2. évad; 1. rész: Viszontlátás.

Hat hónap... Majdnem ennyi ideje nem beszéltem Harryvel. Sőt, ami azt illeti egyik fiúval sem beszéltem. Még egy üzenetet sem kaptam. És hogy én miért nem kerestem őket? Magam sem tudom... Talán mert túl büszke vagyok.

Fogalmam sem volt, gondol-e még rám egyáltalán. Mert én a nap huszonnégy órájában rá gondoltam. Nem tudtam kiverni a fejemből. Azóta egyetlen fiúval sem kerültem közelebbi kapcsolatba. Pedig volt egy fiú, William Eastman. Ő is a tipikus angol előkelőségek köreiben mozgott, és szemmel láthatólag tetszettem neki. Ráadásul nagyon kedves volt, helyes és még csak nem is nyomulós. Szinte már tökéletes, de Harry miatt nem voltam képes többként nézni rá.
Az újságok nem írtak arról hogy Harrynek kapcsolata lenne bárkivel is. Minden egyes nap mikor felkeltem, attól féltem hogy aznap visszaköszön majd egy kép az újságokból vagy az internetről, ahol Harry kézen fogva, meghitten sétálgat egy lánnyal. Azt képtelen lettem volna elviselni. Belülről így is felemésztett a fájdalom, hogy nem csókolhatom meg, nem érinthetem meg minden egyes nap. Tényleg Ő az igazi. De eszébe jutottam még valamikor is? Annyi érzés kavargott bennem... Ráadásul majdnem fél év alatt olyan hírnévre tettek szert, hogy egy magamfajta átlagos lányra csoda ha emlékszik...
 Veled is történt már olyan, hogy a környezetedben lévő összes ember azt hajtogatta neked hogy felejtsd el Őt, de te tudtad hogy nem felejtheted el? Mert amikor rá gondolsz, teljesen elgyengülsz. És tudod hogy nektek még együtt kell lennetek. Hiszel benne hogy ez így is lesz. És hogyha Ő jár a fejedben, olyan felemelő érzés kerít hatalmába hogy úgy érzed mentem meg kell kapaszkodnod valamibe, nehogy elszállj hirtelen.
Csakhogy nincs veled... De te bízol benne hogy visszajön.

A tükörben bámultam magam, miközben a legújabb alkalmi - már-már estélyinek mondható - ruhám volt rajtam. A királynő nagyszabású kerti partijára voltunk hivatalosak, és hogyha oda meghívnak, akkor nem mehetsz akármiben.
Ezalatt a csaknem fél év alatt teljesen megváltoztam. Már nem az a laza lány voltam, aki azelőtt. Hiszen idomulnom kellett ahhoz az elváráshoz, amit a társadalmi rétegem megkívánt. Ahogy a nagyinak is mondtam, egy makulátlan modorú úri hölgy vált belőlem.
- Elena, most is rajta jár az eszed? - lépett mögém Annie.
Kissé oldalra döntöttem fejem, majd vettem egy mély levegőt.
- Igen... - motyogtam. - De gondolod hogy Ő már elfelejtett?
- Őszinte leszek Elena. Nem tudom... Nem mernék megesküdni rá hogy jelentesz még neki valamit. Tudom hogy fáj ezt hallani, de minden jel erről árulkodik. Hiszen majdnem fél éve nem is keresett. És erre nem tudok más épkézláb magyarázatot adni, csak azt hogy már nem szeret. De erre sem fogadnék. Ezt sajnos csak ő tudja. Nem kellene beszélned vele? Jobb lenne mint ilyen bizonytalanság és fájdalmak között élni.
- Nekem nincs erőm hozzá hogy beszéljek vele. Talán ha megtudnám mit érez, az jobban fájna mint a bizonytalanság - meredtem magam elé.
- Sajnálom - szorított magához. - Na de most hivatalosak vagyunk a királynőhöz, úgyhogy fel a fejjel csajszi! - mondta, majd adott egy puszit arcomra és kiment a szobából.
- Hiányzol Harry - bámultam szomorú tekintettel a tükörbe.
Mindent összevetve nehéz volt, de - már amennyire lehetett - megtanultam nélküle élni.


- Julianne, mi most akkor kezet fogunk a királynővel, vagy mi? - kérdezte suttogva Annie, mikor a királynő már majdnem előttünk állt.
- Nem, Annabell. Csak hajolj meg előtte. De ne túl mélyre - oktatta a nagymamám.
- Ó, most már minden világos - mondta Annie mosolyogva.
Mikor elénk lépett a királynő, Anniet bemutatták neki, minket pedig mint már régi ismerősöket köszöntött.

Magam is meglepődtem, mennyi híresség van jelen a partin.
- Annie, ott van Paul McCartney! - löktem kissé oldalba. Annie hatalmas Beatles rajongó.
- Úristen! Ez most komoly? Akkor el kell kicsit beszélgessek vele. Ringo Starr nincs itt véletlenül?
- Őt nem látom - emelkedtem egy kicsit feljebb a székemből, majd körülnéztem.
- Na, én már itt sem vagyok - pattant fel Annie.
- Csak ne úgy mint egy őrült rajongó! Szegény bácsi még megrémül tőled - kiabáltam utána nevetve.
Csupa idős ember ült velünk egy asztalnál, jobbára a nagyi barátai, akik mindig megjegyezték a nagyinak hogy milyen szép nagylány vagyok.
E hosszú idő alatt a tizennyolcat is betöltöttem. A szülinapomra rengeteg ajándékot kaptam, még egy pizsipartit is rendeztem, de akiktől és akitől a legjobban vártam volna, még egy twitter üzenetet sem kaptam.
Felfoghatatlan hogy néha már egy idegennek érzem Harryt. És ez jogos is, hiszen majdnem fél éve egy szót sem beszéltünk.
Éppen valami kellemes, az alkalomhoz illő zenekar játszott, mikor a nagyi úgy döntött, vált néhány szót a királynővel. Annie még mindig Paul McCartneyval volt elfoglalva, én pedig úgy döntöttem, játszom egy kicsit a gyerekekkel.
Éppen színes lufikkal rohangáltak.
- Sziasztok srácok!  Mit játszotok? - hajoltam le hozzájuk mosolyogva.
- Szia - köszöntek félénken. - Nézd milyen szép lufim van! - nyújtotta nekem lufiját az egyik három év körüli kislány.
- Gyönyörű - mondtam, majd magamhoz öleltem.
Jó néhány percig beszélgettem és játszottam a csöppségekkel, mikor hirtelen az egyik, kicsit idősebb kislány rezzenéstelen arccal bámult a hátam mögé.
- Nézzétek ki van ott! - mutatott a hátam mögé, majd szemei az örömtől szinte könnyekbe szöktek.
- Ki? - vontam fel szemöldököm, majd hátra pillantottam.
Hirtelen a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, torkomban pedig hatalmas gombóc keletkezett. Szinte levegőt sem tudtam venni a meglepettségtől és az izgatottságtól.
Ott állt, néhány méterre tőlem Harry Styles. Harry Styles, aki annyi szenvedést okozott nekem, de ennek ellenére is annyira szerettem. Ott állt előttem, és ennyire helyesnek még sosem láttam. Ahogyan a szél lágyan felkapta haját, a szemei, az ajkai pedig... Irtózatosan szexi volt. De én mozdulni sem tudtam. Reménykedtem benne hogy nem vesz észre, de én szüntelenül csak Őt tudtam bámulni.
Fél éve nem láttam... Hihetetlen mennyit változott. De mikor ott állt előttem, mintha még jobban beleszerettem volna.
Néhány másodperc múlva megjelent mögötte Niall, Liam, Louis és Zayn is. Nincs mit tagadni, mind nagyon jól néztek ki. Tényleg ilyen nagy ember vált volna belőlük, hogy a királynő kerti partijára is meghívják őket?
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Harry észrevesz és a mosoly lefagy arcáról.
Szemeim könnyekbe szöktek, de közben kissé mosolyogtam is. Messziről bizonyára csak ez látszódott.

* Harry szemszöge *

Ott ült, néhány méterre tőlem. Csodaszép volt. Ahogyan a szél gyengéden játszott néhány hajtincsével, és az a halvány mosoly megjelent arcán... Semmihez sem fogható.

Hogy hogyan telt ez a fél évem? Az első két hónapban kimondhatatlanul szenvedtem. A koncerteken nem tudtam maximálisan teljesíteni, nem is voltam önmagam. Nem hülyéskedtem annyit a fiúkkal, magamba voltam fordulva. Hihetetlen hogy mit tesz velünk a szerelem... És valakinek a hiánya.

Az idő elteltével enyhült a fájdalom. Zaynnel nem voltunk haragban. Tudom hogy ő is érez még valamit Elena iránt, de semmiképpen sem olyan erős szerelmet, mint én. 

Két hónapja ki mertem mondani magamnak hogy Elena már semmit nem jelent számomra. Hogy már nem vagyok szerelmes belé. Egészen mostanáig. Most hogy újralátom, minden érzés átfogalmazódik bennem.

* Elena szemszöge *

Nem bírtam tovább ott ülni, és csak bámulni. Felálltam és elrohantam egy csendesebb helyre. A Buckingham-palota kertje hatalmas, így sikerült egy rózsákkal körülvett, parkszerű helyen találnom egy padot, ahová rögtön le is ültem. Előttem egy szökőkút csobogott. Miközben a csobbanó vízcseppeket bámultam, rengeteg gondolat átfutott a fejemen. Hogy lehetek ilyen gyáva? Persze, egy ötévesnek az elfutás a megoldás. De én miért nem vagyok képes odamenni elé? Annyi mindent akartam neki mondani... Annyi minden megfogalmazódott bennem, és hirtelen mindet elfelejtettem. Teljesen összezavarodtam a jelenlététől. Igen, erről beszéltem. Az elgyengülésről. Ha meglátom, olyannyira elgyengülök, hogy pehelykönnyűnek érzem magam. Olyan törékenynek és könnyűnek érzem magam hogy egy lépéstől is képes lennék eltörni. Alig tudok megszólalni.

Behunytam szemeimet és csak a víz hangjaira koncentráltam.

Hirtelen lépteket hallottam, majd egy édesen csengő hangot, melyet ezer közül is felismernék.

- Elena? - szólalt meg halkan, néhány méterre tőlem. 

Felemeltem fejem, majd rászegeztem tekintetem. Szívem a torkomban dobogott, megszólalni sem tudtam. 

Közelebb jött hozzám, majd lassan leült mellém, tartva a távolságot. 

- Hihetetlen hogy mennyi ideje nem találkoztunk - meredt maga elé.

- Az - mondtam egy halvány mosollyal az arcomon, majd nyeltem egy nagyot.

- És... Mi újság veled? - fordult felém. Éreztem hogy mindkettőnknek kínos ez a beszélgetés. Ez az egész helyzet nagyon bizarr volt. Köpni-nyelni nem tudtam. 

- Hát sok minden történt fél év alatt... Sokáig itt ülnénk ha elmesélném.

És akkor jött az a kínos csend, amit annyira utáltam. Régebben nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Mindig jött egy újabb és újabb téma, amiről beszélgetni tudtunk. 

- Ez kínos... - törtem meg a csendet néhány perc után.

- Igen, eléggé - válaszolta. 

- Bár érthető ha nincs beszédtémánk, mikor majdnem fél éve egy szót sem váltottunk egymással... - mondtam közömbösen.

És akkor ismét beállt az a kínos csend. Megint...

- Miért nem kerestél? - vetettem fel hirtelen a kérdést, melyre abban a pillanatban válaszolni sem tudott. 

- Elena, ez bonyolult - harapott ajkába. 

- Annyira biztosan nem. Szerintem biztos van rá egy nyomós okod.

- Talán ugyanazért amiért te nem kerestél engem - nézett mélyen szemeimbe.

Erre én magam sem tudtam válaszolni. 

- Te is tudod milyen vagyok...

- Túl büszke. Ahogy én is - mondta, majd elkezdte a szökőkutat bámulni. 

- Most mégis mi a fenét mondjak? Kerek perec közöljem vele hogy "Ó, és egyébként még mindig halálosan szerelmes vagyok beléd"? - gondoltam magamban. 

- Egyébként ti hogyhogy meg lettetek hívva? - tereltem teljesen másfelé a témát. 

- Hát, tudod most eléggé összejött minden - mosolyodott el. 

- Igen, a csapból is ti folytok - vetettem oda.

- Valahogy úgy - nevetett fel. - És hát... Hát a királynő meg akart ismerni minket. Ó és talán csak idők kérdése és lovaggá ütnek minket - kacsintott rám. 

Én válaszképpen csak zavartan bólogattam. 

- Mire vársz még? Könnyítsd már meg a dolgomat Harold Edward Styles és nyögd ki hogy még mindig szeretsz! - játszódott le ismét egy gondolatmenet fejemben.

Ott ült néhány centire tőlem, mégis úgy éreztem hogy egy szakadék választ szét minket. 

- És a többiek miért nem kerestek? - hoztam ismét zavarba kérdésemmel. 

- Nem hagyhatnánk ezt a témát? - emelte fel hangját, mire elhallgattam. - Ne haragudj, nem akartam kiabálni. Csak nekem sem volt könnyű ez az egész. Könnyű? - nevetett fel ironikusan. - Pokolian nehéz volt.

- De az én hibámból történt minden... Azt is megérteném ha most utálnál - meredtem magam elé kifejezéstelen arccal. 

- Jaj... Már hogy utálnálak? - suttogta, majd megfogta kezeimet. Abban a pillanatban azt hittem hogy ott helyben meghalok a boldogságtól.

- Harry, nekem mondanom kell valamit... - már épp erőt vettem magamon hogy bevalljam az érzéseimet, mikor ismét egy ismerős hangra lettem figyelmes. 

- Szia Elena! - teljesen lesokkoltam. Mégis mit keres pont itt Liz Turner? Mégis pont ő hogy kerül ide? Hosszú, szőkésbarna haja finoman omlott vállára, mélykék szemei pedig csak úgy ragyogtak.

- Öhm... Szia! - erőltettem egy mosolyt arcomra, majd szemeim a Harryvel összekulcsolt kezeinkre vándoroltak. Ő azonnal elrántotta övét, majd felállt és odalépett Liz mellé. - Te hogyhogy itt vagy? - kérdeztem kissé zavartan. 

- Elkísértem Harryt a nagy eseményre - mondta, majd megfogta kezét. 

És abban pillanatban azt éreztem, hogy az egyik felem meghalt. Ez az aminek látszik? 

- Ti... Együtt vagytok? - kérdeztem egy tettetett mosollyal az arcomon, miközben próbáltam visszafojtani egyre előtörő könnyeimet. Belül zokogtam. Tovább lépett? Ilyen gyorsan? Talán örökre?

- Igen - mondta hatalmas vigyorral az arcán Liz, majd hosszan megcsókolta Harryt. A szemem előtt. Fejemet lehajtottam hogy elrejtsem könnyeimet. 

- Ez remek. Gratulálok! - festettem arcomra ismét egy hamis mosolyt. 

Liz arca sugárzott, de Harryé cseppet sem tűnt annyira vidámnak.

- Harry, nem kellene visszamennünk a fiúkhoz?

- De. Menjünk - válaszolta, majd finoman átkarolta Liz derekát. - Szia Elena! - motyogta Harry, majd elsétáltak.

Akkor teljesen összetörtem. Ennyit arról hogy szeret. Igen, tényleg jobb volt bizonytalanságban élni. Akkor még meg volt a remény hogy talán minden nap rólam álmodozik és még mindig szerelmes belém. De nem... Szerelmes Lizbe. Látszik a tekintetén. És én ebbe bele fogok őrülni. 

Mikor már elég messze voltak, teljes erőmből zokogni kezdtem. Csakis magamnak köszönhetem ami történt. Ha akkor megálljt parancsolok magamnak és Zaynnek is, akkor nem itt tartanánk. 

Miután kellőképpen kisírtam magam, úgy döntöttem visszamegyek a társasághoz. Reméltem hogy nem túl észrevehető az arcomon az a húsz perc sírás. 

Vissza akartam menni a többiekhez, de hirtelen Williambe botlottam.

- Szia Elena! Minden oké? Te sírtál? - emelte fel államnál fogva fejem. 

- Igen, persze. Nem sírtam - erőltettem egy mosolyt arcomra.

- Akkor jó - suttogta, majd végigsimított arcomon, én pedig halványan elmosolyodtam. William tényleg nagyon helyes volt. Megértő és kedves. De Harry akkor is más. Ő mindig különb lesz mindenki másnál. 

 * Harry szemszöge *

Csak a távolból figyeltem Elenát. Szeretem Lizt. Tényleg szeretem. De Elena nagyon felkavart. Olyan tökéletes... Sosem fogom elfelejteni ami köztünk történt. És akart nekem valamit mondani, csak Liz félbeszakított minket. Magam sem tudtam mit éreztem akkor...

Az agyam végig csak azon járt hogy ki az a fiú, aki már-már olyan közel volt Elenához, hogy majdnem megcsókolta. Továbblépett? Ilyen hamar? Akkor talán már nincs is értelme ennek az egésznek. Talán jobb ha elfelejtjük egymást. 

Ugyan már? Hogy is felejthetném el őt? Nem tagadom, egy balfék vagyok. Mindent elrontottam... 

Azon törtem a fejem, vajon mit kellene tennem. Vegyem fel vele újra a kapcsolatot? 

Nekem szükségem van rá. Ha csak barátként is, de szükségem van rá.