23.rész: Szilveszter.

 Eljött az év utolsó napja. Nagyon izgatott voltam, hiszen ez volt az első szilveszterem a fiúkkal, és mivel Anniet és Nicket is meghívtam, így a buli még jobbnak ígérkezett.
Mikor délelőtt én és Harry felkeltünk, már nagyon izgatott voltam. Kikászálódtam az ágyból, bementem a fürdőbe, és magamra kaptam egy fehér, barna mintás kötött pulcsit, egy cicanadrágot, és a kedvenc csizmám.
Kimentem a fürdőből, és épp a szoba felé indultam, mikor egy kéz hátulról betakarta szemeimet.
- Shh. Ne nyisd ki, amíg nem szólok - azonnal felismertem a hangját.
Néhány perc séta után kiértünk a kertbe, mivel éreztem hogy ruhámon átfúj a hűvös szél.
- Kinyithatod - suttogta fülembe.
Kezeit elvette szemeim elől, és a kertben azonnal megpillantottam egy fagyöngyöt. Megfordultam, és Harry mosolygott vissza rám.
- Tudod, én még sosem csókolóztam fagyöngy alatt, és... - beletúrt göndör fürtjeibe - szeretném, ha ez veled történne meg először.
- Bevallom, még én sem. Hát, akkor gyere! - megfogtam kezeit, és magammal húztam a fagyöngy alá.
Lassan lábujjhegyre emelkedtem, lehunytam szemeimet, és ajkaink összeértek. Csodás csók volt. Olyan mesébe illő.

Dél körül elindultunk vissza Londonba. Amint megérkeztünk, Louis várt minket a megbeszélt helyen. Egy Starbucks előtt ült, és éppen a kávéját kortyolgatta, majd mikor meglátott minket, azonnal hatalmas mosolyra húzódott szája.
- Itt van a turbékoló szerelmespár - mondta, majd mindkettőnket átölelt.
- Ahogy mondod. Nekem viszont most el kellene mennem. Ellesztek addig Elenával?  - kérdezte Harry.
- Hogyne - bólogattam.
Harry elköszönt tőlünk, majd elindult a dolgára, ami őszintén szólva nem tudtam, hogy mi lehetett.
Louis és én még leültünk egy kicsit, és én is vettem egy kávét, hogy felmelegítsen. Vele egyszerűen képtelenség unatkozni. Annyira hülye. Persze jó értelemben. Szórakoztatóan hülye.
Kicsit később elindultunk a Temze partjára.
- Mesélsz nekem anyukádról? - kérdezte hirtelen, mikor már elég régóta csendben voltunk - Persze ha fáj róla beszélni, akkor nem erőltetem..
- Nem, semmi gond. Tudom mire vagy kíváncsi. Hogy halt meg, igaz? Jól sejtem? - kérdeztem, miközben felé fordultam.
- Hát, tulajdonképpen igen...
- Ez egy elég hosszú történet. Tudod, a szüleim elváltak. Mikor nagyon kicsi voltam. Négy éves...
- És vannak emlékeid abból az időből? - kérdezte.
- Vannak. Illetve csak van. Egy. A kép, ami mindig bevillan, hogy négy évesen az ajtónak támaszkodva állok, még szinte alig értek valamit, de amit hallok, hogy anya és apa kiabálnak egymással. Vitatkoznak. Apukám pedig egyszer csak beront az ajtón, én meg mintha ott sem lennék, átnéz rajtam, és elkezdi pakolni a ruháit egy nagy bőröndbe. Én pedig csak állok ott, értetlenül. Apa elindul a bejárati ajtó felé. Nagyon feldúlt. Én pedig utána rohanok, és ennyit mondok: Hová mész apu? De nem jön válasz. Bepattan a kocsijába és elhajt. Még csak egy puszit sem adott nekem, és el sem köszönt. Attól a naptól kezdve már semmi sem volt olyan, mint azelőtt... Apukám minden gondját és bánatát az alkoholba fojtotta. Anya pedig idegileg már az összeomlás szélén állt, de megpróbált végig erős maradni. Értem. Eltelt öt év úgy, hogy nem beszéltem apával. Egy szót sem. Fogalmam sem volt, hol lehet, mi van vele, vagy hogy egyáltalán él-e még.
- És aztán hogyhogy elkezdtetek beszélni? - Louis hangját még sosem hallottam ilyen komolynak.
- Én nem tudom. Ezt csak ők tudhatják. Egy hétfő délután anyu értem jött a suliba, amit máskor sosem csinált, mert rengeteg munkája volt, ezért is volt már ez is érdekes. Azt mondta, van egy meglepetése. És életem egyik legszebb pillanata volt, amikor bementünk a kedvenc fagyizónkba, apa pedig a törzsasztalunknál várt minket. Odafutottam hozzá, és nagyon szorosan átöleltem. Ez egy csodás emlék.
De nem tartott ilyen sokáig a boldogság. Egy-két évvel ezután jött életem legszörnyűbb napja. Abból a napból annyira emlékszem, hogy nagyapával kétségbeesetten száguldunk a kórház felé. Bemegyünk, és közlik velünk, hogy már nem tudták megmenteni. Autóbalesete volt. És én még csak el sem tudtam köszönni tőle... - könnybe lábadtak szemeim.
Louis közelebb húzott magához, és szorosan átölelt.
- És azóta apukáddal élsz? - kérdezte, miközben még mindig erősen szorított magához.
- Igen, bár számtalanszor elgondolkodtam rajta, hogy otthagyom, és elköltözök a nagyszüleimhez. Hogy érezze, milyen egyedül, végtelenül és magányosan. Nem számíthattam rá. De ő mindig egy utolsó esélyért könyörgött, én pedig hittem neki. Egyszer viszont tényleg betelt a pohár, amikor már a századik utolsó esélynél tartottunk. Akkor nem sokon múlt, hogy tényleg elmegyek, de apa még akkor is könyörgött, hogy ne menjek el. És akkor azt mondtam, hogyha ezúttal ismét visszaesik, rám többet nem számíthat. Ezt már komolyan vette, és azóta élünk viszonylag boldogan. De csak viszonylag. Viszont, amióta veletek vagyok, tudom milyen érzés tartozni valahová. Annien és Nicken kívül.
- Ránk mindig számíthatsz! - adott egy puszit fejemre. Louis hihetetlenül jó barát.
- Alig várom, hogy megismerd őket! - mosolyodtam el.
- Én pedig azt várom, hogy megismerd Eleanort!

Végre elérkezett a délután, én pedig felvettem a partiszerelésem. Már napok óta gondolkodtam azon, mit vegyek fel, de ehhez képest nem sikerült valami hű de állati szerelést összehozni. Egy lenge fehér ruhánál és egy párducmintás harisnyánál döntöttem.
Csöngetést hallottam az ajtón, és azonnal rohantam kinyitni. Amint kinyitottam, előttem állt a két őrült barátom.
- Meglepetéés! - kiabálták egyszerre, majd mindketten a nyakamba ugrottak.
- Képzeld el, ez a nagyon hülye rossz vonatot nézett. Így elindultunk Írország felé - mondta Annie, majd rámutatott arra az észlényre.
- Akkor talán nem kéne ezeket az ügyeket rám bízni Miss Tökéletes! - vágott vissza Nick vinnyogó hangon.
- Oké gyerekek, elég - álltam közéjük nevetve.
Végignéztem Annien, és pazarul festett. Hozta a formáját a drága. Volt rajta egy világosbarna koktélruha és egy szőrmés mellény, ami színben a ruhához passzolt. Nick pedig... Nick olyan menő csávó volt. Vagyis a többi lánynak igen. Viszont nekem és Annienek mindig csak egy tesó volt, akire sosem tudtunk volna többként nézni. Ahogy ő sem ránk. Szívatott is minket rendesen. Ami azt illeti, még most is ezt teszi.

Izgatottan elindultunk a buli helyszíne felé.

Amint beléptünk, megpillantottunk egy csomó befolyásos embert. Annie szó szerint majdnem elájult, mikor meglátta Liamet, de szomorú is lett, mivel ő épp a barátnőjével, Daniellelel táncolt.
- Annie, hagyd. Majd találsz valaki mást. Nézz arra! Niall tátott szájjal bámul téged! - átöleltem, majd megsimogattam.
- Niall sem rossz - kacsintott rám kuncogva.
A fiúk odajöttek hozzánk, és mind bemutatkoztak Annienek és Nicknek. Mikor Liam átölelte Anniet, olyan piros lett, hogy egy paradicsom színével vetekedett. Louis bemutatta Eleanort, Liam pedig Daniellet, akik mindketten nagyon kedvesek voltak.
Odaosontam Harryhez, és hátulról átöleltem.
- Megjött az én drágám - hátrafordult, és gyengéden megcsókolt.
- Megjöttem - suttogtam.
Annienek azonnal megakadt a szeme egy nem várt vendégen. Magához rángatott, és rámutatott arra a bizonyos személyre.
- Mit keres itt Caroline Flack? - kérdeztem felháborodva.
- Gyere csak velem! - kacsintott rám. Tudtam hogy kieszelt valami jó kis dumát. Ő is az a szókimondó fajta.
- Jó napoot! - mondta Annie, majd kezet rázott Carolinenal.
- Szia.. Ne haragudj, de szabad megkérdeznem, hogy te ki a csuda vagy? - kérdezte Caroline lenéző hangon.
- Ó, én Elena barátnője vagyok. Tegezhetem a nénit? - kérdezte Annie, mire a számban lévő puncsot majdnem kiköptem.
- Ezt... Ezt mégis mire véljem? - kérdezte Caroline felháborodottan.
- Akkor nem tegezhetem? Hát jó.. - lebiggyesztette ajkait - Azért öröm volt megismerni a nénit!
Fulladozva a nevetéstől elrohantunk, és adtunk egy pacsit egymásnak, majd mindketten elindultunk táncolni.
Elérkezett a visszaszámlálás ideje.
- 10. 9. 8. 7. 6. 5. 4. 3. 2. 1 - ordította mindenki. És egy új év kezdődött.
- Boldog új évet! - fordultam Harry felé, majd megcsókoltam.
Mindenki nagyon jól érezte magát, ahogy én is.
Már elég sokadik pohárnál tarthattunk, mikor már nem nagyon voltam magamnál. Hirtelen egy kéz megragadta derekamat, és a táncparkett felé kezdett húzni. Elkezdtünk táncolni, és az egyetlen, amiről fel tudtam ismerni, az illata volt. Zayn volt az, aki erősen szorított magához. Nagyon nem lehettem már magamnál, mert hagytam neki, hogy egyre közelebb jöjjön hozzám. Mellkasát enyémen éreztem. nagyon közel állt hozzám. Fejét gyengéden vállaimra döntötte. Hirtelen ajkaink egymásra tapadtak. Beletúrtam a hajába, az ő kezei pedig derekamon voltak. Olyan vadul csókolt. Olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap, és félne a mától. Nem érzékeltem semmit, csak a pillanat varázsát. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki a hátam mögül magához ránt, én pedig csak zavarodottan álltam, ahogy Zayn is.
- Annie.. Mi.. Mi történt?
- Megcsókoltad Zaynt! - rázta meg erősen vállaimat.
Kezeimet homlokomnak támasztottam, és teljesen kétségbe estem. Attól rettegtem, hogy Harry ezt az egészet látta.
- Én, most inkább kimegyek... - suttogtam.
Kirohantam az épületből,és néhány percig csak álltam.
- Hülye hülye hülye! - mondogattam magamnak. Mit vártam? Bevallom, rengeteget ittam. És elveszítettem a fejem. De amikor megcsókoltam Zaynt, valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Próbáltam még csak nem is gondolni erre. Azt hajtogattam magamnak, hogy csak és kizárólag Harryt szeretem. Harryt.

Nagyon szédültem. Hirtelen erős ütésre lettem figyelmes fejemen, és minden elsötétült...