17. rész: -Ne menj el!

Másnap reggel, illetve hajnalban, olyan négy óra körül felkeltem. Azért ilyen hamar, hogy senki még csak észre se tudja venni, hogy el akarok menni. Kivéve Liam-et. Neki szóltam, hogy milyen korán indulok a repülőtérre, és azt mondta, el szeretne köszönni mielőtt végleg hazamegyek. A repülőgép reggel nyolckor indult, tehát még tengernyi időm volt előtte. Hajnali négykor tehát felkeltem, és amint kinéztem az ablakon, szomorúan láttam, hogy a szél erősen fúj és az eső is esik. Kinyitottam az ablakot, és hirtelen nagyon hideg levegő csapta meg arcomat. Lehetetlennek tűnt, hogy Olaszországban, augusztusban ilyen hideg legyen. Szép kis nap, mondhatom... Még az idő is ilyen rossz.

Tekintettel a rossz időjárásra igyekeztem melegen felöltözni. Egy fekete cicagatyát, és egy hosszú, kötött, fehér tunikát vettem fel, de mivel még így is hűvös volt, ez alá felvettem egy vékonyabb sötétkék hosszú ujjút.
Millió bőröndömmel elvánszorogtam a liftig, majd mikor a földszinten kiszálltam, Liam szomorú tekintetével találtam szemben magam.
- Liam, hogyhogy itt vagy? Neked még aludnod kéne - mondtam.
- Tudom, de el akartam búcsúzni tőled. Ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni? - suttogta.
Kezemből ledobtam bőröndjeimet, majd szorosan átöleltem.
- Te is - motyogtam. Tényleg nagyon megszerettem Liam-et. Sokat jelentett nekem a barátsága.
Néhány perc ölelkezés után elengedtük egymást, majd Liam segített kivinni csomagjaimat a taxihoz.
Beszálltam és elindultunk. Liam szomorúan integetett és én is ugyanígy tettem. A repülőtér felé tartó úton végig kifelé bámultam az ablakomból. Hatalmas, tátongó űrt éreztem magamban. Mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem. És jól tudtam, ki jelentette azt a darabot. De közben volt egy másik darab is, ami szintén hiányzott belőlem. Mondhatnám úgy is, hogy a szívem két fele két különböző emberé volt, de nehezen tudtam eldönteni, melyik a fontosabb, melyik ember iránt mélyebbek az érzéseim.
Mikor megérkeztem a repülőtérre, azonnal megnéztem, pontosan mikor érkezik a gépem.
MICSODA? KÉT ÓRA KÉSÉSSEL FOG MEGÉRKEZNI? Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Hajnali fél hat van. Ez azt jelenti, hogy ülhetek még itt NÉGY ÉS FÉL ÓRÁT.
- Remek.. - mormoltam.
Temérdek bőröndömmel együtt leültem egy székre. Csak ültem, bámultam magam elé, az idő pedig mintha tízszer lassabban telt volna, mint egyébként. Percenként megnéztem az órámat, de az idő attól még nem gyorsult fel. Később úgy döntöttem, elfekszem a mellettem lévő székeken, mivel senki sem ült ott. Ujjaimat birizgáltam, mivel más elfoglaltságom nem igen akadt.

                                   *Harry szemszöge*

Reggel felkeltem, és mikor kimentem a lakosztályunk társalgójába, Liam már ott ült a padlót bámulva.
- Te meg mióta vagy fent? - kérdeztem.
- Hmm... elég régóta - mosolygott rám.
- De miért? - vontam fel szemöldököm.
Nem válaszolt, csak megrázta fejét, jelezve hogy semmi lényegre törő.
- És mi van Elenával? Még alszik? - kíváncsiskodtam.
Liam szomorúan rám pillantott, én pedig nagyon megijedtem. Átfutott rajtam egy szörnyű érzés. Lehet hogy örökre elveszítettem Elenát? És most elmegy?
- Elment? - kérdeztem.
- El.. De csak nekem szólt. Nem akarta, hogy visszatartsátok.
- De azért ment el, amiért Zayn annyira idegesen beszélt vele? De hát nem gondolta komolyan. Ó ne már! Nem mehet el! Mikor indul a gépe?  - úgy éreztem, muszáj utánamennem.
- Nem tudom... De most mit akarsz tenni Harry? - kérdezte Liam.
- Ó, csak azt amit tennem kell. Utánamegyek! - nem is hagytam időt Liam-nek, hogy válaszoljon, csak tettem amit tennem kellett.
Villámgyorsan felöltöztem, taxit fogtam és már siettem is a repülőtérre.

                                    *Elena szemszöge*

Ránéztem az órámra, és végre fél tízet mutatott. Felültem, és meglepődtem azon, hirtelen milyen nagy forgalom lett.  Egyre melegebb kezdett lenni, ezért a vastagabb fehér pulcsimat levettem magamról, hajamat pedig kontyba fogtam.
Bőröndjeimet felpakolták a gépre, én pedig elindultam a folyosó felé, ami előtt bemutattam jegyem, majd bementem abba a hosszú folyosóba, ami a repülőhöz vezetett.
Szemeim egyik pillanatról a másikra könnybe lábadtak, magam sem tudtam miért.
- Hiányozni fogsz Harry - suttogtam.
HARRY?! Mégis miért ő fog nekem hiányozni? Zayn és én annyi mindenen keresztülmentünk. És én mégis Harryt fogom hiányolni?

                                    *Harry szemszöge*

A repülőtéren rengeteg ember volt. Szinte levegőt sem kaptam, annyian voltak. Kapucnimat gyorsan magamra húztam, hogy még véletlenül se ismerjen fel senki.
Kerestem a gépet, ami Angliába vezetett, és nagy nehezen meg is találtam. Az indulási időpont perceken belül elérkezett, ezért nagyon gyorsan kellett cselekednem. Beakarták zárni a kaput, ezért szuper sebességgel elindultam a folyosó felé.
- Kérem engedjenek fel! - szóltam a repülőtéren dolgozó hölgyeknek.
- Uram, nem engedhetjük fel ha nincs jegye.
- De a gépen van életem szerelme, aki haza akar menni. Örökre itt akar hagyni. Ezt nem engedhetem! Kérem, értsenek meg! - levettem a kapucnit, gondolva hogy hátha meglágyul a szívük, ha meglátják ki vagyok. Sosem használtam fel a sztárságomat azért, hogy elérjek valamit, de ezúttal muszáj volt ehhez az eszközhöz folyamodnom.
Kérlelően néztem rájuk, ők pedig nagy nehezen beadták a derekukat.
- Még meghálálom hölgyeim! - kiabáltam, miközben már futottam a repülőgép felé.

                                      *Elena szemszöge*

Leültem helyemre, lábaimat a szokásos módon felhúztam, összekuporodtam, és kinéztem az ablakon. Végre kisütött a nap.
Hirtelen nagyon ismerős hangot hallottam a gép hátsó részéről.
- Elena Smith! - azt hittem képzelődök. Valaki a nevemet mondta?
Felálltam, hátranéztem, és hirtelen teljesen ledöbbentem. Harry állt ott, néhány méterre tőlem. Szívem iszonyú sebességgel kezdett el verni. Tényleg utánam jött volna?
Odafutottam hozzá, és mélyen belenéztem gyönyörű zöld szemeibe.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.
- Elena, nem mehetsz el! Lehet, hogy Zayn hagyná hogy elmenj, de én nem! Szeretlek, és soha nem akarlak elveszíteni!
Nem tudtam válaszolni az örömtől, amit magamban éreztem. Közelebb húztam magamhoz, kezeimet átkulcsoltam nyakán, majd megcsókoltam hosszan, szenvedélyesen. Kimondhatatlanul felemelő érzés volt puha, mézédes ajkait ismét enyémeken érezni. Ezzel tudtára adtam, hogy én is ugyanígy érzek iránta.
A repülőn ülő emberek hangos tapsolásba kezdtek, néhány ember még füttyentett is egyet. Mindketten elmosolyodtunk.
- Na gyere, menjünk haza! - mosolygott rám. Mindketten tudtuk, hogy a haza azt jelentette nekünk, ahol a másik tartózkodott. Épp felszállás előtt voltunk, így sikerült lejutnunk a gépről.
Elmentünk ahhoz a tóhoz, ahol előzőnap voltunk. De ezúttal csak ketten. Az esőtől szinte harapni lehetett a friss levegőt, de végre az idő nagyon kellemessé vált.
- Annyira szeretlek! - suttogta, majd közelebb húzott magához, és megpuszilta homlokomat.
- Én is szeretlek! - mondtam, majd adtam egy puszit ajkaira.
Hajamat elkezdte birizgálni, mire felnevettem. Kibontotta, majd összeborzolta.
- Így olyan szexi! - kacsintott rám, mire elpirultam.
- Bolond! - mondtam nevetve, majd én is összeborzoltam a haját.
El sem hittem, hogy Harry végre az enyém. Kimondhatatlanul boldog voltam.

Odasétáltunk a vízhez, és lábunkat megérintette a hűvös víz. Odafordultam hozzá, és ismét megcsókoltam. Nem tudtam betelni a csókjaival. Ő valahogy más, mint a többi ember. Mint mindenki más ezen a világon.
Ezen a napon végre két lélek egymásra talált, aminek talán így is kellett történnie. Két lélek, amely összetartozott.