20.rész: So much for my happy ending..

Letelt a két nap gondolkodási idő. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez a két nap nagyon rosszul telt. Még sosem voltam olyan helyzetben, mint amilyenben akkor. Ennyire döntésképtelen még sosem voltam azelőtt.
Viszont nem maradt több időm, így döntést kellett hoznom. Igyekeztem emészteni magamban a döntésem következményeit.
Aznap reggel szokatlanul hamar ébredtem. Csak forgolódtam az ágyamban, míg végül valamilyen módon a fényképezőm került a kezembe. Felemelő érzés volt visszaemlékezni arra a sok szép, vagy éppen fájdalmas emlékre, amelyek meg voltak örökítve. Hosszas lapozgatás után megtaláltam azokat a remekműveket, amelyeket én és Annie készítettünk azon estén, mielőtt Londonba jöttem.
Annie azóta is iszonyú hálás azért a mesterműért.

Aznap Annievel elmentünk a Starbucksba is, és azt hiszem rólam is készültek egész jó képek. Csak hogy szerény legyek.

Mindig nevetnem kell, ha arra gondolok, Annie és én mennyi hülyeséget csináltunk már együtt.

Nagyon belemerültem a képnézegetésbe. Már nem is tudom mennyi ideje nézegethettem őket. Különösen leragadtam a Harryvel készült fotóimnál. Arcomon legördült egy könnycsepp.
Hirtelen visszazökkentem a valóságba, mikor a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Harry neve villogott a kijelzőn.
- Jó reggelt Harry.. - ha akartam sem tudtam volna jókedvű lenni.
- Szépséges reggelt hercegnőm! Valami baj van? - kérdezte. Érezte a hangomon, mennyire letört vagyok.
- Nem.. Semmi, tényleg - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra, bár ezt ő nem láthatta.
- Elhiggyem? Na jó, elhiszem. Akkor ez esetben gyere egy óra múlva az Eiffel-torony tetejére. Ott várlak - időt sem adott válaszra, már le is tette a telefont. Hangja titokzatosnak és sejtelmesnek tűnt.
- Ó édes istenem. Mégis hogy a fenébe mondjam el neki a döntésemet? - dünnyögtem magam elé, arcomat pedig kezeimbe temettem. Könnyeimet nagy nehezen letöröltem, erőt vettem magamon és felálltam.

A lehető leggyorsabban összekészültem. Visszafogottan kisminkeltem magam, hajamat pedig kontyba fogtam. Felvettem egy laza farmeringet, egy sötétkék farmert, és magamra kaptam egy vastag, barna kötött kardigánt, ezen kívül a kedvenc sálamat is, mivel nem volt túl fényes az idő.
A hotel csak néhány utcára volt a csodás építménytől, de akkor az a tizenöt perc egy örökkévalóságnak tűnt. Minden gondolatom az volt, hogy mégis hogyan közöljem majd Harryvel, hogy itt maradok. Igyekeztem erős maradni, de bevallom, akkor ez volt számomra a lehető legnehezebb dolog a világon.
Felértem a torony tetejére, és Harry már ott várt, azzal az angyali mosollyal az arcán. Fogaimat összeszorítottam, és folyamatosan csak azt hajtogattam magamban, hogy maradj erős! Maradj erős!
- Szia gyönyörűségem! - mondta, majd megcsókolt.
- Szia...
- Na, Elena! Látom, hogy van valami baj. Mondd el kérlek!
- Tényleg nincs semmi.. Elárulod, miért jöttünk ide? - kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon.
- Mindjárt meglátod, de előbb hunyd le a szemed! - mondta, majd megfordított, ő pedig hátam mögé lépett.
- Harry.. Mégis mi.. Mit csinálsz? - kérdeztem, ezúttal végre őszinte, izgatott nevetéssel. Egy pillanatra elfelejtettem a gondokat.
Nem válaszolt. Hirtelen azt éreztem, hogy valamit nyakamra tesz, majd hátul összekapcsolja.
- Most már kinyithatod - suttogta fülembe.
Kinyitottam szemeimet, és nyakamon egy gyönyörű ezüstnyakláncot pillantottam meg. Tényleg csodaszép volt. Egy H és egy E betű voltak összefonódva a medálon.
- Ezt vedd annak a jeléül, hogy örökké szeretni foglak! - mosolygott rám.
- Ez csodaszép.. Tényleg... Nagyon... - nem tudtam befejezni mondandómat, mert szó szerint zokogni kezdtem.
- Elena. Hé! Mi a baj? - magához húzott, és megpróbált megnyugtatni, de még maga sem tudta miért vagyok ennyire összetörve, mikor látszólag semmi okom nem lett volna rá.
- Harry.. Én úgy döntöttem, hogy - mély levegőt vettem - itt maradok Párizsban. Itt maradok gyakornoknak, ameddig csak lehet - ajkamba haraptam, és lesütött szemekkel vártam a reakciót.
- Mi? Elena, ezt nem teheted! Én bíztam benne, hogy jól döntesz. Hogy a szívedre hallgatsz majd. De.. Tényleg ezt súgja a szíved? És... És akkor mi lesz velem? Velünk! - cseppet felemelte hangját.
- Kérlek Harry, érts meg engem! Nagyon kérlek! - szüntelenül tekintetét kerestem, de nem akart a szemembe nézni.
- Megérteni? Nem.. Ezt nem tudom felfogni. De ha te tényleg, komolyan ezt szeretnéd, akkor ég veled Elena Smith!
- Ne! Kérlek ne menj el! - kiabáltam utána zokogva. De még csak hátra sem nézett, csak elment.. Ott hagyott, végtelenül, magányosan. A szívem szakadt meg, mikor arra gondoltam, talán itt most vége ennek az egésznek. Örökre. Az eső egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett, én pedig összerogytam, és a földre ültem. Csak sírtam. Közben minden egyes emlék végigfutott az agyamon, amit Harryvel éltem át. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, de hirtelen felkaptam a  fejem, és ránéztem az órámra.
- Negyed négy? A fiúk gépe négykor indul. Ó ne... - hirtelen felpattantam - Muszáj elérnem! - suttogtam. Nem tartottam helyesnek, hogy így váljunk el.
Szó szerint végigrohantam a városon, hogy elérjek a reptérig.
Perceken múlt, hogy odaértem.
Odarohantam a fiúk gépéhez, és ők már majdnem felszálltak, mikor utánuk kiabáltam. Pontosabban Harry után.
- Harry! - amint meghallotta hangomat, azonnal hátrakapta fejét.
- Elena? - tágra nyílt szemekkel meglepetten rám nézett,majd odarohantunk egymáshoz, ő pedig felkapott, és hosszan megcsókolt. Annyira szenvedélyesen, mint még sosem. Talán azért, mert érezte azt, hogy talán ez lesz az utolsó igazi csókunk.
- Istenem, annyira fogsz hiányozni! De nem akartam így, búcsú nélkül elválni. Annyira nagyon szeretlek! - suttogtam, közben minden egyes mondatom után apró csókokat adtam neki.
- Te is nekem! Iszonyúan... Ne haragudj, hogy ilyen voltam - nagyon szorosan magához ölelt.
Megráztam fejem, jelezve, hogy ezért igazán nem kell bocsánatot kérnie.
Könnyeimmel küszködve kimondtam életem talán legfájdalmasabb mondatát.
- De úgy érzem, így nincs értelme folytatni . Te ott, én itt. Egyikünknek sem lenne jó.. - suttogtam, és közben könnyeim szüntelenül csak hullottak.
- Shh! - letörölte könnyeimet - Talán életem legnagyobb hibáját követem most el, de én is így gondolom.
Fejemet vállára hajtottam, és még mindig csak sírtam.
- De ettől függetlenül tudnod kell, hogy szeretlek! Ez sosem fog változni - felemelte államat, és mélyen a szemembe nézett, majd a nyakláncra mutatott - Erről jusson mindig eszedbe, hogy szeretlek! Örökké!
Bólogattam, de nem volt erőm semmit sem mondani. Szép is volt abban hinni, hogy ez a csoda örökké tart majd..
A többi fiútól is elbúcsúztam. Odamentem Liamhez, és szorosan átöleltem.
- Ne aggódj, vigyázunk Hazzára! - mosolygott rám.
- Helyes! - suttogtam, majd adtam egy puszit arcára.
Niall odalépett hozzám, és adott egy hatalmas puszit.
- És ezek után ki lesz az, akivel olyan jókat fogok enni? És ki fog nekem szerelmi tanácsokat adni? - kérdezte lefelé görbülő szájjal. Rámosolyogtam, és én is adtam neki egy puszit.
Lou szokásához híven felemelt, és jó erősen megölelgetett.
- Jaj te mókamester, úgy fogsz hiányozni! - suttogtam fülébe.
- Te is - dünnyögte, majd "továbbadott" Zaynnek.
Ezúttal nem érdekelt mi volt köztünk azelőtt, szorosan átöleltem. Vele nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást. Adott egy puszit fejemre, majd elengedett.
Az indulás előtt még egyszer utoljára megfogtam Harry kezét, de el kellett engednem, és akkor legbelül teljesen összetörtem.
Ők elmentek, én pedig itt maradtam. Azon gondolkoztam, hogy az utóbbi időben rossz döntések sokaságát hoztam meg, és ezt csakis magamnak köszönhettem.
- Maradj erős Elena! - suttogtam, majd a még csepergő esőben hazaindultam. Végig a nyakláncot kémleltem, és egy apró fehér kőre lettem figyelmes az E betűben.
- Mindig szeretni foglak Harry! - motyogtam, majd felnéztem az égre, és ismét sírni kezdtem.

Ennyit az én történetem boldog befejezéséről...