Harry beindította a kocsit, hirtelen kínos csönd állt be.
- Öhm, az van hogy kérdezni szeretnék valamit... - mondtam zavartan.
- Akkor hajrá - mosolygott rám. Én csak egy kínos vigyort küldtem felé, amelyből rögtön leesett neki mire gondolok. - Louis nincs otthon, ha erre gondolsz - nevetett fel.
- Gondolatolvasó vagy - mondtam kuncogva, melyre ő egy kaján mosollyal válaszolt. - Mi ez a vigyor? - kérdeztem nevetve.
- Semmi... Tényleg - meredt maga elé még mindig vigyorogva, melyre én csak nevetve megforgattam szemeimet.

Hazaértünk... Amint beléptünk az ajtón, rögtön egymásnak estünk. Szenvedélyesen, de mégis gyöngéden a falhoz lökött, majd vadul csókolni kezdett. Kezeimmel még vizes hajába túrtam, majd óvatosan felugrottam és lábaimat átkulcsoltam derekán. Így sétáltunk fel - jobban mondva Harry sétált fel - a lépcsőn, majd rögtön a hálószoba felé vettük az irányt.
Becsapta maga mögött az ajtót, majd óvatosan lefektetett az ágyra.
- Szeretlek Elena. Mindennél jobban szeretlek - suttogta fülembe, miközben apró puszikat adott arcomra.
- Én is téged Harry - mondtam halkan, majd hosszan megcsókoltam. Csókunk közben gyöngéden alsó ajkamba harapott, mire elmosolyodtam. Lassan lehúzta rólam felsőmet, én pedig az övét.
Ahogy forró felsőteste enyémhez simult, éreztem szapora szívveréseit.
Hatalmas boldogsággal töltött el ismét teljesen magaménak érezni Őt.


Reggel még nagyon korán lehetett, mikor felébredtem. Az eső még csepergett, szinte kopogtatott az ablakon. Harry halkan szuszogott mellettem. Gyengéden ölelt magához karjaival.
Végigsimítottam arcán, majd elmosolyodtam és szorosan hozzábújtam.
Néhány percig még bámultam ki az ablakon és hallgattam az eső kopogását, majd éreztem hogy Harry felébred.
- Jó reggelt! - mondta még kissé álmos hangon, de ezt iszonyatosan szexinek és aranyosnak találtam.
- Neked is - mosolyogtam rá, majd adtam egy puszit arcára.
- Tudod, kicsit félek ettől az egésztől...
- Mire gondolsz? - húzódtam kicsit távolabb tőle, miközben hangom komollyá vált.
- Hát ettől az egész távolság dologtól. Én ugyanúgy foglak szeretni mint eddig, csak így sokkal nehezebb lesz - motyogta miközben tekintetét mélyen enyémbe fúrta.
- Bárcsak ez lenne az egyetlen probléma... - gondoltam magamban. Én is féltem ettől a távolság dologtól, de most volt valami, amitől még jobban rettegtem. Ez az egész Zayn dolog nagyon kockázatos volt. Hiszen Louis látta mi történt köztünk, és minden egyes alkalommal, mikor a szemeimbe néz, látom rajta hogy már nem szeret úgy, és nem bízik meg annyira bennem mint azelőtt... És óvni akarja Harryt, amit meg is értek. De én Harryt szerettem és szeretem most is, csakhogy ő ezt nem hiszi el. A félelmem tárgya tehát az volt, hogy Harry megtudja ezt az egészet, és mindennek vége. Talán örökre...
- Én is félek - mondtam, mikor visszazökkentem a valóságba. - De most itt vagyunk. Használjuk ki a még együtt töltött időnket. Ezt te mondtad tegnap, emlékszel? - öleltem magamhoz.
- Igazad van - adott egy apró puszit számra. - Hát ma sem túl fényes az idő... - sóhajtott fel. - Akkor valami benti programot fogunk kitalálni. Nézzünk filmet! - pattant fel az ágyból, én pedig felültem.

Mivel nálam csak egy vizes felső volt és a már száraz farmerom, így Harry odaadta nekem az egyik pulcsiját. Imádtam az ő ruháiban lenni.
Levetettük magunkat a kanapéra egy tál popcorn kíséretében, és Harry betett valami halálosan unalmas musicalt, ami nem éppen kötött le minket.
Már vagy a huszadik pózt vettük fel, mikor sikerült végre kényelmesen elhelyezkednünk. Én a kanapé szélére ültem le, ő pedig elfeküdt rajta, fejét pedig ölembe hajtotta.
- Ez a film... Hogy is mondjam... Halálosan unalmas! - mondtam nevetve.
- Hát lehet hogy rosszul választottam... - harapott ajkaiba, majd felült fekvő helyzetéből. - Akkor játszunk olyat, hogy ki tudja a popcornt elkapni a szájával - kacsintott rám.
- Oké - mondtam kuncogva.
Azt hittem hogy csak egyet fog eldobni, erre hozzám vágott egy marék popcornt, így egyiket sem sikerült elkapnom a számmal. Hangos nevetésben tört ki, én pedig belebokszoltam karjába.
- Hé! - mondtam nevetve. - Na most te jössz - mondtam, majd felé hajítottam egy kukoricát, melyet sikerült is elkapnia. - Látod, én nem voltam gonosz - mondtam kuncogva.
- Mert te egy tündér vagy! - simogatta meg arcomat. - De szerintem eltölthetnénk valami sokkal jobbal is az időnket - nézett rám huncut mosollyal az arcán.
- Egyre gondolunk - festettem arcomra én is egy ugyanilyen huncut mosolyt, majd közelebb hajoltam hozzá, és ajkaimat övéire tapasztottam. Karjait derekam köré fonta, én pedig végigszántottam kezem dús haján.
Csókunk egyre hevesebb lett, Harry pedig lassan hátradöntött a kanapén. Teste szorosan enyémhez simult, kezével pedig végigsimított oldalamon, mely kellemesen borzongó érzést keltett bennem. Lassan pólóm alá nyúlt, ajkai pedig még mindig enyémekkel játszadoztak.
A tökéletes pillanatnak azonban lőttek, mikor Louis lépett be a helyiségbe.
- Ó - a meglepettségtől csak ez az aprócska szó - jobban mondva betű - hagyta el a száját.
- Szia Louis - mondtam zavartan, miközben beletúrtam hajamba.
- Sziasztok... - válaszolta mogorván, szemei pedig mintha szikrákat szórtak volna. De hát azt hittem kibékültünk...
Louis átsétált a tágas konyhába, Harry pedig  ledöbbenten pillantott rám.
- Én komolyan nem értem miért ilyen veled. Mi folyik itt? - vonta fel szemöldökét.
Nyeltem egy nagyot, de nem válaszoltam semmit, csak megráztam a fejem mintha mit sem tudnék...


Mikor az eső elállt, Harry és én kimentünk a kertbe. Magával húzott egy magas tölgyfa felé.
- Imádok itt ácsorogni. Megnyugtat a természet - mosolyodott el, miközben a földet bámulta.
- Engem is - szorítottam meg kezeit. - Harry? - szólaltam meg halkan néhány perc csönd után.
- Mondd - fordult felém.
- Nagyon szeretlek!
Arcára egy olyan meghatódott mosoly húzódott, majd szorosan magához ölelt.
- Én is nagyon szeretlek - suttogta, majd hajamba túrt, én pedig kezeimet óvatosan dereka fölé helyeztem. Mélyen szemeimbe nézett, majd hosszan megcsókolt. Körülbelül egy perc után távolabb húzódtunk egymástól. Hátam mögül Louis hangjára lettem figyelmes.
- Harry, beszélhetünk? Négyszemközt - hangsúlyozta ki a "négyszemközt" szót, mire Harry bólintott, én pedig bementem a házba. Nem tudtam mire készül most Louis, de nagyon reméltem hogy nem arra amire gondoltam. Mikor elmentem mellette, vetettem rá egy kérdő pillantást, mire ő csak megrázta fejét és csak annyit tátogott: téged nem érint a dolog, majd teljesen közömbösen továbbsétált.

Kinéztem az ablakon, de csak annyit láttam hogy Harry és Louis teljesen kulturáltan beszélgetnek egymással. Odasétáltam a táskámhoz, majd elkezdtem a telefonom után kutatni, melyet nagy nehezen meg is találtam, mikor táskámból kiesett egy kép. A hátuljára csak annyi volt írva: Az első randink xx. 
Megfordítottam a képet, melyen én és Zayn voltunk. Éppen szorosan magamhoz öleltem, miközben az ő pulcsija volt rajtam, ő pedig egy puszit adott fejemre.
Ez az egész Zaynnel való kapcsolatom nagyon megnehezítette a dolgokat... Ha én és ő akkor nem jövünk össze, most minden másképp lenne. Louis nem utálna, és Harry előtt semmi titkolnivalóm nem lenne. Mert én Őt szeretem. De Zayn néha olyan dolgokat váltott ki belőlem, melyeket én magam sem értettem.
Miközben ezt a képet nézegettem, sok emlék előtört bennem. Percekig kémleltem.
- Nem értem ezt az egészet... Még mindig kavarognak bennem érzések irántad - mondtam ki hangosan gondolataim, miközben folyamatosan a képet néztem.
Hirtelen valami furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne... Hátrafordultam, és Louisval találtam szemben magam.
- Annyira tudtam - szűrte ki fogai közt. - Te még mindig szereted Zaynt... Vagy nem? Vagy akkor most mi van? Döntsd már el végre mit akarsz! De azt nem nézem tétlenül hogy átvered Harryt.
Miközben mindezt elmondta, éreztem hogy egyre több könnycsepp szökik ki szemeimből.
- Louis... K-kérlek - dadogtam. - Érts meg!
- Téged? Megérteni? Ne kérj olyat ami lehetetlen. Nem esik meg rajtad a szívem. Ezúttal nem. Inkább annak örülnék ha te szépen békén hagynád Harryt, de még jobb lenne ha Zaynt is. Vagy mit bánom én... De Harry... Ő nem lehet egy játékszer, akit kedvedre rángathatsz és játszadozhatsz az érzéseivel. Mindent elmondok neki! Mindent.
Gyomrom mogyoróméretűvé zsugorodott, szívveréseim száma pedig az egekbe szökött.
Leviharzott az emeletről, én pedig utánarohantam. A lépcsőn lerohanva megállítottam és magam felé fordítottam.
- Kérlek szépen - meredtem rá könnyes szemekkel. - Kérlek ne csináld ezt Louis - hangom hirtelen elcsuklott, mikor csak megrázta fejét és válaszra sem méltatva mondandómat Harryhez rohant.
Harry mit sem sejtve állt a nappaliban, Louis pedig feldúltan odasétált hozzá. Én néhány méterrel mögöttük álltam meg, még mindig könnybe lábadt szemekkel.
- Harry, valamit tudnod kell... - motyogta Louis.
Harry csak értetlenül nézett minket, felváltva Louist, majd engem. Én pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, és éreztem hogy most jött el a vége...

39. rész: Golf party.

Öt nap... Pontosan ennyi ideje élem a brit előkelőségek életét. És ezalatt az öt nap alatt egy percig sem hazudtoltam meg önmagamat. Minden egyes nap csináltam valami elképesztően égő dolgot, és lejárattam magam. Igen, tudom ez rám vall. Hoztam a formám. Vegyük csak sorra. Az első napon azt kellett megtanulnom, hogy egyáltalán hogyan kell egy ilyen lánynak ülni, beszélni, és az összes mindennapi dolgot előkelően csinálni. Tehát első körben úgy járattam le magam, hogy konkrétan lefordultam a székről a nagymamám ismerőseinek fele előtt. Minden egyes mozdulatot igyekeztem úgy csinálni, ahogy a nagyi tanította, de teljesen belegabalyodtam, és keresztbe tett lábaimmal arccal a földre zuhantam. Első cikis helyzet és "hogyan égessem le profin magam sok ember előtt" kipipálva.

A második napon egy fogadáson vettünk részt. Egy igazán helyes és tisztelettudó fiú felkért táncolni. Természetesen igent mondtam, mivel nem gondoltam hogy így bármiféle probléma adódna. Ám egy helyes külső nem feltétlenül árulja el azt, hogy az illető totálisan botlábú. Így hát az ártatlan kis táncnak induló akciónk katasztrófába torkollott. Ez a kedves fiú vagy tízszer megtaposott, utána pedig teljesen beleszédültünk az elég sajátosnak ígérkező lépésekbe, hogy finoman fogalmazzak. Ezzel a fiúval karöltve sikerült fellöknünk a miniszterelnököt és feleségét. Remek... El lettem könyvelve egy botlábú szerencsétlenségnek, miközben nem is én voltam a hibás. Ó, és ez még csak a második nap volt...
A harmadik napon a királynő által szervezett lovaspólómeccsre voltunk hivatalosak. Halálra izgultam magam, nehogy megint leégjek. A királynő előtt meg aztán végképp nem kéne... De amitől féltem, úgy látszik bekövetkezett. Én hozzá vagyok szokva ahhoz, hogyha meccsre megyek, akkor üvöltök mint a sakál és tombolok. Itt pedig kalapos nénik és öltönyös bácsik nézik teljesen kulturáltan a mérkőzést. És én mit tettem? Mint egy elmebeteg, elkezdtem ordítozni és fel-le rohangálni. De hát szurkolni nem úgy szokás?! Hát úgy látszik itt nem... Mivel úgy néztek rám, mint aki totálisan hülye és valami elmeorvosra van szüksége. Ismét egy remek húzás Elena Smithtől. Az Angol Királynő előtt teljesen lejárattam magam, és így nyilvánvalóan beskatulyáztak egy őrült nőszemélynek...
Negyedik nap... Egy kajakverseny. Mi rosszat tehet az ember, ha csak a vízpartról figyeli az eseményeket? Látszólag semmit. De én képes vagyok a lehetetlent is megvalósítani. Az egyik versenyző nagyon meg akart fűzni, hogy próbáljam ki ezt a sportot, és szálljak be a hajóba. Én persze mondtam neki hogy inkább ne, a saját érdekükben és az enyémben is, de nem hallgatott rám... Közel a vízparthoz nőttem fel, de annyira nem voltam nagy vízkedvelő. Persze, elúszkáltam néha, de tényleg nem voltam egy vízi tündér. Csónakokban meg aztán végképp nem szerettem tartózkodni, mivel tengeribeteg vagyok. Ilyenkor meg elég csak egy rossz mozdulat és láss csodát: tetőtől talpig vizes vagy. Én is a vízben landoltam, két másik emberrel együtt, akik aztán elég dühösek voltak rám.
És hogy az ötödik nap milyen elképesztően cikis dolgot követtem el? Valami tanácsosi vacsorán kellett részt vennünk. Fogalmam sincs mi az, de Niall és én azt valljuk, hogy ahol kaja van, oda már megérte elmenni, bármiről is legyen szó.
A nagymamám rám erőltetett valami szűk estélyiruhát, amelyben lépni alig tudtam, de igyekeztem uralni a helyzetet. Mikor megérkeztünk, még minden simán ment. Sok befolyásos és előkelő ember bemutatkozott nekem. Semmi olyasmit nem csináltam, mellyel lejárathatnám magam. Egészen odáig, míg el nem jött a vacsora ideje. Ettél már Mc'Donalds-ban? Biztos vagyok benne. És ott ugyebár kézzel eszik az ember. És teljesen természetesnek tűnik, mert körülötted az összes ember ugyanígy étkezik. Nem, nem kell azt gondolni hogy késsel villával nem tudok enni. Tudok, csak én éppenséggel egész gyerekkoromban Mc'Donalds-ban ebédeltem, vagy a házunkhoz közeli büfében, ahol a fő specialitás a hamburger volt sült krumplival. Persze tudtam hogy az ilyen rendezvényeken illik nem disznómódon étkezni, de gondoltam senkinek sem tűnik fel ha a csirkecombot kézzel kezdem el enni. De szokásomhoz híven tévedtem. Mikor a feltűnést elkerülve fogyasztottam vacsorámat, hirtelen minden szempár rám szegeződött.
- Ó... - motyogtam, majd elpirultam és elkezdtem használni az evőeszközöket.
A nagymamám egyik szeme sírt, a másik nevetett ezektől az akcióimtól.
- Elena, maga hol tervezi folytatni a tanulmányait? - szólalt meg a hosszú asztal másik végéről egy férfi, akiről fogalmam sem volt, hogy ki ő.
- Hát, eddig egy művészeti suliba jártam, de most hogy idejöttem, még nem tudom hol folytatom tovább... Nagyi? - fordultam felé mosolyogva, de az ő arca koránt sem volt ilyen derűs.
- Elena...
Mindenki megvetően nézett rám, de nem tudtam miért.
- Most mi van? - kérdeztem értetlenül a nagyitól.
Csak megrázta fejét, majd arcát tenyerébe temette.
Hát persze... Hogy is eshetett volna le nekem, hogy egy rakás arisztokrata előtt teli szájjal mondom a magamét? Én ezelőtt évekig szinte csak fiúkkal voltam körülvéve. Apa, Nick, Harry, Zayn, Liam, Louis és Niall. Előttük meg aztán tök mindegy volt hogy hogyan eszel. Sőt, előttük kifejezetten sokszor ettem kézzel, és beszéltem teli szájjal. De itt semmi sem úgy megy mint velük... Féltem tőle, hogy nem tudok majd beilleszkedni...

Belebújtam pizsamámba a vadiúj fürdőszobámban, amely a vadiúj - már-már lakosztálynak nevezhető - szobámból nyílt. Bevetettem magam az ágyba, majd gondolkodni kezdtem az élet dolgain, de elmélkedésemet hirtelen kopogás szakította félbe.
- Bejöhetek? - hallottam meg nagymamám kellemesen csengő hangját az ajtó mögül.
- Persze, gyere - invitáltam be.
Halkan bejött, becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy szélére.
- Tudom hogy az utóbbi napok zűrösek voltak és néha kissé kellemetlen helyzetek adódtak...
- Néha? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Rendben, talán mindennap tettél valamit, amivel kissé lejárattad magad - nevette el magát halkan.
- Legalább őszinte vagy - mondtam kuncogva.
- De tudnod kell, hogy ezekkel sokkal érdekesebbé tetted ezeket az egyébként halálosan egyhangú és unalmas rendezvényeket - mosolygott rám, majd megfogta kezeimet. - Önmagad vagy és ez a legfontosabb. De azért ezek nem válhatnak mindennapossá! - emelte hangját kissé komolyabb hangvételbe.
- Persze, viselkedni fogok. Egy makulátlan modorú úri hölgy leszek - húztam ki magam büszkén.
- Biztos vagyok benne hogy menni fog - kacsintott rám. - Jut eszembe... Beszélnünk kell még az új iskoláról. Tudod, ismerek egy remek intézményt, ahol kifogástalan a tanítás és a nevelés is. Egyik nap elmehetnénk megnézni, rendben?
- Remek ötlet - bólintottam rá az ötletre.
Beszélgettünk még egy kis ideig, majd mindketten eltettük magunkat másnapra.


Reggel a telefonom búgására ébredtem, majd még félálomban felültem, megdörzsöltem szemeimet és a telefon kijelzőjére pillantottam.

" Jó reggelt királylány! Remélem nem ébresztettelek fel.. De úgy is tudom hogy felébresztettelek, muhahaha! Na, a lényeg az, hogy a fiúkkal arra gondoltunk, elmehetnénk golfozni. És ha akarnád sem tudnád lemondani, mert már meghívtuk a nagymamádat is! Meglepően fitt nő. Szóval, kettőkor találkozunk a golfpályán. Szeretlek!
                                                              Harry xx "

Az sms láttán kuncogni kezdtem, majd kikászálódtam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor belenéztem a tükörbe, nem túl szép látvány fogadott. A hajam úgy állt mint egy szénakazal, szemeim pedig karikásak voltak a fáradtságtól.
- Te jó ég, ezen a kinézeten sürgősen javítani kell - sóhajtottam fel, majd - már amennyire lehetett - rendbe tettem magam.
Magamra kaptam egy fehér topot, egy inget és egy farmernadrágot.
Lesiettem az ebédlőbe, ahol már egy bőségesen megterített asztal és a nagyi várt.
- Jó reggelt! - köszöntem a nagyinak és a többi, már családtagnak számító alkalmazottnak.
- Jól aludtál? Na ne állj ott nekem, ülj le és egyél! - húzta ki a mellette lévő széket.
- Jól, csak keveset - húzódott arcomra egy gondterhelt mosoly. - Egyébként tényleg tudsz róla, hogy ma golfozni megyünk a fiúkkal? - mondtam miközben megkentem egy pirítóst.
- Persze hogy tudok róla. Miért? - kérdezte.
- Hát... Öhm, csak azért mert... Szóval nem tudom bírnád-e.
- Már hogy ne bírnám? Annyira azért nem vagyok öreg - forgatta meg szemeit.
- Bocsánat. Hát persze hogy nem vagy öreg! - mondtam, majd szorosan átöleltem. A hatvanöt évéhez képest tényleg nagyon fitt volt, és a kor mintha nem is látszódott volna rajta.

Elérkezett a délután, én pedig izgatottan vártam hogy újra láthassam Harryt. Már öt napja nem találkoztunk, és nem is fér a fejembe miért nem, mikor néhány nap múlva visszamegy Amerikába, és akkor lehetőségünk sem lesz találkozni.

- Nagyi, biztosan jó ötlet ez? - fordultam felé a kocsiban.
- Mármint mi? - kérdezte. - Esteban, kérem itt forduljon be! - utasította sofőrünket.
- Hát az, hogy te sportolsz - erre egy ördögi pillantást vetett rám. - Tudom tudom, nem vagy öreg. Nem is ezt mondom. Csak félek hogy nem bírnád.
- Vagy csak le akarod rázni nagyanyádat?
- Ugyan már! Szó sincs erről - legyintettem kezemmel, mire elmosolyodott. - Na jó, inkább hagyjuk - nevettem fel.

Kikászálódtunk a kocsiból, majd elindultunk a golfpálya felé.
- Nagyi, be kell vallanom valamit - motyogtam, miközben a füvet bámultam.
- Micsodát? - kérdezett vissza.
- Én... Nem tudok golfozni. Életemben nem fogtam még golfütőt a kezemben.
- Nem probléma! Majd megtanulsz - simogatta meg vállamat. - Különben is, nincs is jobb annál, minthogy Harry tanítson meg. Képzeld el ahogy mögéd lép, szorosan átkarol és közben még golfozni is megtanulsz. Összekötöd a kellemeset a hasznossal - kacsintott rám, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Egyébként, az utóbbi napokban rengeteg hívást kaptam a régi ismerőseinktől. Tudod, részvétet nyilvánítottak. Olyan emberek is, akikkel vagy öt éve nem beszéltem. És most hirtelen mindenki elkezdte szeretni apát... Nem furcsa egy kicsit, hogy akkor kezded el érdekelni az embereket, mikor már halott vagy?
- Hát, az emberek már csak ilyen érdekes teremtmények. És tudom hogy most nagyon nehéz neked, de próbálj meg boldog lenni. Nem kérem hogy ezen tedd túl magad valaha, mert tudom hogy sosem fogod. Csak annyira kérlek, hogy ettől még próbálj meg boldog életet élni, rendben? - ölelt magához.
- Rendben, igyekezni fogok - motyogtam magam elé.
- Nézd csak, ott vannak a fiúk! - mutatott feléjük - És már nagyban játszanak.
Teljes harci díszben álltak ott, golfütővel a kezükben. Mikor észrevettek minket, integetni kezdtek, majd odasétáltunk hozzájuk.
- Szia Elena! Jó napot Julianne - köszönt Harry, majd a többiek is.
Louis... Mikor köszöntünk egymásnak, már nem éreztem azt az őszinte szeretetet, mint régen. Mintha egy óriási szakadék emelkedett volna közöttünk, és ettől olyan távol éreztem magamtól, mikor csak néhány lépésre volt tőlem. A gesztusain is éreztem, hogy már nem úgy tekint rám, mint régen. A legjobb barátokból egyik percről a másikra két idegen lett.
Elmélkedésemről Harry puha ajkai vonták el figyelmemet. Rövid csók volt, de mégis szenvedélyes.
- Akkor készen álltok a játékra? - kérdezte Niall.
- Csapassuk! - válaszolta Liam, majd mind játszani kezdtünk.
Zayn csöndben volt, nem tűnt annyira jókedvűnek. Hirtelen tekintetünk összeakadt, s másodpercekig álltuk egymást pillantását, mikor észrevettem hogy Louis felráncolt homlokkal méreget minket.
Fejem azonnal elkaptam Zaynről, majd a tekintetem Louisra vándorolt.
- Inkább nem mondok semmit... - morogta, majd megrázta fejét és elsétált.
- Ezt hogy érted? - szóltam utána idegesen, de nem válaszolt.
- Mi volt ez? - hallottam meg hátam mögül Zayn hangját.
- Szerintem tudod jól hogy mi volt.. Louis gyanakszik. Csak az a vicces, hogy nincs is mire. Te meg én már rég nem járunk együtt. Még csak titokban sem. Még jó hogy nem! - tettem hozzá. - De ez a csók... Óriási hiba volt.
- Igen, én is tudom - válaszolta.
- De elárulnál valamit? Miért néztél így rám az előbb? Szerintem már százszor megbeszéltük, hogy már semmit nem jelentünk egymásnak. Legalábbis úgy már semmit. Akkor meg mi ez az egész, Zayn? - mondtam kissé felemelt hangon, de rögtön visszafogtam magam, hiszen bárki meghallhatta volna.
- Tudod mit? Te nem értesz semmit. Inkább hagyjuk egymást békén oké? - förmedt rám. De nem tudtam min kapta fel ennyire a vizet.
- Most meg mi bajod? - Nem értettem a hirtelen hangulatváltozás okát. - De igen, szerintem is az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egymást! - mondtam, majd nem is foglalkozva tovább a dologgal, Harry felé pillantottam. Éppen a nagyival versenyeztek, és őszintén szólva ennél aranyosabb dolgot még életemben nem láttam. Látni hogy a jelenleg két legfontosabb ember az életemben szeretik egymást és ilyen remekül elvannak, hihetetlenül jó érzéssel töltött el.
Harry odasétált hozzám, majd hátulról átkarolt.
- Te nem játszol? - kérdezte mosolyogva.
- De... Csak az az igazság hogy nem tudok - haraptam ajkaimba.
- És hol itt a probléma? - kérdezte, majd széttárta karjait. - Megmutatom a lényeget. Szóval - kezdett bele, majd hátulról szorosan hozzám simult, és megmutatta hogyan kell a golfot valójában játszani. - az ütőt finoman megmarkolod, majd a szemeddel beméred a célpontot, aztán meglendíted az ütőt és láss csodát! - elütöttük a labdát - Benn is van a lyukban - mosolygott rám.
- Láttad ezt? Beütöttem! Emberek, beütöttem a labdát! - elkezdtem össze-vissza rohangálni örömömben, a többiek pedig nevetni kezdtek, amiért ilyen látványosan örülök.
- Tudtam én hogy menni fog - mondta Harry, majd adott egy csókot ajkaimra, én pedig belemosolyodtam csókunkba.
Annyira magabiztosan folytattam tovább a golfozást, hogy nem is figyeltem mit hogyan csinálok. Az egyik ütésem kissé nagyra sikeredett, így véletlenül fejen találtam Louist.
- Áu! Ez ki volt? - fordult meg Louis, miközben a fájdalmas pontot simogatta.
- Bocsi! - kiabáltam, majd ajkaimba haraptam.
Mindent összevetve egész jól ment életem első golfozása. Igaz hogy kissé még béna voltam, de nagyon élveztem.


- Jól érezted magad? - szorította meg kezemet Harry, miközben a Temze partján sétáltunk.
- Remekül - mosolyogtam rá. - De remélem Louis már jobban van - húztam félre ajkaim, mire elnevette magát.
- Biztos vagyok benne hogy túl fogja élni ezt a kis ütést - mondta, miközben még mindig nevetett. - Az utóbbi napokban csak akörül járnak a gondolataim, hogy hamarosan nagyon messze leszünk egymástól - hangja komollyá vált. - Én ezt nagyon nem szeretném.
- Mostanában én is csak erre tudok gondolni... Ki sem tudom mondani, mennyire fogsz hiányozni! - megállítottam, majd karjaiba vetettem magam.
- Te is hiányozni fogsz. Ha tudnád mennyire - suttogta hajamba. - De már mondtam hogy semmi nem fog megváltozni. Tényleg, ezt megígérem.
Bólintottam, majd távolabb húzódtam tőle.
- Inkább beszéljünk jó dolgokról, oké? Most még itt vagyunk, használjuk ki - fogta meg ismét kezemet.
- Igazad van - mondtam, miközben a folyó vízéről visszatükröződő holdsugarakat bámultam.
- Annyira szép, igaz? - szegezte Ő is tekintetét a vízre.
- Meseszép - húzódott számra egy halvány mosoly. - Egyébként, kérdezhetek valamit?
- Nem! - hirtelen ijedten néztem rá. - Hát persze hogy kérdezhetsz te buta! - ölelt magához.
- Már megijedtem - nevettem fel. - Hát, csak tudod gondolkodtam dolgokról... Valójában arról, hogy annyiszor mondtuk már egymásnak hogy "örökké szeretni foglak". És én minden egyes alkalommal mikor ezt kimondtam, komolyan gondoltam. Csak azt szeretném tudni hogy te is komolyan gondolod-e. Mert a fiúk hajlamosak az ilyen dolgokat csak úgy kimondani. És aztán két hét múlva bejelenteni, hogy bocsi már nem szeretlek. És attól félek hogy velünk is ez fog történni - mondtam el meglehetősen hosszú monológomat.
- Elena, ettől soha ne félj! Egyébként én is szoktam ettől félni. Tudod, néha még van egy olyan érzésem, hogy te még mindig Zaynt szereted. És ilyenkor szörnyen megijedek attól a gondolattól, hogy elveszíthetlek.
- Én már nem szeretem Zaynt. Ebben biztos lehetsz. Senki mást, csak téged - fogtam kezeim közé arcát.
- Ahogy én is - suttogta, majd kezeit derekam köré fonta. Átkulcsoltam nyakát és ajkaink összeértek. Egyre szenvedélyesebben csókolt, kezei kissé lejjebb csúsztak. Annyira hevesen csókolt, hogy úgy éreztem, abban a pillanatban kell nekem. Kellett nekem, vágytam rá...

38. rész: A whole new life

Reggel ugyanabban a pózban ébredtem fel, mint amelyben este Harryvel beszélgettünk. Lassan kinyitottam szemeimet, majd tekintetem a még alvó Harryre szegeztem. Kezem végigsimítottam selymes arcán, majd lassan megpróbáltam felkelni, lehetőleg úgy hogy ne ébresszem fel Harryt. Mikor teljesen sikerült felállnom, morgott egy sort, de nem ébredt fel.

Átbotorkáltam a fürdőszobába, majd kifésültem hajam, felvettem egy szürke melegítőnadrágot és a kedvenc bajuszos pólómat.
Lépteimet lassan vettem a lépcsőn, nehogy felverjek valakit az álmából, majd besétáltam a konyhába, ahol Liam aggódó tekintete köszönt vissza.
- Hogyhogy ébren vagy? Azt hittem még alszol.
- Nem tudok. Szinte egész éjjel nem tudtam. Nagyon aggódom Zaynért, Elena! - állt fel a székéből idegesen.
- Nem jött vissza? - kérdeztem.
- Dehogyis... De ezt gondolhattuk volna. Tudom hogy valami felelőtlenséget csinált! Érzem hogy ez történt...
- És most mit csináljunk? Keressük meg? Ez a város azért nem olyan kicsi, bárhol lehet benne... Hívtad már?
- Már próbáltam párszor, de egyszer sem vette fel.
- Akkor próbáld meg még egyszer! - feleltem.
- Rendben - motyogta, majd tárcsázta Zaynt. - Kicsöng.
Vártunk néhány másodpercet, mikor Zayn végre felvette, és mindketten megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
- Háló? Ki-ki keres? - dadogta Zayn. Olyan hangosan beszélt, hogy még én is hallottam.
- Ivott... - motyogtam.
- Zayn, Liam vagyok. Mi van veled? Hol vagy? Tudod mennyire aggódunk érted? - bombázta Liam a kérdéseivel Zaynt.
- Valahol. - fogta rövidre válaszát.
- Add oda! - mondtam, majd kivettem Liam kezéből a telefont. - Zayn, hallasz? Elena vagyok. Légy szíves mondd meg hol vagy. Tudom hogy ittál. És sejtem hogy valami hülyeséget csináltál. Úgyhogy ha nem akarod hogy mindennek komoly következményei legyenek, akkor mondd el merre vagy és odamegyek.
Néhány másodpercig csak néma csendet hallottam a vonal túlsó végéről, majd nagy nehezen megszólalt.
- Nem tudom hol vagyok... Alig emlékszem valamire a tegnapból. De iszonyatosan sajog a fejem. És a lábam meg a karjaim is - mondta alig hallhatóan.
- Remek... De mégis, valami támpontot csak tudsz adni. Mit látsz magad körül? - kérdeztem, miközben körmeimet rágtam.
- Valami erdőt látok, meg egy folyót.
- Akkor máris tudom hol vagy. Maradj ott ahol vagy, nemsokára ott leszek - mondtam, majd letettem a telefont.
- Na? - kérdezte Liam, miközben kezeit tördelte.
- Tudom hogy hol van. A folyónál. Oda kell mennem.
- De van valami baj?
- Azt mondta nagyon fáj a feje, szóval igazunk volt. Valami hülyeségebe keveredett.
- Istenem, fogalmam sincs mit csinálhatott... Veled menjek?
- Ne, ezt most egyedül kell elintéznem. Miattam ment el az este, nekem is kell rendbe hoznom - mondtam, majd elköszöntem Liamtől, felkaptam kabátom és elindultam a folyóhoz, ahol levetettem magam a szikláról. Előtörtek bennem az akkori emlékek. Igen, akkor megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Talán furcsának tűnhet, hogy pont én, akinek aztán tényleg mindene megvan, meg akarja ölni magát. De ez csak a látszat. Hiába vagy te a One Direction stylistja, hiába Harry Styles a barátod, akkor is érezheted úgy hogy nincs értelme az életednek. Az élet nem csak a szerelemről szól, hanem millió más dologról, melyek szükségesek ahhoz, hogy boldogan tudj élni. Nekem pedig ezekből sok nem adatott meg. Elveszítettem a szüleimet, és most a nagymamám akar nevelni, akiről tizenhét évig semmit sem tudtam. Mikor belegondolok mindebbe, teljesen kétségbe esek. Néha úgy érzem, jó lenne csak elfutni a problémák elől, és csak menni. Értelem és cél nélkül, arra amerre szeretnék.
Megérkeztem a folyóhoz, és azonnal megpillantottam a földön ülő Zaynt. Odarohantam hozzá, majd megragadtam kezeit.
- Mi történt veled? És egyáltalán hogy kerülsz ide? Jól vagy? - soroltam fel kérdéseimet, de mikor megláttam arcát, nagyon megijedtem. Teli volt kék-zöld foltokkal és sebekkel. - Mi-mit csináltál? - húztam végig kezem arcán, mire felszisszent a fájdalomtól.
- Nem emlékszem... - hajtotta le fejét. - Illetve csak néhány emlékfoszlány kavarog bennem. Azt hiszem összeverekedtem valakivel, miután kimentem a kocsmából, ahol ittam.
- Nagyon megijesztettél - néztem mélyen szemeibe, mikor az enyémek már könnyesek voltak. Lehajoltam hozzá, majd leültem mellé. - Soha többé ne csinálj ilyen hülyeséget, rendben? - hajtottam fejem vállára. - És ne haragudj a tegnapi veszekedésünk miatt.
- Sajnálom hogy megijesztettelek. Ígérem hogy többet ilyen nem fordul elő - mondta, majd adott egy puszit fejemre. - Azt a veszekedést meg felejtsük el, oké?
- Rendben. Nagyon fáj a fejed? - kérdeztem, miközben kicsit távolabb húzódtam tőle.
Válaszképpen bólogatott egy sort, majd lehunyta szemeit.
- Elmegyünk az orvoshoz. Most - fogtam meg kezeit, majd felhúztam és elindultunk a belvárosi kórházba.


Fél óra várakozás után végre sikerült bejutnunk, és Zayn kisebb-nagyobb sebeit azonnal kezelésbe vették.
- Nos Zayn, azt ajánlom önnek, hogy néhány napig ne mutatkozzon rajongók és kamerák előtt, ha nem akar magyarázkodni, miért van teli az arca öltésekkel. Csúnyán felsértette több helyen is. De a jó hírem az, hogy sem a keze, sem a lába nem tört el. Nem kell bent maradnia a kórházban. Kisasszony, haza tudná juttatni? - fordult felém a doktor úr.
- Persze. És köszönjük.
- Ez csak természetes. Vigyázzon jobban magára fiatalember! - mondta, majd elköszönt tőlünk.
Kisétáltunk a kórházból, majd Zayn karját vállamra tettem, hogy rám tudjon támaszkodni.
- Elena, járni egyedül is tudok - mondta, majd levette kezét vállamról.
- Persze, ahogy gondolod. Csak aggódom érted. Nem festesz túl jól - fordultam felé.
- Tudom... És nem akarok most magyarázkodni a fiúknak, hogy miért történt mindez.
- Ha ottmaradsz nálunk az este, ez az egész nem történik meg... - mondtam kissé lenéző hangnemben.
- Most megint veszekedni akarsz? - állt meg egy pillanatra.
- Istenem. Ne haragudj Zayn, nem akarok veszekedni. Az az igazság hogy magamat hibáztatom mindezért. Komolyabb bajod is történhetett volna. Liam tudta hogy valami hülyeséget fogsz csinálni, én pedig olyan idióta voltam, hogy hagytalak elmenni az éjszaka közepén.
- Ne okold magad. Nem a te hibád - fogta meg kezeimet.
- Jól van - hajtottam le fejem. - Most menjünk vissza, jó?
- Menjünk. Egyébként, sokat gondolkodtam kettőnkről - mondta mikor elindultunk.
- És mire jutottál? - szegeztem rá tekintetem.
- Épp ez az... Nem jutottam semmire. Fogalmam sincs mi legyen. Azt akarom hogy boldog legyél, még akkor is ha nem velem vagy az. De mégis hihetetlenül nehéz ezt elviselni... - válaszolta, miközben az aszfaltot bámulta.
- Tudod mit gondolok? - mondtam kissé felemelt hangon, mire rám nézett. - Hogy a dolgok, amiket nekem mondasz, csak üres szavak. Úgy érzem nem gondolod őket komolyan. Ne áltass, tudom milyen fajta fiú vagy. Sajnos azt véltem felfedezni, hogy szeretsz a lányok érzéseivel játszadozni.
- Ezt hogy érted? - kérdezte felháborodottan.
- Úgy ahogy mondom. Most is játszol Cat érzéseivel. Ő komolyan gondolja ezt az egészet. Utálom őt, de el kell hogy ismerjem, komoly szándékai vannak veled. Te pedig teszed itt nekem a szépet, miközben állítólag te őt "szereted" - használtam mutató- és középső ujjam az idézőjel mutatására.
- Most akkor mit akarsz, mit tegyek? Szakítsak vele? Attól jobban éreznéd magad?
- Őszintén? Igen. Egy lány sem érdemli meg azt, hogy egy olyan fiú legyen vele, aki valójában nem szereti.
- Na persze... - motyogta egy féloldalas mosollyal az arcán.
- Most mit vigyorogsz? Azt hiszed azért akarom hogy szakíts vele, mert zavar hogy mással vagy? - vontam fel szemöldököm.
- Ami azt illeti, igen. Ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem erről van szó! - ült ki arcára egy még szélesebb önelégült vigyor.
- Álmodban - kacsintottam rá. - Ezt a vigyort pedig gyorsan töröld le a képedről - vágtam hátba. - Fogadd el, csak barátok vagyunk.
- Aha, szóval csak barátok? Ha csak egy barát vagyok, miért tudom, mit éreztetnek az ajkaid? - pillantott rám felráncolt homlokkal.
- Szóval így akarsz játszani - haraptam ajkaimba. - Nem lenne egyszerűbb befejeznünk ezt az egész hajcihőt, és bevallani magunknak, hogy semmiféle mélyebb érzést nem táplálunk egymás iránt?
- Te így érzel? - nézett mélyen szemeimbe.
- Tudom hogy te is.
- Nem egészen...
- Zayn, értsd már meg végre, hogy én szerelemre vágyom. Arra, hogy az a valaki megbecsüljön, szeressen és tiszteljen. Őszinte érzésekre. Az álmaimban arra vágyom, hogy az a bizonyos nagy Ő rózsákkal az ágyon ébresszen, és mikor esténként ismét együtt vagyunk, valami meglepetéssel várjon, csókokkal halmozzon el. Aztán pedig felkelek, és rájövök hogy ez a valóság. És ezt a bizonyos nagy Őt számomra Harry testesíti meg. Ő az, aki képes magával ragadni, és mindazt nyújtani amire vágyom - miközben mindezt elmondtam, végig Harry arca lebegett előttem, ajkaim pedig akaratlanul is mosolyra húzódtak.
- Te tényleg szereted Harryt - motyogta lehajtott fejjel.
- Örülök hogy elhiszed - mosolyodtam el.
- Jaj ne - sóhajtott fel, majd elkapta karom. - Rajongók és fotósok. Nagyszerű... El kell bújnunk - mondta, majd elfutottunk egy sikátorszerű helyre.
Körbenéztem, de már senkit sem láttam.
- Azt hiszem sikerült őket leráznunk - fordultam hátra.
- Hú, akkor jó - éreztem hangján, hogy megkönnyebbült. - Nos, azt hiszem most eljött az ideje valaminek. Kimondom életem talán legfájdalmasabb mondatát. De lehet hogy tényleg így lesz a legjobb. Megpróbállak elfelejteni. És légy boldog Harryvel.
- Nagyon köszönöm Zayn. Hidd el, így lesz a legjobb. Azt pedig nem gondoltam komolyan, hogy szakíts Cattel. Az iránta táplált érzéseidet próbáld meg elrendezni magadban. Ki tudja, talán mégiscsak őszinték - mondtam, majd átöleltem. Válaszként bólogatott, majd elmosolyodott.


Sikerült épségben, rajongók és újságírók hada nélkül hazajutnunk. Mikor beléptünk a házba, Liam azonnal odarohant hozzánk.
- Haver, minden rendben? Aggódtam érted. Bár az arcodból ítélve nem hinném hogy minden oké - mondta Liam Zaynnek.
- Tegnap éjjel elég nagy hülyeségeket csináltam... De látod, egyben vagyok még - fogta rövidre válaszát.
- Harry merre van? - tereltem teljesen másfelé a témát.
- Fenn van. Pakol - válaszolta Liam.
- Tényleg, ma még vár ránk egy utazás.
- Igen, a show folytatódik. De mielőtt visszamennénk Amerikába, előtte még Londonban leszünk másfél hetet - mosolygott rám.
- Igen.. Még nekem is ki kell iratkoznom a suliból. Felfogtátok hogy mostantól nem tudjátok majd minden nap az értelmes fejemet bámulni? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal.
- Nagyon tudom sajnálni... - mormolta Louis a szoba másik végéből, mire megforgattam szemeimet.
- Louis, kérlek. Ne légy már ennyire gyerekes! - emelte fel hangját Liam. - Mostantól sokkal kevesebb időt tudunk majd eltölteni Elenával. Szóval fejezd be ezt a gyerekes durcáskodást és békülj ki vele!
- Ne várd hogy kibéküljek ezzel. Tudod jól hogy miért nem fogok... - mondta Louis a lehető legflegmább hangon.
- Mi ütött beléd Louis? A nőket nem tárgyiasítjuk! - szólt bele a kibontakozó vitába Niall. Ő még semmit nem tudott a Zaynnel történt csókomról.
- Azért tényleg nem kellene így beszélned vele - motyogta Zayn, Liam pedig csak egyetértően bólogatott.
Nagyon rosszul esett hogy a legjobb barátom ennyire utál. Nem beszélve arról, hogy neki én már rég nem vagyok a legjobb barátja.
- Oké, talán ezt tényleg nem kellett volna... De ez nem azt jelenti hogy kibékülök vele.
- Louis, úgy beszélsz rólam, mintha itt sem lennék.. Nem lehetne hogy kibéküljünk? Rengeteget jelentesz nekem. Nem is tudod mennyit. És hihetetlenül rosszul érint ez az egész. Kérlek tegyünk mindent rendbe! - mentem egy kicsit közelebb Louishoz.
- Emberek, mondjon már valaki nekem is valamit! - sóhajtott fel Niall.
- Jobb ha nem tudsz semmit. Különben te is rájönnél, hogy milyen is Elena valójában...
E mondat hallatán kicsit tényleg besokalltam. Mit is ért ezalatt?
- Á, szóval szerinted milyen vagyok valójában? - szóltam vissza ezúttal már én is teljesen közömbösen.
- Szerintem te azt nem szeretnéd hallani - teljesen ledöbbenten bámultam Louist, mikor ezt kimondta.
- Fiúk, szerintem ezt most már négyszemközt kell megbeszélniük. Inkább menjünk ki - invitálta át Liam egy másik helyiségbe Zaynt és Niallt.
Néhány másodpercig még hallottam hogy Niall szüntelenül faggatja Liamet, aztán teljesen elhalkultak, én pedig ismét csak Louisra koncentráltam.
- Szóval... Hogy is értetted ezt pontosan? - kérdeztem.
- Tudod mi a furcsa benned? Hogy annyira határozatlan vagy ha Zaynről van szó. De közben mikor saját magadról van szó, annyira határozott vagy. És ebből arra merek következtetni hogy egy önző ember vagy. Mindig a saját érdekeidet tartod szem előtt, de más dolgokban döntésképtelen és határozatlan vagy.
- És ha önző vagyok? Igen, kicsit tényleg az vagyok. De ennek oka van... Méghozzá az, hogy az életben csak magadra számíthatsz. És előbb utóbb ezzel te is szembesülni fogsz. A többi ember akarva vagy akaratlanul, de egyszer úgy is magadra hagy. Te pedig egyedül maradsz. És akkor rájössz hogy csakis te vagy magadnak. És most ezzel az egésszel azt bizonyítottad, hogy ez tényleg így van. Legjobb barátok voltunk, mindent elmondtunk egymásnak. Most meg hirtelen közlöd velem hogy utálsz. Ilyen alapon a többi ember is el fog hagyni, akiket szeretek. Apa is magamra hagyott... És akkor jöttem rá, hogy mindig önmagamat kell a legfontosabbnak tartanom. Na meg persze Harryt is. De Ő is csak egy ember, és bármelyik pillanatban magamra hagyhat.
- Ebben talán igazad van...
- Biztosan igazam van - mosolyodtam el halványan.
- De meg kell értened, hogy Harry talán a legigazabb barátom. És csak a legjobbat akarom neki. Félek tőle, hogy összetöröd a szívét.
- De nem fogom. A Zaynnel való kapcsolatomat lezártam. Csak barátok vagyunk. És az igazság, hogy én ezt már rengetegszer eldöntöttem magamban. Csak ő nem. Vagyis szerintem ő is, csak azzal áltatta magát, hogy szerelmes belém. De ez egyikünk részéről sem őszinte. Végül is, a legtöbb ember elég sokszor hiszi azt, hogy igaz szerelembe esett, mielőtt találkozik az igazival. Aztán rádöbben, hogy egyik sem volt igaz szerelem. Zayn és én megpróbáltuk, nem jött össze. Ennyi. A szívem Harryé, ebben biztos lehetsz.
- Én nem tudtam hogy te ezt így gondolod... Szörnyen hülyén viselkedtem. Ne haragudj.
- Én eddig sem haragudtam rád - mosolyogtam rá. - De most mi lesz? Marakodni fogunk az idők végezetéig?
- Nem szeretném hogy így legyen - húzta oldalra ajkait.
- Ahogy én sem. Akkor békét kötünk? - nyújtottam felé kezem.
- Békét - bólintott, majd kezet ráztunk. - Ne haragudj hogy olyanokat mondtam, sosem leszünk többé barátok, meg hogy a bizalmamat egy életre elveszítetted. Nem gondoltam komolyan.
- Tudom. Az igaz barátok úgy is kibékülnek egyszer - mondtam, majd szorosan átöleltem.

Kimentünk a többiekhez, majd küldtem egy biztató pillantást Liam felé, jelezve hogy minden ismét rendben van.
- Nem tartott sokáig a mosolyszünet - súgta fülembe.
- Tényleg nem - mondtam kuncogva.
- Na most eredj, és keresd meg Hazzát.
- Máris - mosolyogtam rá.

- Bejöhetek? - kopogtam be a szobába.
- Persze - kiabálta Harry.
Beléptem az ajtón, majd becsuktam magam mögött.
- A nagymamád keresett. Szeretett volna beszélni veled.
- Igen? Akkor majd visszahívom. Egyébként mi újság? - bújtam hozzá.
- Ó, velem semmi érdekes. De csak most eszméltem rá, hogy ma még meg sem csókoltalak - mondta, majd mélyen szemeimbe nézett és lágyan megcsókolt.
- Hát, most már megtetted - haraptam ajkaimba egy mosoly kíséretében. - Harry, én nem szeretnék elválni tőled... Annyira megnyugtató volt, hogy minden egyes nap érezhettem a közelséged. El sem tudom képzelni hogy egy óceán válasszon szét minket.
- Elena, a távolság semmit sem fog változtatni a kapcsolatunkon. Ezt jól jegyezd meg! Ugyanúgy marad minden, mint eddig volt. Legalábbis bennem semmi nem fog megváltozni - szorította meg kezeimet.
- Bennem sem, ezt megígérhetem - öleltem át szorosan, de éreztem hogy egy könnycsepp folyik végig arcomon.
Rettegtem, mert tudtam hogy a legtöbb távkapcsolat vége a szakítás. Ha az egyik fél részéről nem elég erős a szerelem, akkor csak idők kérdése, és volt kapcsolat, nincs kapcsolat. De én nem akartam elveszíteni Harryt.
- Hát, ma visszautazunk Londonba. Már hiányzik az ottani élet - mosolyodott el.
- Igen, nekem is. És számomra mostantól egy teljesen új élet veszi kezdetét. Őszintén, el tudsz engem képzelni egy uszályos ruhában, miközben pukedlizek? - kérdeztem nevetve.
- Őszintén? Nem igazán - nevetett fel. - De a lényeg, hogy csak mindig maradj önmagad, ez bőven elég - adott egy puszit fejemre.
- Szeretlek - suttogtam.
- Én is téged. Örökre - mondta, majd ismét megcsókolt.


Elvégeztem az összes teendőmet. Az első az volt, hogy kiiratkoztam a suliból. A rajz és a festés a mindenem, de valamit valamiért. A tanárok szomorúak is voltak hogy feladom ezt az egészet, de tudtam hogy talán valami sokkal jobb vár rám. Ahogy kiléptem az iskola kapuján, kicsit rossz érzés fogott el. Annyi emlékem kötődik ehhez az iskolához, ehhez a városhoz... És most egy teljesen más helyen, szinte teljesen más emberekkel kell majd élnem. Persze London nem volt idegen környezet, de mégiscsak teljesen más Durhamhez képest.


Egy kis kávézóban vártam a nagymamámat, hogy beszélgethessünk néhány dologról. Mikor belépett az ajtón, megint annyira előkelő volt. Egy tökéletes kosztüm volt rajta, haja pedig gondosan meg volt csinálva.
- Szervusz Elena! - köszönt mosolyogva, majd leült az asztalhoz.
- Jó napot. Hogy van? - kérdeztem.
- Én remekül, köszönöm. És te? Felkészültél a költözésre?
- Hát... Szó-szó. Valójában az egyetlen dolog ami nehéz ebben, az az hogy mostantól sokkal kevesebbet lehetek majd a fiúkkal. És itt most legfőképpen Harryről beszélek - meredtem magam elé.
- És félsz hogy a távolság miatt elveszíted, igaz? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán.
- Honnan tudta hogy erről van szó? - szegeztem rá tekintetem.
- Mert ismerem ezt az érzést. Tudod, a nagyapád egy amerikai katona volt. Én pedig egy londoni előkelő családból származtam. A szüleim eleve ellenezték a kapcsolatunkat, de én akkor egy forróvérű, lázadó lány voltam, aki magasról tett mások véleményére. Nem érdekelt hogy mit szólnak hozzá. Eleinte teljesen átlagos volt a kapcsolatunk, de aztán bevetésre küldték a vietnámi háborúba... Onnantól fogva rádöbbentem, hogy a távolság nagyon megnehezíti a kapcsolatunkat. Ráadásul az élete minden egyes nap egy hajszálon függött. Nekem pedig csak az aggódás maradt. Egyrészt hogy elveszítem, másrészt hogy meghal. Csak nagyon ritkán lehettem vele. Aztán terhes lettem anyáddal... Akkor a nagyapád visszatért Londonba, és itt éltük a mindennapjainkat. A szüleim feltétlenül ragaszkodtak hozzá, hogy velük lakjunk, hiszen még fiatalok voltunk. A nagyapád önállóságra vágyott, ahogy én is. Otthagytam a szüleimet, és John-nal teljesen önálló életet kezdtünk élni. De neki szüntelenül végeznie kellett a munkáját, ami a katonaság volt. Néhány héttel Margaret születése előtt kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy a férjem meghalt. Teljesen egyedül maradtam. A szüleim hallani sem akartak rólam, barátaim pedig nem voltak. Csak én, és a hasamban növekedő Maggie voltunk. Miután megszületett, visszakönyörögtem magam a szüleimhez. Szükségem volt rájuk, egyedül semmi nem ment. Megbocsátottak nekem, Margaret pedig ugyan apa nélkül, de egy tökéletes családban nőtt fel. De ő elkövette ugyanazt a hibát, amit én. Ellenem fordult. Az egyetemen volt másodéves, mikor találkozott apáddal. Bill meglehetősen kicsapongó életet élt, minden elképzelhető hülyeségben részt vett. Margaretnek pedig kellett ez a veszély, ez a bizonytalanság és szabadság, melyet apád tudott nyújtani számára. Tényleg nem tartottam jónak, hogy Maggie pont egy ilyen férfit akar, de egy idő után kénytelen voltam elfogadni. Viszont ez azzal járt, hogy nem is beszéltünk többet. A családi ünnepeken sem találkoztunk. Nem tudtam semmit sem rólad. Évekig a létezésedről sem szereztem tudomást. De nem hagyhattam hogy ez így maradjon. Amíg élek, rám számíthatsz, rendben? Harryvel kapcsolatban pedig csak annyit tudok mondani, hogyha elég erős a szerelmetek, képesek vagytok legyőzni a távolságot.
Némán hallgattam végig, amint elmesélte élete történetét, de minden világossá vált számomra.
- Köszönöm hogy mindezt elmesélte nekem.
- Gondoltam jogod van tudni a dolgokról. És ha már itt tartunk... Mi van azzal a Zayn fiúval? - kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Az egy hosszú történet... - sóhajtottam fel. - Maga tud róla hogy ő és én...? Szóval hogy jártunk.
- Tudok róla.
- Fél éve játszom ezt a drámát. És szörnyen szégyellem magam miatta. A fejemben már számtalanszor kimondtam magamnak hogy Harry az egyetlen akit szeretek, és szerintem ez így is van. Csakhogy Zayn és én mindig valamilyen kellemetlen helyzetbe kerülünk, amely nem éppen nevezhető barátinak. És tudom hogy simán kimondhattam volna magamnak minden egyes alkalommal hogy "állj ellent és lökd el magadtól", de nem tettem. Engedtem a kísértésnek, amit nem lett volna szabad. De én nem szeretem Zaynt. Úgy nem...
- Én elhiszem - fogta meg kezemet. - És Harry semmit nem tud ezekről az incidensekről?
- Nem... És ha megtudná, akkor lehet hogy egy életre vége lenne a kapcsolatunknak. És ettől nagyon félek - motyogtam.
- Ha igazán szeret téged, ezt is képes lenne megbocsátani. Ha ugyanezt elmondanád neki, ahogyan nekem, biztosan nem kételkedne egy percig sem. De hidd el nekem, ti még nagyon sokáig együtt lesztek! Ki tudja, talán örökre.
- Szép is lenne - mosolyodtam el. - De nagyon remélem hogy ez így lesz.
Még beszélgettünk egy kis ideig, majd hazamentem, összepakoltam a cuccaimat és kimentünk a repülőtérre. A repülőn ülve végig azon gondolkodtam, hogy most egy teljesen új élet veszi kezdetét... Csak a kérdés az, hogy mindvégig önmagam tudok-e majd maradni.

37. rész: Cause everytime you touch me I just die in your arms.♥

Ajkait lassan enyémekre tapasztotta, de ez a csók csupán néhány másodpercig tartott, mert valaki hirtelen benyitott az ajtón. Azonnal ellöktem magamtól Zaynt, mikor megláttam hogy Louis áll az ajtóban, utálkozó pillantással.

- Louis, ez nem az aminek látszik! - próbáltam keresni vele a szemkontaktust, de egy pillanatra sem nézett a szemembe.
- Hanem mégis mi, ha nem az, hogy ti ketten csókolóztatok? - kérdezett vissza felháborodottan, majd kilépett a folyosóra.
Zayn és én is utánarohantunk. Agyam egyre inkább csak azon kezdett el járni, hogy mi lesz ha Louis elmondja Harrynek ezt az egészet. Hiszen náluk jobb barátokat el sem tudnék képzelni.
- Louis, kérlek állj meg! - ragadtam meg karját.
- Most meg attól félsz hogy Harry megtudja? Igazán megérdemelnéd hogy hagyjon el téged... Ő jobbat érdemel mint te. És tudod miért? Mert te őt nem szereted... Vagy igen? Bár nem hiszem, mert ha szeretnéd, nem keverednél folyton ilyen helyzetekbe Zaynnel.
- Louis, ez tényleg nem Elena hibája. Ez a csók miattam történt meg - kelt Zayn a védelmemre.
- Ne. Ne kezdjük el azt, hogy az ártatlan kis Elena Smith semmiről sem tehet, mert ez csakis az ő hibája. Ha tényleg szeretné Harryt, akkor kerek perec ki tudná mondani, hogy téged nem szeret, és ellent tudna állni. De Zayn... Hallottad egyszer is Elenától, hogy ő már semmiféle mélyebb érzést nem táplál irántad?
Zayn csak némán meredt maga elé, nem szólt egy szót sem. Igen, ez igaz volt. Azt konkrétan sosem mondtam ki, hogy nem szeretem már Zaynt.
- Kérlek Louis, nagyon kérlek hogy ezt ne mondd el Harrynek! Én szeretem őt, érted? Tényleg szeretem. Mit akarsz még, mit tegyek? Mondjam ki, hogy Zaynt már nem szeretem? Hogy csak és kizárólag egyedül Harryt szeretem? - szöktek könnyekbe szemeim. Tényleg nem akartam Harryt elveszíteni. Ő mindig annyira jó volt hozzám, mindig olyan odaadó volt velem szemben, és a legfontosabb, hogy tiszta szívéből, feltétel nélkül szeret engem. Zayn pedig... Igen, ő képes hatással lenni rám. De sem a szavaiban, sem a tetteiben nem éreztem azt, hogy bármit képes lenne megtenni értem.
- Nem kell esküdözni, azzal nem tudsz meghatni. Ne is próbálkozz Elena. De egyet jól jegyezz meg. Az én barátságomat most teljesen elveszítetted. Ahogy a bizalmamat is - nézett mélyen szemeimbe Louis, majd leviharzott a földszintre.
Kezeimet arcomba temettem és sírni kezdtem. Nem fért a fejembe, hogy Louis azt mondta, többé már nem vagyunk barátok. Részben megértettem, hogy haragudott, hiszen Harry a legjobb barátja, és fontos neki hogy a lehető legjobb lány legyen az övé. És úgy tűnik hogy ezt a lányt szerinte nem én testesítem meg...
- Ne sírj, kérlek Elena! - húzott magához Zayn. - Ne haragudj hogy ilyen hülye voltam. Nem kellett volna megcsókoljalak.
- Csak áruld el, miért akarod ennyire megnehezíteni a dolgomat? - szegeztem rá tekintetem. - Próbálom elfelejteni azt, ami köztünk történt. De minden egyes ilyen alkalommal felbolygatod az érzéseimet. Pedig én tényleg, tiszta szívemből szeretem Harryt.
- Nekem sem könnyű, hidd el... Tudod milyen nehéz megállni minden egyes nap, hogy ne csókoljalak meg, ne öleljelek magamhoz? És tudod mi a legrosszabb az egészben? Minden egyes nap végignézni, hogy ezeket a dolgokat Harry teszi meg - láttam szemein, hogy vastag könnyfátyolba borulnak.
- De Zayn... Akkor miért vagy Cattel? Ha mindez igaz, akkor miért használod őt ki? Nem különösebben kedvelem, de ezt te is tudod. Viszont azt még ő sem érdemli meg, hogy olyasvalaki legyen vele, aki nem szereti - bújtam ki karjai közül.
- Én csak vele próbállak kiverni téged a fejemből, érted? Tényleg fel sem fogod milyen érzés ez nekem? Hogy nem szeretsz viszont...
-Rendben, okolj ezért is engem. De nem emlékszel hogy te voltál az, aki közölte velem hogy köszöni szépen, de nem kér többet belőlem? Te voltál az, aki a háta közepére sem kívánt volna. Közölted velem hogy menjek el, emlékszel? - vágtam fejéhez a múltbéli sérelmeimet.
- Annak oka volt, tudod? Amikor szakítottunk, te nem tétlenkedtél, azonnal kivetetted a hálód Harryre. És a történtek után van képed engem okolni a szakításunk miatt? - emelte fel hangját.
- Talán ha akkor nem hagyod hogy elmenjek, és te jössz utánam, nem pedig Harry, most rég nem itt tartanánk! - kiabáltam szinte már sírva. - Szóval Zayn Malik, engem felejts el egy életre. És valld be végre magadnak hogy te engem valójában nem szeretsz, mert a tetteid nagyon is erről árulkodnak - mondtam ezúttal már teljes nyugodtsággal, vetettem rá még egy lenéző pillantást, majd lefutottam a lépcsőn.

Amint beléptem a nappaliba, szempárok sokaságával találtam szemben magam, de a legtöbb ember már hazament. Csak Skylar, Nicole, Andrew, Lexie, Nick, a fiúk és Julianne volt jelen.
- Kiabálást hallottunk fentről, minden rendben? - kérdezte Skylar.
- Persze, csak egy kis... Mindegy, nem történt semmi - fogtam rövidre válaszom egy tettetett mosoly kíséretében, reménykedve abban hogy semmit sem hallottak. - Harry?
- A konyhában csinál valamit, Louis is vele van - válaszolt Niall, miközben éppen evett valamit.
LOUIS?! Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán most egy életre elveszítettem Harryt. És ha ez megtörténne, én azt nem élném túl...
Berohantam a konyhába és egy ijedt pillantást vetettem Louisra, aki azonnal elfordította fejét.
- Minden rendben Elena? Kiabálást hallottam az emeletről - lépett oda hozzám Harry.
Részben már nyugodt voltam, hiszen nem hallottam tőle semmi olyat, hogy hogy tehettem ezt, vagy hogy őt egy életre elveszítettem. Tehát Louis nem mondta volna el neki?
- Minden rendben, nem történt semmi. És veletek? Minden oké? - kérdeztem, miközben nyeltem egy nagyot.
- Minden teljesen rendben van - mormolta Louis karba tett kezekkel, majd megforgatta szemeit és egy ördögi pillantást vetett rám.
Harry nem mondott semmit, csak szorosan magához ölelt.
- Szeretlek. Nagyon! Jobban vagy már? - suttogta hajamba.
Válla fölött Louisra szegeztem tekintetem és eltátogtam egy halk köszönömöt, majd sóhajtottam egyet. Louis még mindig állta pillantásom, de csak utálatot véltem felfedezni benne. Ekkor beugrott az álmom egy részlete, és minden világossá vált. Szóval az álmom megjósolta mi fog történni...
- Én is szeretlek Harry - öleltem át még szorosabban - És soha nem akarlak elveszíteni - suttogtam, de bizonyára Louis is meghallotta, s erre a mondatomra egy szemforgatással reagált. - A körülményekhez képest egész jól vagyok - húzódtam kicsit távolabb Harrytől, majd rámosolyogtam.
- Jut eszembe, Eleanor üzeni hogy nagyon sajnálja. És ha bármiben segítségre lenne szükséged, neki bátran szólhatsz - szakította félbe Louis a Harryvel való beszélgetésem. De még mindig nem véltem felfedezni semmiféle szeretetet hangjában.
- Köszönöm - mondtam, majd bólintottam egyet.
Louis megveregette Harry vállát, majd kiment a többiekhez.
- Mi van vele? - mutatott Louis felé - Olyan, nem is tudom... Bunkónak tűnt veled szemben.
- Fogalmam sincs... - motyogtam. Hazudtam, mert valójában nagyon is volt fogalmam róla hogy miért olyan, amilyen.
- Mindegy, most az a lényeg hogy pihend ki jól magad, és ne idegeskedj, oké? - döntötte homlokát enyémnek.
- Rendben - mondtam, majd leheltem egy apró csókot ajkaira.

Kimentünk a többiekhez, majd Liam odasétált hozzám, oldalra biccentette fejét, jelezve hogy beszéljünk.
Felkaptam a kabátomat, majd kiléptünk a ház elé, és leültünk a verandán elhelyezett lépcsőre.
- Minden oké? - fordította felém fejét.
- Persze... Nem - nevettem fel ironikusan - Semmi sincs rendben Liam.
- Azt sejtettem - küldött felém egy gondterhelt mosolyt. - De konkrétan mi történt? Most nem a temetésre gondolok, hanem Zaynre.
- Zaynre? - bámultam rá kikerekedett szemekkel.
- Hallottam néhány dolgot a vitátokból... - motyogta.
- Tudni akarod hogy mi van? De csak akkor mondom el, ha megígéred, hogy lakat a szádon! De tényleg nem mondhatod el senkinek. Legfőképpen nem Harrynek.
- Hallgatok mint a sír - emelte fel kezeit "eskütétel" gyanánt.
- Én... Én megcsókoltam Zaynt. De nem akartam!
- Nem akartad? - vonta fel szemöldökét.
- Miből gondolod hogy akartam? - kérdeztem vissza felháborodottan.
- Elena... - küldött felém egy amolyan "nagyon jól tudod miről beszélek" pillantást.
- Ez nagyon bonyolult, Liam - hajtottam fejem térdeimre. - Nem beszélve arról, hogy Louis most utál, mivel meglátott minket.
- Ja, nagyon rosszkedvűnek tűnt. Szóval ezért... De tudod hogy csak Harryt akarja óvni, ugye? Ez nem ellened irányul.
- De, ez nagyon is ellenem irányul, tudom... Csakhogy én tényleg szeretem Harryt. Ez nem süket duma. Komolyan mondom.
- Nekem nem kell bizonygatnod, én elhiszem. Mindig elhittem, és ezután is el fogom hinni. Én is a legjobbat akarom Hazzának, csakúgy mint Louis. Csak annyi a különbség köztünk, hogy én tisztában vagyok vele, hogy Harry keresve sem találna nálad jobbat - mosolygott rám.
- Miért vagy ilyen átkozottul rendes? - viszonoztam mosolyát.
- Igen, ezt kérdezték már mások is - nevetett fel. - De itt most valójában nem a kedvességről van szó. Csak képes vagyok átlátni a dolgokat. És minden arról árulkodik, hogy Harry és te egymásnak vagytok teremtve. Ja és ne aggódj, ezt a kis incidenst tőlem biztos nem fogja megtudni. Louist pedig bízd rám, rendben? - ölelt át.
- Nagyon köszönöm Liam. Mindent köszönök - adtam egy puszit arcára. - De én azt hittem, hogy Louis és én a legjobb barátok vagyunk. Legalábbis nekem mindig ezt mondta, és ugyanígy éreztem én is. Egészen mostanáig... - meredtem magam elé. Tényleg bántott ez az egész. Hiszen Louisnak tényleg mindent elmondtam. Mindent elmeséltem neki a múltamról, amit csak lehetett, megbíztam benne. Én viszont ezzel a húzásommal most talán egy életre elveszítettem a bizalmát.
- Majd beszélek a fejével, oké? - simogatta meg vállam.
- Az jó lenne, bár nem hiszem hogy tudnál rá hatni. Te is tudod milyen makacs - nevettem fel.
- Igen, volt már alkalmam tapasztalni - nevetett fel ő is. - Na gyere királylány, menjünk be - ragadta meg kezeimet.
Egy halvány mosoly kíséretében bólogattam, majd visszamentünk a többiekhez. Talán Liam közelebb került hozzám mint gondoltam? Talán ő igazibb barát mint Louis? Észre sem vettem, de ő mindig itt volt és támogatott. Ha valakiről, akkor róla tényleg azt tudom mondani hogy egy igaz barát, aki sosem hagy cserben.
Ráeszméltem, hogy még vár rám egy elég kellemetlen beszélgetés a nagymamámmal.
- Beszélhetnénk Julianne? - mentem oda az idős hölgyhöz.
- Ahogy óhajtod - eresztett meg egy apró mosolyt, majd abbahagyta a beszélgetést Skylar-rel és Nicole-lal.
Ahogy végignéztem rajta, annyira előkelőnek tűnt. A léptei, a beszédstílusa, mintha ő lenne maga a királynő. Persze tudtam hogy nem ő az, de arra mertem következtetni, hogy a királyi család közegében nőtt fel.
- Meg szeretném kérdezni, hogy tulajdonképpen mi az oka annak, hogy eljött apa temetésére.
- Nos, bizonyára tudod hogy most kell neked egy gyám, amíg tizennyolc éves nem leszel, és az nemsokára itt van. De addig sem maradhatsz magadra. A helyzet a következő...
- Maga akar a gyámom lenni? - szakítottam félbe.
- Ami azt illeti, igen - adott egy rövid, ám lényegre törő választ. 
- Nézze, én nem utálom magát. Tényleg nem. És bocsánatot is szerettem volna kérni a bunkó viselkedésem miatt. De meg kell értenie, hogy ez így most sok nekem. Hiszen könyörgöm, nem is ismerjük egymást! Semmit nem tudok magáról.
- Ahogy én sem rólad... - mondta halkan, de közben végig emelt fővel állta pillantásom. Én az ilyen helyzetekben azonnal lesütöm a szemem, kerülöm a másik tekintetét, de ő mereven és egyenesen tartotta fejét, tartva a szemkontaktust.
Az az igazság, hogy én minden egyes alkalommal, mikor beszélgetek valakivel, zavarba jövök ha a szemébe kell néznem, így az enyémeket mindig lesütöm. Most is így tettem, és a parkettán található foltokat kezdtem el kémlelni.
- Hékás, ki tanította azt neked, hogy amikor beszélgetsz valakivel, akkor lesütöd a szemeidet? Fel a fejet, húzd ki magad és nézz annak a szemébe, akivel beszélsz! Egy hölgynek mindig így kell cselekednie! - emelte fel államnál fogva fejem, majd rám mosolygott.
- Meg kell hogy mondjam, maga nem is olyan rossz fej mint hittem - mondtam, mire elnevette magát.
- Nem hát - mosolygott rám.
Hirtelen nyakába ugrottam, melytől kicsit megijedhetett, mert elég váratlanul cselekedtem, de muszáj volt megölelnem.
- Hiányzott az életemből. Nagyon - motyogtam.
- Jaj kicsikém, te is - adott egy puszit arcomra.
- Akkor hát adjunk egy esélyt egymásnak hogy megismerhessük egymást. És én szeretném megkérni, hogy legyen a gyámom. De van olyan amit még esetleg tudnom kéne magáról, mielőtt vállalkozok erre? - kérdeztem nevetve.
- Csak annyit, hogy Londonban élek, a palotához nagyon közel. És ami még fontos, hogy én a királynő "udvartartásába" tartozok.
- Tessék? - kérdeztem meglepetten.
- Jól hallottad. Tehát mostantól neked is teljesen másképp kell élned. Modort, kifinomultságot és előkelőséget kell produkálnod. Menni fog? - kérdezte.
- Rajta vagyok. Bár ez elég váratlanul ért. Oké, kicsit lesokkoltam. Maga ismeri a királynőt? - kérdeztem tátott szájjal.
- Az nem kifejezés hogy ismerem... Nagyon jól ismerem. A ti, fiatalos nyelveteken ezt úgy szokás mondani, hogy... Ó, azt hiszem megvan. Hogy öribarik vagyunk, igaz?
Az előkelő nagymamám szájából ezt nagyon vicces volt hallani, így elnevettem magam. Elképzelni hogy lepacsizik a királynővel és együtt buliznak, elég bizarr, de mókás.
- Most meg mit nevetsz? - vonta fel szemöldökét.
- Se-semmit - dadogtam, miközben próbáltam abbahagyni a nevetést. - Úgy szokás. Hűha. Hű. Hát ez váratlanul ért - sóhajtottam egy nagyot, majd elmosolyodtam.
- Rendben. Mindent elintézek majd, az odaköltözéseddel kapcsolatban is. Viszont már elég későre jár, úgyhogy elmegyek a hotelbe, ahol megszállok az éjszakára.
- Aludjon jól. És köszönök mindent. Tényleg - öleltem át, majd elköszöntem tőle.
Miután Julianne elment, a fiúk úgy döntöttek hogy mind itt éjszakáznak, kivéve Zaynt. Furcsálltam is a dolgot, de a ma történtek után részben meg is tudtam érteni.
- Zayn, te miért nem maradsz? - kérdezte Harry az éppen menni készülő Zaynt.
- Hát... Nem vagyok valami jól. Nem tudom, talán egy kis friss levegő kellene... Tényleg nem tudom. Jó éjt - mondta majd becsukta maga után az ajtót. Olyan furcsa volt. Miközben lépteit vette, kicsit szédelgett is.
Hirtelen Liam lépett mögém.
- Nincs valami jó passzban. Nagyon furcsán viselkedik... Nem szeretném hogy hülyeséget csináljon, de tudom hogy hirtelen felindulásból képes meggondolatlanul cselekedni... - suttogta fülembe. - Kérlek Elena, próbáld meg rábeszélni hogy maradjon itt, amíg még a közelben van.
Némán bólintottam, majd kimentem a ház elé.
- Zayn, kérlek maradj! - kiabáltam utána. - Egyébként is, most mégis hová készülsz? Nem is ismered ezt a környéket.
- Te mondtad hogy felejtselek el, nem? Akkor nem mindegy neked hogy mikor mit csinálok? Ilyen alapon nincs jogod beleszólni - tárta ki karjait, majd megrántotta vállát. Olyan furcsa volt... Mintha nem lenne teljesen magánál. A járása sem volt egyenletes, és ebből csak egy dolgot tudtam leszűrni.
Futni kezdtem, hogy utolérjem, majd vállánál fogva magam felé fordítottam.
- Te ittál? - kérdeztem döbbenten.
- És ha igen? Neked ahhoz semmi közöd! - vette le kezem válláról.
- Nem tehetnénk ezt most félre? - emeltem fel hangomat. - Gyere vissza jó? Kérlek... - suttogtam, majd megfogtam kezét.
Szemét kezeinkre szegezte, majd szemembe nézett.
- Csak áruld el hogy miért jó neked ez - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám.
- Micsoda? - kérdeztem halkan.
- Fogalmad sincs róla mit teszel velem. Teljesen elgyengítesz a tökéletességeddel. A szemeid, a hajad, a szád - mondta remegő hangon, majd óvatosan végighúzta kezét ajkaimon.
- Zayn - fordítottam oldalra fejem, hogy ne tudjak a szemébe nézni. Abba a gyönyörű barna szempárba. - Kérlek fejezzük be ezt a gyerekes dolgot, és gyere velem vissza - engedtem el kezeit, majd távolabb léptem tőle.
- Ez így túl nehéz. Belehalok ha itt maradok, de nem csókolhatlak meg. Most inkább elmegyek - suttogta arcomba, majd adott rá egy puszit és egyetlen szó nélkül elment.
Liam szavai visszhangzottak fejemben, hogy ne engedjem elmenni, mert nagy az esély rá, hogy valami hülyeséget csinál. Én pedig mit tettem? Csak álltam egy helyben, és közben egyre inkább elhalványuló alakját bámultam, míg végül teljesen eltűnt.
Elindultam vissza a házba, de már korom sötét volt. Befutottam, majd levetettem magam a kanapéra.
- Nagyon hideg van kint - mondtam még mindig vacogva.
- Zayn? - nézett rám kérdően Liam.
- Elment... Egy kicsit kiszellőztetni a fejét - fogtam rövidre a választ, majd vetettem Liamre még egy "később majd beszélünk" pillantást.
Nagyon elfáradtam ebben a napban, és abban biztos vagyok, hogy nem ez volt életem legjobbja, hiszen eltemették apát. Az utóbbi pár órában konkrétan sírni sem volt időm, annyira pörögtek körülöttem az események.
Fáradtan felcsörtettem a lépcsőn, beléptem a szobámba, majd levetettem magam az ágyra. Néhány percen belül elhatároztam hogy felkelek, mivel azért mégsem kellene utcai ruhában, fürdés nélkül lefeküdnöm aludni.
Az ajtót elfelejtettem becsukni, nem gondolva arra hogy bármelyik fiú bejöhet, mikor éppen öltözök... De ez éppen akkor eszembe sem jutott. Könnyedén kibújtam fekete ruhámból, ami alatt csupán egy feszes top és a bugyim volt. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki hátulról megpuszilja vállam. Megfordultam és megpillantottam Harryt.
- Jézusom, nyitva hagytam az ajtót? - kérdeztem, majd azonnal odarohantam becsukni.
- Szeretlek - lépett oda ismét hozzám, majd átkarolta derekam és hosszan megcsókolt.
- Én is szeretlek Harry. Ha tudnád mennyire - suttogtam.
- Ha csak feleannyira mint amennyire én téged, nekem már az is elég - nevetett fel halkan.
- Sokkal jobban mind gondolnád - mosolyodtam el.
Hirtelen még szorosabban kezdte el szorítani derekamat, és elindított valami nyálas, nyolcvanas évekbeli retro zenét, mire nevetni kezdtem.
- Ne nevess! Vedd komolyan. Most táncolunk - mondta kuncogva.
- Értettem uram - mondtam, de a nevetést nem tudtam abbahagyni. - Ne haragudj, de ez a zene... Elég vicces - próbáltam visszafojtani a nevetést. - És a szövege?! Honnan szetted ezt Styles? - kérdeztem nevetve.
- Én szeretem ezt a zenét. És csak hogy tudd, ezzel most vérig sértettél - fordult el játszva a sértődöttet.
- Bocsánatot kérek - biggyesztettem lefelé ajkaim. - Nagyon jó zenei ízlésed van édesem! - fordítottam ismét magam felé arcát, majd végigsimítottam rajta.
- Én is így gondoltam - suttogta nevetve, majd szorosan magához ölelt, és elkezdtünk lassúzni. Kezeim átkulcsoltam nyakán, ő pedig még mindig derekamon pihentette kezeit. Miután vége lett a számnak, elindult egy másik, ismerősen csengő dal.
Erre a számra is kellemesen eltáncolgattunk. Kissé vicces látvány lehettünk akkor, hiszen én egy szál bugyiban és topban róttam a köröket a szoba körül Harryvel.
Vagy fél órán keresztül táncolhattunk, mikor levetettem magam a szobámban lévő kanapéra, ő pedig kicsit finomabban mint én, leült mellém. Elfeküdtem, fejem pedig lábaira hajtottam.
- Tudod, imádom amikor smink nélkül, egy szál bugyiban láthatlak. És tudod miért? Mert ekkor jövök rá, hogy mennyire nagyon szeretlek. Hogy önmagadért szeretlek, és anélkül is leveszel a lábamról, hogy bármilyen márkás ruha vagy öt kiló smink lenne rajtad. Ilyenkor jövök rá, hogy te vagy életem szerelme - mondta, miközben hajammal játszadozott.
Annyira jól esett mondott, hogy akkor, ott nem is kaptam levegőt. Lányok, ha valaki ilyet mondd nektek, biztosak lehettek benne hogy ő az igazi! Minden kétségem elszállt, és senki más nem számított attól a pillanattól fogva, csak Ő és én.
- Velem meg tudod mi történik ilyenkor? Hogy azt hiszem, mindjárt elsírom magam a boldogságtól. Hogy érdemeltelek én ki téged? - kérdeztem, miközben végigsimítottam kezem puha, selymes arcán.
- Na, ugyanezt kérdezhetném én is - mondta, majd közelebb hajolt hozzám és megcsókolt puha, mézédes ajkaival.
Még órákig beszélgettünk ilyen-olyan dolgokról, miközben rengetegszer sikerült megnevettetnie. Szót ejtettünk a nagyiról, és arról hogy mostantól milyen fordulatot vesz majd az életem. Kénytelen voltam azt is belátni, hogyha mostantól a fiúk turnéra mennek, akkor én majd nem tarthatok velük. Persze megígértük egymásnak hogy a távolság majd semmit sem változtat a kapcsolatunkon, de belül valójában rettegtem, hogy ez azzal jár majd, hogy előbb utóbb elveszítem.
Ennek az estének a varázsa mindig az emlékeimben marad. És váltig merem állítani, hogy Harry az igazi. Ettől az estétől kezdve soha többé nem voltak kétségeim afelől, hogy valóban Őt szeretem-e. Ő az egyetlen, akivel képes vagyok órákig beszélni akár a semmiről is. Ő az egyetlen, akit mindig, feltétel nélkül szeretni fogok.

Díj :')

        A blogom megkapta az első díját. Hihetetlenül örülök neki:')♥ Köszönöm nektek, hogy ennyien olvassátok a történetemet, mert ez tényleg rengeteget jelent nekem. Külön köszönet Chère Stylernek, akitől a díjat kaptam. Nagyon köszönöm♥

1.Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak, aki küldte!

3. Küldd tovább olyan blogoknak, amikről te gondolod ugyanezt!

A blogok, melyeknek továbbküldeném:

http://stolemyheartniall.blogspot.hu/

http://whenishouldhavekissedyou.blogspot.hu/

http://www.icanloveyou-morethanthis.blogspot.hu/

Ez a három blog a kedvencem. Még rengeteg nagyon jó van, de ezeket külön kiemelném.:)

Tényleg nagyon nagyon köszönöm, elképesztően hálás vagyok:') Szeretlek titeket!♥

36. rész: Life goes on.

- Én Julianne vagyok. Julianne Darcy - mikor kimondta nevét, hirtelen teljesen leblokkoltam. Az édesanyám neve Margaret Darcy volt. Ebből csak egyetlen dologra tudtam következtetni. Hogy ő a nagymamám. A nagymamám, akit születésem óta nem érdekelte, hogy mi történik velem. Anya családját sosem ismertem igazán. Itt Durham-ben csak apa családját ismertem. Anya családját soha nem is éreztem magaménak... Anya múltjáról sem tudtam semmit. Csak annyit hogy Londonban élt.
- Bocsánat, azt hiszem rosszul hallottam. Azt mondta Darcy? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Nem Elena, jól hallottad. Julianne Darcy vagyok, édesanyád anyukája.
Hogy mi? Ilyenkor jut eszébe, tizenhét évvel a születésem után, hogy van egy unokája? Akiről talán mégiscsak illendő lenne tudomást venni.
- Remek... És mit akar itt? Tizenhét év után. Mondja, eddig eszébe sem jutott, hogy van egy unokája? - emeltem fel hangomat, s ezzel magamra vontam minden jelenlévő tekintetét.
- Elena, kérlek szépen hallgass végig!
- Mit akar itt? De tudja mit? Nem is érdekel igazán. Örülök ha eljött apa temetésére, és megtiszteli őt a jelenlétével. De én köszönöm szépen nem kérek magából.
- Elena, apád bármit is mondott rólam, az tudnod kell hogy nem igaz! - igen, apa mesélt róla. Hogy mennyire ellenezte a házasságukat anyával, és hogy anyának valami gazdag londoni ficsúrt akart férjül. Egy teljesen más életre akarta anyát buzdítani, ha kellett erőszakkal is. Mindent összevetve nem sok jót. De ezenkívül semmi mást nem tudtam róla.
- Az én apámnak nem volt szokása hazudozni. De már mondtam hogy engem hagyjon békén! Ha tizenhét évig nem érdekelte hogy mi van velem, hogy egyáltalán élek-e még, akkor most ne jusson eszébe mindent rendbe hozni. Ennek talán kicsit hamarabb kellett volna eszébe jutnia. Ha tőlem akart valamit, akkor jobb ha most el is megy. És mit gondolt? Hogy idelibben valami méregdrága kosztümben és egy Gucci kalapban bocsánatért esedezve, és mindent elfelejtek? Hát nem. Nem felejtem el, sosem, hogy maga nem akart az életem része lenni.
- Kérlek Elena!
- Hagyjon már békén! - kiabáltam. A büszkeségem ismét felülkerekedett rajtam.
Lehámoztam magamról minden ember kezét, akik engem érintettek, és egymagam elindultam. A temetőben. Egyedül...
- Elena, kicsim most hová mész? - hallottam meg Nicole hangját hátam mögül.
- Valahová. Ne érdekeljen az titeket - szóltam vissza közömbösen, még csak hátra sem pillantottam.
Nem is voltam önmagam. Apa halála kihozta belőlem a legrosszabb énemet. Én nem vagyok az a magányos farkas típus. De most... Most csak arra vágytam hogy egyedül legyek. Csak én és a gondolataim, és azt kívántam, bárcsak megállna az idő. A továbblépés nem volt olyan könnyű jelen helyzetben. De kénytelen voltam beletörődni a gondolatba, hogy az élet megy tovább.

Apa sírjának irányából hirtelen megpillantottam egy harminc év körüli szőke nőt fekete bőrkabátban. Nem szokásom ilyet mondani, de szörnyen festett. Szemei körül piros foltok éktelenkedtek, a járása is bizonytalan volt. Mintha magamat láttam volna négy nappal ezelőtt... Ahogy néztem a hölgyet, egyre inkább kezdett összeállni a kép. És akkor rádöbbentem, hogy ki is ő valójában.
- Skylar! - kiabáltam - Maga Skylar, igaz?
Rám szegezte tekintetét és először elég érdekesen nézett rám, bizonyára nem tudta ki vagyok. Aztán a szemén láttam hogy megvilágosodik.
Odafutottam hozzá.
- Elena? - kérdezett vissza.
- Igen - mosolyogtam rá halványan. - Apa... Apa mesélt önről egy levélben.
- Jaj ne. Biztosan azt, hogy én vagyok a lotyó, aki tönkretette a házasságát anyukáddal. Inkább nem akarom tudni - nevetett fel ironikusan, miközben letörölte könnyeit.
- Nem. Csak azt hogy tényleg szerette magát. Nézze, az én szüleim így is, úgy is elváltak volna egyszer. De apa... Apa tényleg nagyon szerette magát. Az egyetlen ok, amiért elengedte magát, az az volt, hogy nem voltak egy világ. Maga egy fiatal, fénykorában lévő nő volt, ő pedig már a nyugalomra vágyott.
- Komolyan? - láttam hogy könnyekbe szöknek szemei, ezúttal az örömtől.
- Teljesen komolyan - szorítottam meg kezeit. - És tudom hogy nem ismerjük egymást, de köszönöm.
- Nekem? De hát mit köszönsz? - mosolygott rám, de hangján éreztem hogy sír.
- Hogy boldoggá tette apát. Ha csak kis időre is, de nagyon köszönöm - viszonoztam mosolyát.
- Tudnod kell, hogy én még most is nagyon szeretem. Mindig szeretni fogom - mondta, majd zokogni kezdett.
Szorosan magamhoz öleltem, miközben nekem is könnyekbe szöktek szemeim.
- Az a helyzet, hogy nekem most haza kellene mennem. Szép vagyok, mondhatom... Jelenetet csináltam a saját apám temetésén.
- Láttam, ott voltam. Az a hölgy a nagymamád?
- A nagymamám, aki tizenhét évig magasról leszart engem. Már bocsánat a kifejezésért, de ez az igazság.
- Elena, elhiszem hogy ez fáj. Én teljesen megértem. De szerintem ezúttal tedd félre a büszkeséged és adj neki egy esélyt hogy megismerhessen. Bizonyára nem ok nélkül nem keresett titeket. Hidd el hogy igazam van - mosolygott rám.
Egy pillanatig elgondolkodtam azon hogy egyetértsek-e Skylar-rel, de be kellett látnom hogy igaza van.
- Igaza van. Hazamegyek.
- Sok sikert Elena - integetett, majd hátrafordult és elindult.
- Várjon! - kiabáltam utána - Maga nem szeretne velem jönni? Szívesen látnám magát nálunk.
- Nem hiszem hogy ez jó ötlet... - húzta félre ajkait.
- Szerintem meg nagyon is jó ötlet. Na jöjjön - ragadtam meg kezeit és elindultunk hazafelé.

A nyirkos hideg után jól esett belépni a meleg házba, ahol már mindenki ott ült, többek között takarókba burkolózva és forrócsokit iszogatva.
- Csakhogy megjöttél édesem! - ölelt át Nicole amint beléptem a házba. - És ő? - mérte végig Skylart.
- Ő Skylar. Egy barátom. Remélem nem baj ha ő is csatlakozik hozzátok. Apáról ódákat tudna zengeni - küldtem a többiek felé egy halvány mosolyt.
- Nem, dehogyis. Gyere Skylar - karolta át Nicole, majd beinvitálta a konyhába.
- Én pedig... Szeretnék bocsánatot kérni a hülye viselkedésem miatt. Ne haragudjatok rám - szegeztem lefelé tekintetem.
Hirtelen megpillantottam Harryt, aki azonnal odarohant hozzám és szorosan átölelt. Arcom vállába fúrtam és mélyen beleszippantottam pólójába. Mikor felemeltem fejem, egy másodpercre összeakadt a tekintetem Zaynével, de azonnal elkaptam fejem.
Harry lassan elengedett, én pedig megláttam Juliannet.
- Maga mit csinál itt? - szűrtem ki a kérdést fogaim között.
- Elena kérlek - súgta a fülembe Harry. Hirtelen eszembe jutottak Skylar szavai.
- Ne, kérem ne haragudjon. Nem baj hogy itt van. Sőt... Úgy is sok mindent meg kell beszélnünk. De kérem adjon egy kis időt. Egy kis időt hogy megemésszem ezt az egészet, ami történt.
- Persze. Ha készen állsz rá, akkor majd beszélhetünk - küldött felém egy mosolyt.
- Nem baj ha én most felmegyek a szobámba? - kérdeztem a többiektől.
- Semmi baj. Menj nyugodtan - mondták kórusban.
Bólintottam, majd halkan felsétáltam az emeletre.
Amint beléptem a szobámba, azonnal levetettem magam az ágyra és sírni kezdtem. Ennyi idő korántsem volt elég arra, hogy feldolgozzam azt ami történt...
Fél óra múlva sikerült abbahagynom a sírást. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes.
- Tessék? - sóhajtottam fel.
- Elena, Lexie vagyok. Bejöhetek? - kérdezte Nick húga, Lexie.
- Nem tudom Lexie. Én most szeretnék inkább egyedül...
- Van nálam csoki - szakította félbe mondandómat.
- Hmm... Fehér? - haraptam ajkamba.
- Mi más? Csakis a kedvenced - hallottam hangján hogy elmosolyodik.
- Akkor azt hiszem bejöhetsz - nyitottam ki résnyire az ajtót, de még nem engedtem hogy bejöjjön. - A-a. Előbb a csokit - mondtam nevetve. Végre tudtam őszintén nevetni.
A résen benyújtotta a csokit, ellenőriztem hogy tényleg fehér-e, majd beengedtem Lexiet, aki azonnal a nyakamba ugrott.
- Nagyon sajnálom - suttogta fülembe.
Nem tudtam válaszolni, csak némán bólogattam.
- De a csoki ha csak egy parányit is, de talán jobb kedvre derít.
- Ja, lehet. Az idejét sem tudom mikor ettem utoljára fehér csokit - nevettem fel.
- Akkor itt az ideje hogy bezabáld ezt az egészet velem együtt - huppant le az ágyra. - Ne beszéljünk most rossz dolgokról, rendben?
- Benne vagyok - mondtam, miközben szám már tele volt csokival.
- Hát... Az van hogy kérdezni akartam valamit... - mondta, miközben körmeit birizgálta.
- Ki vele - mosolyogtam rá.
- Te jól ismered Zaynt, igaz? - pirult el.
- Az nem kifejezés... - nevettem fel halkan. - Hé, te elpirultál? - csíptem meg óvatosan karját.
- Mi? Elpirultam? Jaj... - temette arcát kezeibe. - Hát, igazából arról lenne szó, hogy tudod eddig is eszméletlenül odavoltam érte... És most hogy találkoztunk, úgy érzem hogy én totál... Totál belezúgtam - mondta még mindig körmeit birizgálva. - Azt akartam kérdezni, hogy nem tudnál-e esetleg izé, összehozni vele?
- Jaj Lexie... Zayn tényleg egy nagyon aranyos fiú, és szerintem még össze is illenétek, de el kell hogy keserítselek... Neki van barátnője. Akiről csak úgy halkan megjegyezném, hogy olyan tipikus "apuci pici, elkényeztetett gazdag kislánya", ráadásul még barátságtalan is. Zayn sokkal jobbat érdemelne. Egy olyan lányt mint te.
- Vagy egy olyat mint te... - motyogta.
- Ezt hogy érted?
- Tudom mi történt köztetek. És azt is láttam ahogy összenéztetek. A tekintetetek vágyat és szenvedélyt tükrözött.
- Mi? Várj. Te honnan tudsz a kapcsolatunkról? - kérdeztem.
- Szerintem elég ha annyit mondok, Nick... - nevetett fel halkan.
- A kis mocsoknak mindig eljár a szája - mormoltam, majd én is elnevettem magam. - De ezt a Zayn és Elena dolgot sürgősen verd ki a fejedből, rendben? Köztünk barátságnál már rég nincs több.
Lexie szólásra nyitotta száját, mikor kopogást hallottunk.
- Ki az? - kérdeztem.
- Elena, Zayn vagyok. Bejöhetek? - kérdezte Zayn bizonytalanul.
- Zayn? - suttogta Lexie tátott szájjal. - Vajon mit akarhat? - vonta fel szemöldökét.
- Fogalmam sincs - suttogtam, majd megrántottam vállaimat. - Persze Zayn. Gyere - mondtam hangosan.
Mikor Zayn belépett, meglepődött, hiszen nem tudta hogy Lexie is jelen van. Hirtelen az ajtóra pillantottam, majd Lexiere, jelezve hogy menjen ki.
- Hát izé, szerintem én most lemegyek - mondta Lexie, majd rám kacsintott, s ezzel jelezte hogy vette a lapot.
Mindketten bólogattunk, majd Lexie odabotorkált az ajtóhoz, kilépett rajta, és becsukta maga mögött.
- Leülhetek? - túrt bele hajába.
- P-persze - dadogtam, de fogalmam sem volt miért voltam ennyire zavarban.
Arcát kezdtem el fürkészni. Nem volt megborotválkozva, arca kissé borostás volt, de ez még szexibbé tette. Igen az volt. Eszméletlenül szexi. Haja tökéletesen állt.
- Zayn, kérdezhetek valamit?
- Persze - fordult felém.
- Mire véljem ezt a mai dolgot? Mármint amikor azt mondtad nekem hogy szeretsz - motyogtam, miközben igyekeztem elkerülni tekintetét.
- Na igen... - sóhajtott fel egy gondterhelt mosoly kíséretében. - Úgy értettem ahogy gondolod hogy értettem.
- Szóval te még mindig...? De azt mondtad nekem hogy már csak baráti érzelmeket táplálsz irántam. Te Catet szereted. Azért vagy vele, nem? - kérdeztem, mikor Zaynnek végre sikerült szemeimbe néznie.
- Tisztában vagyok vele, hogy ezt mondtam. De ez nem igaz. Próbálom elhitetni magammal hogy nem szeretlek, de minden egyes alkalommal mikor meglátlak, mintha ezer pillangó repdesne a gyomromban. Mintha megszűnne körülöttünk az egész világ, és csak te és én lennénk. Amikor meglátlak, szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Ez a szerelem, nem? Elena - suttogta, majd közelebb hajolt hozzám. - Szeretlek. Szeretlek téged.
- Zayn - suttogtam, majd homlokom övének döntöttem.
- Csak mondd hogy te is. Csak mondd, és a tiéd vagyok - oly közel volt hozzám, hogy leheletét már arcomon éreztem.
- Ezt nem lehet... Én, én Harryt szeretem. Te pedig Catet. Ez így van jól. Ne kavarjunk mindent össze. Kérlek Zayn - suttogtam, miközben merev tekintettel bámultam lefelé.
Államnál fogva felemelte fejem, s néhány másodpercig még állta tekintetem, majd karjaimat nyaka köré fontam, s még közelebb hajoltunk egymáshoz...
Tettél már valaha olyat, amelyről tudtad, hogy hatalmas ostobaság, mégis szükséged volt rá, hogy megcsináld? Ez az a fajta érzés, amikor tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy hatalmas, visszacsinálhatatlan baklövést követsz el, és tudod hogy hihetetlenül fog fájni a legvégén... Mikor a magadnak feltett "Kellett ez nekem?" kérdésre azt válaszolod hogy igen, bár egy józan eszű ember gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy: Nem!...

35. rész: Temetés.

Egy hatalmas zöld területen állok. Az idő nyirkos, az ég sötét, a köd pedig mindent beborít, alig látok el valameddig. Hirtelen megpillantok egy ismerős alakot. Anya áll előttem, abban a ruhában, amelyben utoljára láttam. Az arca gyönyörű, selymes haja pedig gyengéden omlik vállára. Elindulok felé és meg akarom érinteni a kezét, de nem tudom. Egyszerűen mintha egy szellem lenne. Nem tudok hozzáérni, csak látni tudom. Nem sokkal ezután néhány méterrel arrébb meglátom apát, amint rám mosolyog és kezét nyújtja felém. Én is elmosolyodom és reménykedve abban, hogy őt már képes leszek megérinteni, felé nyújtom kezem. Próbálkozásom ismét sikertelennek bizonyul, mert apa is, akárcsak anya, mintha egy ködfátyol lenne. Apa mellett három újabb alak tűnik fel. Louis, Liam és Niall. Elindulok feléjük, karjaikba próbálok omlani, de nem megy. Ők is csupán szellemek. Érzem ahogy egy könnycsepp végigfolyik arcomon, de iszonyatosan maró érzés. Kiáltani próbálok a fájdalomtól, de nem megy. Egy hang sem jön ki a torkomon. Egyre kétségbeesettebb vagyok. Oldalra fordítom fejem, és meglátom Zaynt. De nem csak őt, hanem mellette Harryt is. Mindketten egyszerre nyújtják felém kezüket és azt suttogják: "Válassz engem!" El akarok indulni Harry felé, de mintha egy különös erő visszatartana. Lábaim gyökeret vernek a földbe. Néhány másodperccel később már nem tudok uralkodni saját lépteimen, lábaim Zayn felé veszik az irányt. Kiabálni próbálok és Harryhez akarok futni, de lábaim nem engedik. Sikerül újra átvennem az irányítást lábaim fölött. Elindulok Harry felé, de ő hirtelen elvész a ködben. Sikítani, ordítani próbálok, de nem megy. Hirtelen Zayn is eltűnik. Csak egy szomorú pillantást hagy maga után nagy barna szemeivel. Reménykedem abban, hogy Louis, Liam és Niall nem tűnnek el, de hiába. Ők még csak rám sem néznek. Illetve csak Louis, de pillantásában annyi gyűlöletet és szánalmat vélek felfedezni, hogy teljesen megrémülök. Eltűnnek. Köddé válnak egy másodperc alatt. Anya és apa lehajtott fejjel bámulnak maguk elé. Anya egyszer csak felemeli fejét, de ezúttal átnéz rajtam. Úgy tesz mintha ott sem lennék. Végre sikerül halkan és rekedten megszólalnom.

- Anya. Anya hallasz engem? Itt vagyok, látod? - nyújtom felé kezem, de még mindig nem reagál semmire. 
Szemeimből ismét maró, égető könnycseppek csordulnak ki, s apa felé fordítom fejem. 
- Apu, apu kérlek nézz a szemembe! - próbálom megerőltetni magam és hangosabban beszélni, de ez nagyon fájdalmasnak és nehéznek bizonyul. - A-apu - suttogom dadogva. 
Nem néz rám, csak elfordítja fejét, de látom hogy pillantása szomorú és gondterhelt. 
Ők is eltűnnek a ködben, s teljesen magamra maradok. Egyedül állok egy ködös, ismeretlen helyen és kiáltani próbálok, de nem megy.
"Egyedül vagy! Nem számíthatsz senkire. Használhatatlan vagy. Harry nem szeret téged. Senki sem szeret téged!" - visszhangzottak egy ismerős ember szavai fejemben. Bármennyire erősen próbáltam rájönni, ki hangját hallom, nem tudtam felismerni. "Egyedül."


- Elena! - szorított magához Harry, miközben apró puszikat adott fejemre. - Shh! - nyugtatott, és még mindig erősen szorított magához.
- Harry, már napok óta ugyanazt álmodom - motyogtam, miközben próbáltam a könnyeket letörölni arcomról. Álmomban bizonyára elsírtam magam. - Egyszerűen szörnyű. Ez a negyedik éjjel, hogy visszatér ez az álom.
Ez alatt a négy nap alatt végig Harryéknél voltam. Még nem volt erőm hazamenni, ahol annyi emlék törne fel most bennem, és ez csak még jobban megnehezítené az egészet.
- Harry, én... Én félek - mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? De mitől? - emelte fel óvatosan államat, hogy szemembe nézhessen.
- Attól, hogy... Egyedül maradok - fúrtam tekintetem övébe. A visszatérő álmom lényege is ez volt. Hogy szépen lassan mindenki kisétál az életemből. Az utóbbi négy reggelen mindig úgy keltem fel, hogy attól féltem, ma Harry közli velem, hogy már nem szeret.
- Elena, ilyen nem lesz, felfogtad? Ha kell, még ezerszer mondom el hogy ilyen soha nem fog megtörténni. Azt hiszem mások nevében nem beszélhetek. De a magam nevében igen. És én megígérem, hogy soha nem hagylak magadra. Bármi is történjék - szorította meg kezeimet.
- Ezek komoly szavak, Harry... - szegeztem lefelé tekintetem. Attól féltem, hogy megszegi majd az ígéretét.
- Szóval nem bízol bennem - fordította el fejét.
- Harry, tudod hogy nem erről van szó, én csak... Én csak nem tudom. Annyira félek - fordítottam vissza fejét, és közel hajoltam hozzá. Szinte már olyan közel, hogy ajkaink majdnem összeértek.
- Amíg engem látsz, nem kell - mondta, majd ajkaimra szegezte tekintetét, aztán szemembe nézett, és ismét ajkaimra. Ettől halvány mosoly húzódott a számra. Ajkaimba haraptam, majd lassan megcsókoltam.
Te éreztél már ilyet? Hogy vele minden egyes csóknak ugyanolyan varázsa van, mint az elsőnek. Sosem érzed azt, hogy ezt valaha meg tudnád unni. Ez még csak meg sem fordul a fejedben. És ha valaha belegondolsz abba, hogy elveszítheted, már ennek a tudata is majdnem megöl.
- Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek! - mondtam, majd szorosan hozzábújtam.
- Tudod hogy én is téged. És ez sosem fog változni - puszilta meg fejem.
Mellkasára hajtottam fejem és igyekeztem elaludni, lehetőleg álommentesen.


- Indulhatunk? - szorította meg kezeimet Harry, mielőtt beindította volna a kocsit.
- Azt hiszem készen állok visszamenni. - sóhajtottam fel, majd röviden bólogattam.
Készen állni? Készen állni arra, hogy ismét végignézz egy temetést, ahol az egyik szülődet temetik? Készen állni arra, hogy visszamenj az otthonodba, ahol minden rájuk emlékeztet? Nem... Hazudtam magamnak. Erre még én sem álltam készen.
- Minden rendben? - szólalt meg fél óra csönd után.
- Persze... Mennyi idő még, mire hazaérünk? - kérdeztem.
- Már nem sok. - fogta rövidre válaszát.
Az idő mintha a másodperc töredéke alatt telt volna el. Nem akartam hazaérni. De az élet ilyen. Mikor valamit nagyon nem akarsz hogy bekövetkezzen, akkor mintha az idő is ellened lenne, és ezerszer gyorsabban telik.

Kiszálltunk a kocsiból és egy mély levegővétel kíséretében elindultam a házunk felé. Remek... Most mindenkitől azt hallgathatom majd hogy őszinte részvétem. Én pedig százezerszer azt fogom felelni hogy köszönöm. Mintha ez ilyen egyszerű lenne... Nem. Egy köszönöm szócskából még csak rá sem jönnek, hogy mennyi mindent érzek. Hogy belülről felemészt a fájdalom. De azoknak az embereknek, akik részvétet nyilvánítanak nekem, szerintem a 99 százalékát nem is érdekli hogy mit is érzek valójában.
- Készen állsz? - szorított magához Harry.
- Őszintén? Nem. Nem akarok ebbe a házba bemenni. Itt minden apára emlékeztet. A holmijai még itt vannak. Minden pontosan úgy van, ahogy itt hagytuk a mi kis életünket. Én nem állok készen rá hogy ide bemenjek - hátráltam meg lépéseim elől.
- Tudom hogy nehéz. És igen, azt is tudom, hogy nekem fogalmam sincs min mész keresztül. Hála Istennek ezt nem kellett még megtapasztalnom. De támogatlak, és azt kell mondjam, hogy nem bújhatsz el ez elől. Megtörtént és valahogy el kell fogadnod. Iszonyú nehéz, tudom. De meg kell próbálnod - puszilta meg gyengéden arcom.
- Igazad van - motyogtam lehajtott fejjel majd odasétáltam a bejárati ajtóhoz, Harryvel az oldalamon.
Benyitottam, és majdnem felsikítottam az ijedtségtől, mikor Nicole lépett elém könnyes szemekkel.
- Jaj kicsim - suttogta majd nyakamba borult.
- Keresztanyu - suttogtam én is. Nem bírtam tovább visszafojtani könnyeimet, én is sírni kezdtem. Előtört bennem minden egyes fájó érzés, és csak még jobban felerősödtek.
Néhány perc könnyes ölelkezés után Nicole elengedett, és Harryre pillantott.
- Szia Harry - ölelte át őt is.
- Szia - köszönt vissza alig hallhatóan halvány, gondterhelt mosollyal az arcán.
- Én most... Szerintem felmegyek, rendben? - motyogtam majd a lépcsőre mutattam.
- Menj - engedték el kezeimet.
Felsétáltam az emeletre, majd először apa szobájába mentem be. Annak ellenére hogy alkoholista volt, (és ki tudja még mi más, amiről én nem tudok) nála rendesebb embert életemben nem láttam. A jelleméhez egyáltalán nem illett ez a rendszeretőség, ami már-már tisztaságmániába kezdett átmenni, de ő mégis ilyen volt. Soha senki véleményére nem adott, de tisztában volt vele hogy mit hogyan kell csinálni. Makacs volt és önfejű, mindig fejjel ment a falnak. Engem viszont próbált ettől óvni, de hát hiába, én az ő vére vagyok, ezt a rossz tulajdonságot belőlem sem tudta kinevelni. Annyira furcsa szokásai és egyénisége volt, de mindezek ellenére ő volt a legszerethetőbb ember, akit valaha ismertem. Harryn kívül. A szobában minden a helyén volt. Odasétáltam az ágyához, majd elegyengettem az ágyneműjén keletkezett gyűrődéseket. Az ágy melletti éjjeli szekrényen egy képet találtam magamról, amint két évvel ezelőtt a kertben játszom Girl nevű kutyámmal, aki fiú volt. Nem tudnék választ adni rá, milyen indíttatásból neveztem el lánynak, mikor fiú volt. Azóta már ő is elhunyt, egy évvel ezelőtt. Apu mindig odáig volt meg vissza ezért a képért. Nem értettem miért, de azt hiszem mostanra megértettem. A szemeim csillogása fogták meg annyira. Boldogságot és nyugodtságot sugároztak, ami az életünkből mostanság hiányzott. Óvatosan kivettem a képet a keretből, lehetőleg úgy hogy sehol ne sérüljön meg, majd elindultam az ajtó felé. Még egyszer hátra pillantottam mielőtt végleg kimentem volna, és ezt suttogtam:
- Erős leszek apa. Megígérem hogy erős leszek, bármi is történjen. Soha nem adom fel - festettem egy halvány mosolyt arcomra.
Átsétáltam a saját szobámba néhány könnycsepp kíséretében. Beléptem az ajtón, s a tekintetem rögtön az ágyamon pihenő borítékra vándorolt. Hevesen dobogó szívvel odaléptem az ágyhoz és kibontottam a levelet. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy levél, melyet még anya írt nekem, de sosem volt alkalmam elolvasni. Bevallom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy hol lehet. Féltem hogy elkallódott valahol a sok holmim között.
Remegő kezekkel elkezdtem olvasni a levelet.
" Drága kislányom,
  Reméltem hogy sosem kerül sor e levél megírására. Én nem így képzeltem el az életem befejezését. Másképp akartam meghalni. Nyolcvan évesen szerettem volna elhunyni, mikor már része lehettem az unokáim, és talán a dédunokáim felcseperedésének. De a sors másképp akarta... Tudom hogy mikor e sorokat olvasod, azon töprengsz, vajon miért akartam meghalni. Nos, a válasz egyszerű. Illetve annyira mégsem. Tudod az élet úgy hozta, hogy az anyáddal való kapcsolatom teljesen megromlott. És ennek én voltam az egyetlen oka. Félreléptem... Azt hittem hogy anyád és én teljesen egyhangú kapcsolatban élünk. Hogy miért csak hittem? Mert esélyünk sem volt szinte semmiféle kapcsolatra. Este kilenckor hazaértem a munkából, hulla fáradtan. Te már rég aludtál, anyád pedig csak miattam maradt ébren, hogy együtt megvacsorázhassunk. Beszélgetni is fáradt voltam, így hát vacsora után azonnal lefeküdtem. Minden egyes napunk így telt, mígnem kezdtem ezt az egészet megunni. És akkor megismertem Skylart. Fiatal volt, új és izgalmas. Valami teljesen más. Nem tudtam ellenállni a vonzerejének, beleszerettem. Mikor anyád minderre rájött, teljesen érthetően összetört. Látni sem akart többé. Kiabált, ordított velem, hogy azonnal menjek el innen. Én pedig őrült módon mindezért őt okoltam. Fogalmam sincs miért, de azt hiszem ezt soha nem is fogom megérteni. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt még sokszor felemlegetted ezt a napot. Mikor bőröndömmel elhajtottam a házunk elől, attól a naptól fogva minden megváltozott. A Skylar-rel való kapcsolatom nem volt hosszú életű. Az ő élete túl pezsgő volt, soha nem álltak meg körülötte a dolgok. Én pedig néha csak a nyugalomra vágytam. Neki ez sosem volt elég. Mindig ezeket a se veled se nélküled harcokat vívtuk, és egy idő után mindkettőnknek elege lett belőle. Elváltak útjaink, örökre. Azóta sem láttam viszont Skyt. Mikor végleg szakítottunk, ezerszer próbáltam felkeresni anyádat. Nem azért hogy fogadjon vissza. Ilyet nem kérhettem, hiszen megcsaltam, s ezzel teljesen elveszítettem bizalmát. Csupán miattad akartam vele ismét felvenni a kapcsolatot. De nem akart velem beszélni... Soha. Nem engedte hogy a közeledben legyek, féltett téged. Szerintem maga sem tudta mitől. Azt hitte én veszélyt jelentek rád, pedig én csak az apai szeretettel akartalak elárasztani... Egyszerűen kínzott annak a tudata, hogy nem láthatlak felnőni. Egyre magányosabbá kezdtem válni... Rossz emberek közé kerültem, rossz időben. És hirtelen azon kaptam magam, hogy nekem már csak az ital maradt. Másban nem tudtam örömömet lelni. Telhetetlen voltam, és ez nem volt elég. Néhányszor drogoztam is, de ezzel, ha lehet ezt egyáltalán mondani, "mértéket" tudtam tartani. 
Mikor annyi év után ismét felvettük a kapcsolatot, azt éreztem hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Azt hittem így már magától értetődő lesz, hogy leszokom az italról és a drogról. De ezeknek a dolgoknak a rabjává váltam, és nem volt bennem elég erő és kitartás, hogy feladjam őket. Ezután történt anyád autóbalesete. Mikor megtudtam hogy már nem tudták megmenteni, úgy éreztem mintha félig én is halott lennék. Majd' megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy anya nélkül kell felnőnöd. Én pedig valljuk be, nem vagyok egy túl megbízható alak. Nehéz volt úgy tenni, mintha nem esett volna ki öt év az életünkből, melyet úgy töltöttünk, hogy még csak nem is beszéltünk. 
Mindig visszaestem, nem tudtam megszabadulni az alkohol rabságából. Te pedig mindig adtál egy utolsó esélyt. És most, hogy már nem voltál képes megbízni bennem, és a fejemhez vágtad mindazt, ami teljesen jogos és igaz volt, úgy éreztem nincs mit tenni. Nélküled képtelen volnék élni. Ezért hoztam meg ezt a végzetes döntést. És tudom, az én életem már így sem lett volna hosszú. Tönkretettem mindent, amit annyi időbe telt felépíteni. Most egy gyáva és szánalmas alaknak fogsz tartani... Amiért nem merem vállalni a cselekedeteim következményeit, a halált tartom az egyetlen megoldásnak. Megértem ha a szemedben örökké egy senki leszek. De nekem ennek a levélnek a megírásához is rengeteg bátorság kellett...
Egy szó mint száz, én csupán egyetlen dolgot szeretnék kérni tőled. Azt hogy soha ne add fel! Te egy végtelenül erős, kitartó lány vagy, akárcsak az anyád. És minden közös emlékünket elfelejtheted, mindent ami rám emlékeztet. De egyet sose feledj: Szeretlek."
Lábaimmal képtelen voltam egy lépést is tenni. Annyira a levél hatása alá kerültem. Szóval miattam ölte meg magát. Miattam. Én vagyok az oka hogy apa már nem él. Olyan érzésem támadt, mintha egy tőrt döftek volna szívembe.
 Zokogva, kezemben a levéllel és a képpel lerohantam Harryhez és Nicolehoz.
- Harry, Harry annyira hiányzik! - vetettem magam karjaiba zokogva. - Én vagyok a hibás. Miattam ölte meg magát, érted?
- Shh - simított végig hajamon. - Miket beszélsz? - emelte arcához fejem.
- Igen, miattam. - motyogtam. Néhány másodpercig még értetlenül bámultak rám, de túl hosszú lett volna elmagyarázni ennek az okát.
A levelet úgy döntöttem senkinek sem mutatom meg, hiszen ez csak ránk tartozott.

Elindultunk a temetésre, és mikor megérkeztünk, már mindenki ott volt. Megszorítottam Harry kezeit, és úgy mentem végig a sírok között, majd elértünk a ravatalozóhoz.
- Harry, nekem ez nem megy. Én, én visszafordulok! - kezdtek el könnyeim záporként hullani.
- Nem lehet kicsim - suttogta fülembe. - Légy erős!
Beléptünk a terembe, s azonnal megpillantottam Louist. Rögtön odasiettem hozzá. Azért volt ő az első, mert a visszatérő álmomban szemei utálatot tükröztek irányomban. Féltem, hogy ez valami jel volt.
- Louis! Louis, ugye nem haragszol rám? - öleltem át szorosan.
- Mi van? - szegezte rám tekintetét. - Jaj te buta. Miért haragudnék én a lányra, akit szinte már húgomként szeretek? És mi okom lenne egyáltalán rá? - suttogta fülembe. - Őszinte részvétem. - húzódott kicsit távolabb tőlem, hogy szemembe nézhessen.
Válaszként csak bólogattam egy sort, majd a koporsó felé szegeztem tekintetem. Ott feküdt apa, élettelenül. Hirtelen megszédültem, és majdnem elájultam, de egy erős kar megragadta derekamat, és nem engedte hogy elessek.
- Istenem Elena - motyogta, majd adott egy puszit homlokomra. Hirtelen nem tudtam ki beszél hozzám, de mikor felnéztem barna szemeibe, azonnal melegség töltött el. - Annyira sajnálom!
- Zayn... Zayn - motyogtam. Nem tudtam mást mondani. Örültem hogy a közelemben volt, és karjaiban érezhetem magam.
- Itt vagyok. Most már itt vagyok - suttogta fülembe és még szorosabban átölelt.
Néhány másodperccel később megpillantottam magam mellett Liamet és Niallt. Óvatosan kibújtam Zayn öleléséből, de mielőtt végleg elengedtem volna, még alig hallhatóan a fülembe súgott egy szót:
- Szeretlek!
Abban a pillanatban nem tudtam mire vélni ezt a mondatot. Barátként szeret? Vagy annál sokkal többet érez? Az ilyen kijelentésektől mindig elbizonytalanodtam. De jelen pillanatban nem ez volt a legfontosabb dolgom.
Átöleltem Liamet és Niallt is, akik szintén részvétüket nyilvánították. És rajtuk kívül még vagy húsz ember mondta el ugyanezt.
A temetés alatt az egyik oldalamon Harry, a másikon pedig Annie szorította kezeimet. Az eszem egyáltalán nem ott járt... Nem figyeltem sem a búcsúbeszédre, sem arra, amit a pap mondott. Tudom hogy figyelnem kellett volna. De az agyam és a szívem egy teljesen más világba vándorolt. Gondolom Harry is észrevette, hogy mennyire nem vagyok ott lélekben, ezért óvatosan megbökött.
- Minden rendben? - fordította maga felé fejem.
- Persze... - mondtam alig hallhatóan, majd fejem vállára hajtottam.

Elérkezett a temetés azon része, mely a legfájóbb volt számomra. A koporsót leengedték, én pedig egy szál virággal odasétáltam hozzá, és bedobtam a mély gödörbe, ahogy mindenki más is ezt tette. Az eső szemerkélni kezdett, és ez még jobban megbélyegezte hangulatom. Könnyeim szakadatlanul hullottak.
Hirtelen egy elegánsan öltözött idős nő lépett oda apa sírjához, s dobta le a virágot a gödörbe. Soha életemben nem találkoztam vele, fogalmam sem volt ki ő. Lépteit felém kezdte el venni.
- Te vagy Elena? - szólított meg az idős hölgy.
- I-igen, én vagyok - dadogtam. - Maga pedig...? - kérdeztem bizonytalanul, és erre a kérdésre hamarosan választ is kaptam...