26. rész: Amerika?...

Az ágyon ülve lapozgattam a fényképalbumot, amelyben az összes kedves emlékem meg van örökítve.

Már majdnem egy hete nem mentem sehová, és már halálra untam magam. Kivéve amikor Harry velem volt. Akkor minden olyan más. Még a legunalmasabb film is élvezhető, a leghosszabb út is nagyon rövidnek tűnik. Olyankor minden tökéletes.
Míg néha-néha egyedül voltam, elgondolkodtam a kapcsolatomról Zaynnel. Nagyon szerettem volna lezártnak tekinteni, mivel végre ki tudtam magamnak mondani, hogy csak és kizárólag egyedül Harryt szeretem. A "betegeskedésem" alatt egyszer meg is látogatott, és akkor megbeszéltük, hogy a mi kapcsolatunknak itt örökre vége. Mármint nem az egésznek, mert a barátságunkat mindketten meg akartuk őrizni. Egy megoldott ügy kipipálva. De Catet még mindig nem szíveltem. Sőt, ki nem állhattam. De ha Zayn boldog, akkor én is, így inkább már nem is mondtam semmit.

Csöngetésre lettem figyelmes. Reménykedtem benne, hogy Harold fog az ajtóm előtt állni. Kipattantam az ágyból, és az ajtó felé rohantam. Kinyitottam, és tényleg Harry állt előttem.
- Szia! - köszöntem neki hatalmas vigyorral az arcomon.
Ő nem válaszolt, csak közelebb lépett hozzám, felkapott, és megcsókolt. Még mindig karjaiban tartott, én pedig átkulcsoltam lábaimat derekán. Hátulról berúgta lábaival az ajtót, elcipelt az ágyig, óvatosan letett, majd fölém emelkedett. Gyengéden megcsókolt, és végigsimított derekamon. Kirázott a hideg. Ismét. Hasonlóan mint előző alkalommal. Viszont tudtam, hogy amire már annyira várok, most sem fog megtörténni, így elhúzódtam tőle.
- Ezt most miért kaptam? - kérdeztem kuncogva.
- Csak szimplán mert mindennél jobban szeretlek - kacsintott rám. - De, mondanom is kell valamit... - hangja komolynak tűnt.
Hirtelen felültem, és ijedten ránéztem.
- Baj van? Úgy érzem a hangodból ítélve..
- Baj? Nem tudom nevezhető-e bajnak.
- Mondd már! - kezdett kíváncsivá tenni, így megdobtam a kezemhez legközelebb eső párnával, jelezve hogy nyögje már ki.
- Na! - felnevetett, majd visszadobta a párnát. - Szóval egy nagyon fontos és egyben hihetetlen dologról van szó.
- Harold Edward Styles! Kibököd még a mai nap folyamán? - kérdeztem nevetve, de most már tényleg megölt a kíváncsiság.
- Jól van na. Elena, turnézni fogunk Amerikában - arcomról hirtelen lefagyott a mosoly. Turné Amerikában? Ez azt jelenti, hogy én oda nem megyek, itt maradok, és ismét elszakadunk egymástól? Mert ugyebár az nem volt benne az ösztöndíjban, hogy elmegyek a világ másik felére is. Számomra ez nem volt jó hír. Inkább nagyon rossz.
- Szóval ez... Ez azt jelenti, hogy ismét el kell válnunk? És mennyi ideig fog ez tartani? - kérdeztem. Már a sírás kerülgetett, de próbáltam visszafojtani.
- Két hónap... De Elena! - hirtelen magához szorított. - Én nem akarom, hogy elváljunk. Ismét... Tudom, hogy most azt hiszed te nem jössz, de én nem ezt szeretném. Nem élnék túl még egy búcsúzkodást.. Szeretném ha velünk jönnél!
Félig meddig nagyon megnyugodtam, mert nem tűnt reménytelennek a helyzet, de csak félig meddig... Mert mégiscsak Amerikáról beszélünk. És az iszonyú messze van. Apukámat pedig már így is magára hagytam. És ott van Annie és Nick is..
- Jaj, Harry - arcomat kezeimbe temettem. - Én nem tudom... Normális esetben tudod hogy hezitálás nélkül igent mondanék, de az istenért, mégiscsak Amerikáról beszélünk! - kicsit felemeltem hangomat.
- Tudom, de...
- De mi? - kérdeztem. - Te nem tudhatod milyen érzés ilyen döntések előtt állni. Neked minden az öledbe hull, minden jó lehetőséged megvan... Ilyen gondjaid álmodban sem lennének.
- Már hogyne tudnám? Szerinted nekem nincs honvágyam, mikor messze vagyok az otthonomtól? Szerinted nekem nem kell nehéz döntéseket meghoznom? Felvilágosítanálak, hogy de! Én is ugyanolyan ember vagyok mint te... Te meg játszod itt a hattyú halálát. Erre a kioktató szövegre nincs szükségem. Na szia - teljesen kikelt önmagából. Még sosem beszélt így velem. Ez megrémisztett.
Hanyatt dőltem ágyamon, és lassan kifújtam a levegőt.
Hirtelen a telefonomhoz nyúltam, és tárcsáztam Anniet.
- Halihóó - kiabált a telefonba.
- Megsüketülök te állat! - mondtam nevetve.
- Te már így is az vagy kedvesem. Miért hívtál? Történt valami?
- Ha-ha-ha. Igen Annie. Egy komoly dolog. A fiúk turnézni mennek Amerikába.
- Hogy mi? De hát ez tök jó hír! Akkor miért beszélsz ilyen gondterhelt hangon? Amerika! Azt a mindenit neki! Hol van itt a probléma? Te is mész, nem?
- Mehetnék, de nem tudom. Nem akarom apát itt hagyni. És titeket sem... És Angliát sem. Az otthonomat - dünnyögtem.
- Te idióta! Ne beszélj nekem hülyeségeket, jó? Már csak Harry miatt se. Nem válhattok ismét el! Ő az a mindent elsöprő szerelem, nem?
- De én nem akarom hogy ő legyen az a mindent elsöprő szerelem! Mert azok mindig véget érnek valahogy. És én őt soha az életben nem akarom elveszíteni! Én csak azt akarom, hogy ő egy egyszerű szerelem legyen. Egy egyszerű, őszinte, örökké tartó szerelem. Szeretném hogy idős korunkban visszaemlékezzünk a sok szép emlékre, és azokra is, amikor valami majdnem szétválasztott minket, de mi mindig megbirkóztunk velük, és ezeket elmeséljük majd az unokáinknak egy verandán ülve. Csak valahogy mindig úgy alakul, hogy ezt valaki nagyon nem szeretné, mert mindig valami akadály elé állít minket, amely próbára teszi a kapcsolatunkat. Nem tudom, talán a sors nem akarja így... - fejeztem be rövid monológomat, majd felsóhajtottam.
- Az utolsó mondatot meg sem hallottam! Elena. Te és Harry egymásnak lettetek teremtve. Szerintem ez nem is kérdés. És ti örökké együtt lesztek, én érzem. De ez csak akkor lehetséges, ha most elmész velük Amerikába, és nem hozol ismét egy rossz döntést - Annienek teljesen igaza volt.
- Imádom, hogy neked mindig igazad van - nevettem fel. - De van egy apró bökkenő. Harry most éppen haragszik rám... Szokásomhoz híven hülyeségeket beszéltem. És érthető hogy elment. Néha gondolkodnom kellene, mielőtt beszélek...
- Igen. De tudom hogy helyesen fogsz cselekedni. Úgyhogy hajrá csajszi! Tedd amit tenned kell. Szeretlek! - mondta.
- Én is téged. És köszönöm!
Elköszöntünk egymástól, én pedig úgy döntöttem, hogy felhívom Harryt és bocsánatot kérek.
- Elena? - szólt bele a telefonba Harry.
- Harry, ne haragudj kérlek! Hülye voltam. És tudom, hogy sokszor hülye vagyok, meggondolatlanul cselekszem és beszélek, de annyira nagyon szeretlek! És nem akarom hogy bármi is szétválasszon minket!
- Visszamegyek hozzád, rendben? - éreztem a hangján hogy elmosolyodott.
- Jól van - mondtam, majd én is elmosolyodtam.

Amint visszajött, rögtön a nyakába ugrottam, és vagy százszor elmondtam, hogy mennyire sajnálom.
- Ha még egyszer elmondod hogy sajnálod, én nem tudom mit csinálok - nézett rám nevetve. - Egyébként is, én vagyok aki mindig elront mindent. Hozzád egy olyan tökéletes fiú lenne való, mint amilyen te vagy, aki mindent jól csinál - nem is akartam hallgatni ezt tovább, így mutatóujjamat szájára helyeztem, jelezve hogy maradjon csöndben.
- Harold! Ezt nem is akarom tovább hallgatni. Tökéletes fiúk egyébként is csak a mesékben vannak. Én meg hol vagyok tökéletes? Sehol. Sok hibám van. És elismerem hogy neked is. Te egy hülye állat vagy Harry Styles - ennél a mondatnál kissé elnevettem magam. - De épp ezért imádlak. Mindent imádok benned. Minden hibáddal együtt imádlak - suttogtam.
- Te egy angyal vagy - suttogta ő is hajamba, miközben szorosan átölelt.
- Harry, döntöttem. Elmegyek Ameri... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen Harry puha ajkaival tapasztotta be enyémeket, én pedig belemosolyodtam csókunkba.
- Kába - fejeztem be a mondatot nevetve. 
Lefeküdtem mellé, és mélyen beleszagoltam pólójába, aminek imádtam az illatát.
Csak feküdtünk szótlanul, egymás mellett, de engem ez mégis elképesztően jó érzéssel töltött el.
- Naa, mikor megyünk el valahová? Majdnem egy hete itt gubbasztok a lakásban, és már totál kész vagyok az unalomtól - sóhajtottam.
- Tudod, hogy nem mehetsz még sehová. Van egy csúnya seb a buksidon, nem emlékszel? - mutatott a sérült részre.
- De... De már nem fáj! - ez nem volt igaz. Minden nap volt olyan időszak, amikor szó szerint vert a víz, úgy belehasított a fájdalom.
- Na persze - borzolta össze hajam. - Az orvos így is leszedi a fejem, ha megtudja hogy elviszlek a búcsúbulira.
- Tessék? Miféle búcsúbuli? - csillant fel a szemem. Végre lehetőséget láttam rá, hogy kimozduljak.
- Nekünk szervezték. Te pedig eljössz velem, rendben? - kérdezte, majd adott egy puszit homlokomra.
- Nem is kérdés - kacsintottam rá.

Hihetetlennek találtam, hogy néhány nap, és Amerikában leszek velük.
Apa meglepően jól fogadta, amin meg is lepődtem, de örültem neki.


Egy nappal az utazás előtt tartottuk a búcsúbulit, amire már mindenki lázasan készült...