24. rész: Nem sokon múlt...

Erős zsibbadást éreztem lábaimon. Mintha mozgásuk valamiféle korlátok között lenne. Lassan kinyitottam szemeimet, és egy sötét szobát láttam magam körül. Az estéről csak halvány emlékfoszlányok ugrottak be. Nagyon megijedtem, hiszen egyáltalán nem volt ismerős környezet, ahol feküdtem. És ez még önmagában nem is lenne olyan nagy probléma, csak éppen meg voltam kötözve. Ez már sokkal több okot adott a félelemre. Elgyengült testemmel nem tudtam feljebb emelkedni.

- Hol vagyok? - suttogtam gyenge, rekedtes hangon.
- Biztonságban - hangzott a válasz a szoba másik végéről.
Azonnal felismertem ezt a hangot. Biztos voltam benne hogy Chris válaszolt.
Amint ráeszméltem, hogy tényleg ő az, és ezek szerint elrabolt, heves kapálózásba kezdtem.
- S-segítség! - igyekeztem kiabálni, de hangom erőtlen volt, így csak suttogásra voltam képes.
- Felesleges kiabálnod! Úgy sem hallja meg senki... Ne félj már! - közelebb jött, és megérintette kezemet.
- Ne! Menj innen! Ne érj hozzám, értetted? Harry! Harry, hol vagy? - elkezdtem zokogni. Elrabolt a volt barátom, akiről kiderült, hogy egy pszichopata, és Harrynek valószínűleg fogalma sincs róla, hol lehetek. Azt gondolom, ez elég okot adott a sírásra.
- Harry nincs itt.. És nem is fog idejönni soha. Mi szépen elleszünk ketten. Csak mi, rendben? - ezúttal kezeimet már nem csak megérintette, hanem meg is simogatta.
- Mondtam hogy ne érj hozzám Chris! Engedj el! Könyörgöm engedj el! Esküszöm nem mondom el senkinek ezt az egészet! Csak hadd menjek el - kérleltem.
- A-a. Hiába kérlelsz. Én benned már nem bízom meg - erre felkaptam fejem.
- Te nem bízol meg bennem? Ez nevetséges.. Te raboltál el, kötöztél meg, és fenyegetőzöl most azzal, hogy soha nem engedsz el! Akkor kinek is lenne itt oka bizalmatlanságra? Szerintem nekem - förmedtem rá.
- A kezeid kikötözöm - válaszolta.
- Ó, milyen nagylelkű... - mikor kikötözte kezeimet, letöröltem könnyeimet.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az asztalon elkezdett csörögni a telefonom. Ismét zokogni kezdtem, és kérlelően néztem Chrisre, hogy adja oda a telefont.
- Szó sem lehet róla! Te tényleg ilyen hülyének nézel? - kiabált rám Chris. Nagyon megijedtem. Hangja nagyon idegesnek tűnt, és tudtam hogy bármire képes lett volna. - Kettőt találhatsz ki keres.. A hős lovagod - mormolta, majd kinyomta.
- Ez reménytelen - suttogtam, miközben a sírást még mindig nem tudtam abbahagyni.

                                        *Harry szemszöge*

Elena eltűnt. És kinyomta a telefont. Minden egyes alkalommal, mikor kerestem. De ő képtelen lenne erre. Borzasztó érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy veszélyben van, én pedig nem tudok érte tenni semmit, mivel fogalmam sincs hol lehet.
- Na? - kérdezte Annie izgatottan. Reménykedett benne, hogy végre felveszi. Megráztam fejem, majd lehajtottam. Mindenki nagyon feldúlt volt.
- Oké. Beszéljük át még egyszer. Hol láttuk őt utoljára? - Nick már vagy századszorra hozta ezt fel.
- Nick, már ezerszer megbeszéltük, hogy Elena kiment. És azután nem látta senki - válaszolta Liam. Ő próbált nyugodt maradni.
- Istenem, ez az egész az én hibám. Ha kimegyek vele, akkor ez mind nem történik meg.. - Annie elsírta magát.
- Ne okold magad! Nem te tehetsz erről, Annie! - Liam megpróbálta megnyugtatni, magához húzta és átölelte.
Zayn is nagyon maga alatt volt. Tudtam mennyit jelentett neki Elena. 
Mind tanácstalanok voltunk, és már én is a sírás küszöbén álltam. Nem adtam fel, tárcsáztam Elena számát minden egyes percben, reménykedve, hogy valami csoda folytán beleszól.

                                       *Elena szemszöge*

Nagyon féltem. Rettegtem.
- Chris, kérlek engedj el! Te nem szeretsz engem. Hiába próbálod elhitetni velem is és magaddal is. De azt is tudom, hogy te nem lennél ilyenre képes. Te valahol mélyen jó vagy.. - suttogtam hirtelen, mikor már rég csendben voltunk.
- Na ne. Ez nem kell, köszönöm. Te kellesz nekem Elena! Ez az egyetlen ok, amiért elraboltalak. Magadtól úgy sem lettél volna képes velem jönni.
- Chris. Fejezzük már be ezt az egészet, kérlek! - néha rám tört a szédülés és a hányinger, de nem gondoltam, hogy komolyabb baj lenne.
- Én szeretlek! Te nem tudod milyen érzés, ha egy sztárral helyettesítenek.
- Én helyettesítettelek téged? Te voltál az, aki többször megcsalt. Aztán pedig ismét megcsalt, átvert, és még meg is ütöttél. Tudod te, hogy milyen lelki sérülést okoztál nekem? Harry mutatta meg nekem igazán, hogy milyen az, ha szeretnek. Ha tiszta szívből szeretnek. Na ezt, hogy szeretsz, a legnagyobb képtelenségnek tartom.
- Harry? Én úgy tudom, először Zaynnel voltál. Na igen, szerettelek, mielőtt nem lettél egy olcsó kis lotyó, aki minden hónapban váltogatja a pasijait!
E mondat hallatán betelt a pohár.
- Te szemét rohadék! - kiabáltam. Nem tűrtem, hogy bárki ilyet mondjon rólam.
Nagyon ideges lett, én pedig megláttam a szemeiben. Odalépett hozzám, és adott egy hatalmas pofont, amitől az eszméletem is majdnem elvesztettem. Nagyon erős volt, és iszonyatosan fájt.
Kiment a szobából, én pedig már majdnem elájultam, mikor ismét a telefonom csörgésére lettem figyelmes.
Valahogy el kellett érnem a telefont. Lábaim még mindig meg voltak kötözve, így szinte reménytelennek tűnt, hogy elérjem. Hirtelen megpillantottam tőle nem messze egy aprócska kést. Nagy erőt vettem magamon, és elnyúltam érte. Szerencsére sikerült kioldoznom magam, és elrohantam a telefonomhoz, az idő pedig nagyon sürgetett. Bármelyik pillanatban betoppanhatott Chris.
- Harry! Harry, itt vagyok! - ezúttal már örömömben sírtam.
- Ó, hála az égnek. Elena, mi van veled? Hol vagy? Van fogalmad róla, mennyire aggódunk érted? - válaszolt Harry gondterhelt hangon.
- Elrabolt.. Chris elrabolt - suttogtam remegő hangon.
- Micsoda? Elena, bántott? Én, én nem tudom mit csinálok ha rátalálok. Hol vagy?
- Fogalmam sincs! Annyira félek. De tudnod kell, hogy nagyon szeretlek! - mondtam zokogva.
- Én is téged! És nem lesz semmi baj! Megtalállak, ígérem! - hirtelen lépteket hallottam az ajtó mögül. Nem válaszoltam Harrynek, csak kinyomtam a telefont.
Belépett, és meglátta, hogy a telefon a kezemben van.
- Mit csináltál? Na gyere csak ide! - elkapta karom, és maga felé kezdett rángatni. Ellökött a földre, és tudtam mit akar tenni. Azt, amit már számtalanszor megpróbált, de még sosem sikerült neki. Hirtelen annyira megijedtem attól, mit fog tenni, hogy szinte nem is tudva arról mit cselekszem, a hozzám legközelebb eső tárggyal leütöttem.
- Uramisten! - kezeim számhoz kaptam, és ijedten álltam, mikor megláttam, hogy Chris feje vérzik.
- Sajnálom, de ezt kellett tennem!  - kirohantam a nagy épületből, és ismerős környékre lettem figyelmes. London külvárosát láttam magam előtt. A lehető legmesszebb rohantam, és meg sem álltam egy parkig. Összerogytam a földön, és sírni kezdtem. Félig azért, mert nagyon megkönnyebbültem, hogy nem történt meg az, amitől rettegtem, de félig még mindig nagyon féltem, hogy Chris egész életemben üldözni fog.
Nem is tudtam merre lehet Harry, és ő sem tudta hol lehetek én. Még csak fel sem hívtam. Csak sétáltam magányosan, kisírt szemekkel.
Teljesen váratlanul arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Elnéztem a hang irányába, és megláttam Harryt. Annyira kimondhatatlanul boldog lettem, hogy nem szóltam egy szót sem, csak odarohantam hozzá, és olyan szorosan átöleltem, mint még soha azelőtt.
- Annyira nagyon féltem! - suttogtam, és még szorosabban öleltem.
- Shh! Nyugodj meg. Most már nem érhet semmi ilyesmi, megígérem! De hol van Chris? - kérdezte Harry.
- Nem tudom. Nem emlékszem. Sajnálom, de nem néztem, mert annyira féltem, hogy csak rohantam amerre láttam. Minél messzebb tőle.
- Elena, ez így nagyon nem lesz jó. Neki börtönben lenne a helye. Ezek után már biztosan - teljesen igaza volt.
- Kérlek, most ne foglalkozzunk ezzel! Nagyon össze vagyok zavarodva, és besokkoltam. Nem tudom még összeszedni a gondolataim. Egyébként is annyira boldog vagyok, hogy nem történt semmi komolyabb baj! - mondtam halkan.
Harry helyeslően bólintott. Látta rajtam, hogy most még tényleg sokkos állapotban vagyok. Hosszan megcsókolt, és ez most a legjobban esett a világon. Megérintette fejemet, és észrevette a nagy sebet, ami akkor keletkezhetett, mikor Chris leütött.
- Ez mégis mi? - kérdezte. Nagyon erős fájdalom nyílalt a fejembe, a körülöttem lévő világ pedig egyre homályosabbá vált. Mélyen Harry szemébe néztem, amelyek a kétségbeesést sugározták. Ez volt az utolsó összerakható kép emlékezetemben.  Néhány másodperc múlva elvesztettem eszméletem, és összeestem.