2.évad; 5. rész: Ismét felkavar.

Mikor hátrafordultam, Harry gyönyörű zöld szemei pillantottak vissza rám.

Egyszerűen nem tudtam elhinni... Most mégis mit akar tőlem? Azok után amit leművelt, nekem már nem volt kedvem egy szót sem váltani vele.
Csak idegesen megforgattam szemeimet, majd egyre előtörő könnyeimet elrejtve, továbbsétáltam.
Ő viszont nem akarta annyiban hagyni a dolgot, így utánam rohant, majd karjaival óvatosan megfogta vállaim, és maga felé fordított.
- Elena, hallgass végig kérlek! - fúrta mélyen tekintetét enyémbe, de én nem akartam szemébe nézni.
Nem akartam hogy azt érezze, jelent számomra valamit. Teljesen közömbösnek próbáltam tűnni, bár ez iszonyatosan nehéz volt, mivel mindennél jobban szeretem Őt.
- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
- Liam elmondta hogy ott voltál a stúdióban. És hogy láttad ahogy megcsókoltam Lizt... - túrt bele hajába.
- Nos igen, ez így történt. Van valami más mondanivalód is? Mert ha nincs, akkor én mennék is.
- Miért vagy ilyen rideg? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
Vajon miért? Szerinte mégis mi az oka?
- Már mondtam. Ha nincs más, amiről tudnom kéne, akkor ne tarts fel kérlek - mondtam még mindig a lehető leglenézőbb hangnemben.
Néhány másodperc csönd után úgy döntöttem nem várok tovább a semmire, így elköszönés nélkül továbbsétáltam.
- Tudnod kell mit miért mondtam - e mondat hallatán megtorpantam, majd hátrafordultam. Nagyjából öt méterre állhattam tőle.
- Hát, arra én is kíváncsi lennék - vetettem oda felszegett állal.
- Nézd, ez bonyolult - szegezte a földre tekintetét.
- Ha bonyolult, ne mondd el. És ne rabold az időm. Ennyi.
Idegenként próbáltam viselkedni vele, miközben a közelében alig kaptam levegőt. Úgy éreztem menten elájulok, mikor gyönyörű szemeivel méregetett.
- De ez fontos nekem. És te is az vagy, ezt tudnod kell.
- Amiket csinálsz, azok alapján nem úgy tűnik - szűrtem ki fogaim közt.
- Pedig fontos vagy. Akár hiszed, akár nem.
- Elárulnád végre mire akarsz kilyukadni?
- Elárulom - sóhajtott fel. - Amikor azt mondtam hiányzol, nem gondoltam komolyan. Csak azért mondtam hogy a műsorvezető elégedett legyen a válasszal. Csak a show kedvéért. De én Lizt szeretem. Senki mást, csak őt. Te is fontos vagy, de nem úgy.
Minden egyes szava fojtogató érzést keltett bennem. Belül olyan fájdalmat éreztem, melyet szavakkal lehetetlen leírni.
- Tessék? - kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. - Hogy mondhattad ezt? Ha nem hiányzom, miért kellett ezt mondanod a fél világ előtt? Van fogalmad róla, milyen érzés ez nekem? - szám remegni kezdett, mikor már a sírás határán álltam.
- Hiszen te is Willt szereted, nem? - úgy tett, mintha az imént semmi bántót nem mondott volna.
- Erre most komolyan válaszoljak? - nevettem fel keserűen.
- Nem értelek... Miért ne szeretnéd?
- Te komolyan... Komolyan ennyire hülye vagy? - kérdeztem ezúttal már sírva.
- Mi? Mi okod lenne rá hogy ne szeresd?
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Úgy tett, mintha nem tudná hogy értettem azokat, amiket kimondtam.
- Mert hiányzol te seggfej! És szeretlek! Nem jutott el az agyadig? - ordítottam.
E mondatok hallatán csak csöndben kezdett el bámulni. Éppen kezeim után nyúlt, mikor elrántottam őket, majd se szó se beszéd, sírva elrohantam.
Nem tudtam eldönteni, vajon azért tette mindezt hogy bosszantson, vagy azért, mert Ő is ugyanígy érez irántam. Miért mondana valaki olyat hogy hiányzom neki, ha nem gondolja komolyan? Ezekkel a szavakkal nem szokás csak úgy dobálózni.
Fájt ez az egész. Nagyon fájt... Én tényleg szeretem Őt. De Ő vajon ugyanígy érez irántam? Annyira gyerekes. És én is az vagyok.

Amint hazaértem, minden egyes alkalmazottunk fejét leordítottam, hogy ne merjenek hozzám szólni. Közöltem az egész házzal hogy utálok mindenkit. Soha nem szoktam ilyen lenni, de ezúttal teljesen kiborultam.
Idegesen rohantam fel a szobámba, majd bevágtam magam mögött az ajtót, lekuporodtam a földre és arcomat kezeimbe temetve sírni kezdtem.
- Kicsim - szólalt meg a nagyi lágy hangon a szobám ajtajának túloldaláról.
- Hagyj békén! - kiabáltam ki.
- Nem lenne könnyebb kibeszélni magadból, ami a szívedet nyomja?
Félelmetesen igaza volt. Néha úgy éreztem, hogy már rengeteg ki nem mondott dolog nyomasztott belülről. És ha ezeket nem adom ki valakinek magamból, teljesen összetörök.
- Talán igazad van - mondtam szipogva. - Gyere be.
Lassan benyitott az ajtón, majd leült az íróasztalom előtt lévő székre, közvetlenül mellém.
Néhány percig csak csöndben simogatta fejem, majd megelégelte a hallgatást.
- Na jó. Elég ebből a csendből. Mi történt, ami ennyire felzaklatott?
- Harry... - szólaltam meg keserűen.
- Ennél kicsit többet is mondhatnál a dologról - mondta, mire halvány mosoly húzódott arcomra, ám ez hamarosan le is fagyott róla.
- Egy műsorban azt mondta hiányzom neki. Én hülye pedig azt hittem ez jelent valamit. Méghozzá azt hogy szeret. De tévedtem. Lizt szereti. Tényleg nagyon szereti.
- Értem mi a baj... De miért kell ilyet mondani, ha nem gondolja komolyan? - rázta meg fejét.
- Hát pont ez az. Néha úgy érzem hogy élvezi ha hiú reményeket kelthet bennem.
- Kicsim, szerintem Harry szeret téged. Csak nem akarja ezt kimutatni. Arra már csak ő tudna válaszolni hogy miért. De biztos vagyok benne hogy szerelmes beléd. Ahogy te is belé - szorította meg kezem.
- Nem... Nem szeret. A mi történetünknek itt vége van. De Ő követi el élete legnagyobb hibáját ha most elenged, nem pedig én - válaszoltam, mikor már kissé lehiggadtam.
Nem vicces, hogy mindig ezt mondjuk? Hogy "Ő követte el élete legnagyobb hibáját". De valójában nem így gondoljuk. Abban reménykedünk hogy észhez tér és rájön hogy minket szeret, nem pedig azt a lányt, akit nem kellene. Hazudunk saját magunknak. Azzal áltatjuk magunkat hogy nekünk már nem jelent semmit, mikor az igazság az, hogy éjszakákat sírunk át egy-egy viszonzatlannak tűnő szerelem miatt.

Sokat gondolkodtam Willen. Tényleg nem szeretem őt. Arra a lépésre szántam el magam, hogy véget vetek a vele való kapcsolatomnak. Felhívtam, és elmondtam hogy érzek. Meglepően egész jól fogadta. Szomorú volt, de tiszteletben tartotta az érzéseimet és a döntésemet. Megegyeztünk hogy ugyanúgy barátok maradunk, mint azelőtt voltunk. Egy kicsit emiatt is magam alatt voltam...

Egy órával később már valamivel jobb hangulatom volt. Magamra kaptam egy kinyúlt fehér pulcsit, melyet vízszintesen fekete csíkok díszítettek és egy szintén csíkos, ám kék-fehér színkombinációjú pizsamasortot.
Egy bögre forrócsoki kíséretében leültem a tágas nappali egyik kanapéjára, majd bekapcsoltam a tévét. Elkezdtem nézni valami halálosan unalmas szappanoperát, melyben az egész epizód arról szólt, hogy az emberek sírtak. A nagyi éppen az ebédlőben beszélgetett Alfreddal a politikáról, míg az egyik bejárónőnk vacsorát főzött. A legtöbb esténk többnyire így zajlott.
Már vagy fél órája néztem a bömbölős műsort, mikor valaki csöngetett. Alfred azonnal a kaputelefonhoz sietett. Nem zavartattam magam, hiszen azt hittem a nagyihoz jöttek. A hajam úgy nézett ki mint egy szénakazal, pizsamám pedig nem éppen a fénykorát élte.
Néhány perc múlva Alfred lépett be a nappaliba.
- Elena kisasszony, egy hímnemű egyed keresi magát.
- Aha. Szóval egy hímnemű egyed - vontam fel szemöldököm, majd halkan felnevettem. - Nem mondta hogy hívják?
- Csak annyit mondott hogy egy ismerőse.
- Oké, akkor beszélek én vele - álltam fel nagy nehezen a kanapéról, majd odacsoszogtam a tágas előszobába, és megnyomtam a kaputelefon egyik gombját, mely arra szolgált hogy beszélni tudjunk az illetővel, akit szándékunkban áll vendégül látni. Vagy nem. - Igen? - szóltam bele egy sóhajtás kíséretében.
- Elena, Zayn vagyok - szívem olyan hevesen kezdett el verni, hogy mást alig hallottam. Nem úgy szeretem Zaynt ahogyan Harryt. De mindig képes volt ilyesfajta dolgokat kiváltani belőlem.
- Szia. Miért jöttél? - kérdeztem cseppet sem barátságosan. Nem voltam aznap este túl jó hangulatban.
- Sok mindenről beszélnünk kellene - válaszolt halkan.
- Oké. Gyere be - fogtam rövidre válaszom, majd beengedtem.

- Ki ez az ifjú? - szólalt meg a hátam mögött Alfred.
- Ez az ifjú egy elképesztően szexi énekes a One Directionből, akivel valahogy mindig összehoz a sors... - bámultam mereven a padlót.
- Inkább ne is kérdezzem?
- Erre akartam célozni - húztam oldalra ajkaim, majd kissé elmosolyodtam.
Kinéztem az ablakon, és Zayn egyre közeledő alakját figyeltem. Még szerencse hogy ilyen hosszú út vezet a kaputól a bejárati ajtóig. Mert ahogy egyre közeledett, a gyomrom annál kisebbre zsugorodott. Izgultam. Egy kicsit tényleg izgultam, hiszen fél éve nem láttam. És a kapcsolatunk vele nem éppen nevezhető barátinak. Talán ez a legrosszabb. Amikor már nem barátság, de még nem szerelem.
A nagy izgalmak közepette arról is elfelejtkeztem, milyen borzalmasan festhetek. Belenéztem az előszobában található hatalmas tükörbe, és azonnal elborzadtam. Egy hatalmas fintor ült ki arcomra. Őrült sebességgel próbáltam lelapítani égnek álló hajam, mikor hallottam hogy kopogtatnak.
- Remek... - mormoltam. - Csodás formában vagy Elena - mondtam magamnak.
Mikor kinyitottam az ajtót, Zayn rögtön édesen rám mosolygott. Mióta nem láttam, sokat változott. És igen, el kell ismerni, egyre helyesebb.
Annak ellenére hogy majdnem dobtam tőle egy hátast, próbáltam bunkónak tűnni. Magam sem tudom miért. Sok mindenért haragudtam rá. De ezt a sok rosszat képest volt elfeledtetni egy szexi, féloldalas mosollyal.
- Szia - mondtam közönyösen.
- Szia - túrt bele hajába. - Bejöhetek? - kérdezte zavartan.
- Persze, gyere - válaszoltam még mindig egykedvűen.
Szemem sarkából láttam hogy Alfred az ajtó mögül bámul minket, mire halvány mosoly húzódott arcomra. Néha olyan volt nekem mintha a nagypapám lenne. Szándékomban is állt összeboronálni a nagyival, ám ez reménytelennek tűnt.
Amint egy kicsit beljebb lépett, rögtön belekezdett mondandójába.
- Beszélnünk kell Harryről! - dugta kezeit farzsebébe.
- Ezt inkább ne itt - biccentettem a nappaliban társalgó nagymamám és az alkalmazottak felé.
Erre bólintott egy sort, majd felsétáltunk a lépcsőn és a szobám felé vettük az irányt.
Amint beléptünk a helyiségbe, azonnal leültem az ágyra. Zayn csak állva tekintett körbe-körbe a szobán.
- Ülj már le! - forgattam meg szemeim.
Tartva a távolságot leült mellém.
- Szóval mi van Harryvel? - fordultam felé.
- Nagyon feldúlt volt ma este. És ebből arra a következtetésre jutottam hogy te vagy a dologban.
- Igen, miattam lehet feldúlt. Bár szerintem inkább nekem lenne okom feldúltnak lenni. Azok után hogy hülyét csinál belőlem. Hiányzom neki, aztán mégsem. Mégis hogy van ez? - mondtam gúnyos hanglejtéssel.
- Ezt csak ő tudhatja... De te nagyon távolságtartó vagy. Mintha idegenek lennénk egymásnak. Pedig mindketten jól tudjuk hogy ez nem így van - tudtam mire célzott ezzel a mondattal, de ha kimondta volna, nyilvánvalóan kínossá válik a helyzet.
- Fél évig nem beszéltünk. Lassan úgy érzem tényleg idegenek vagyunk.
- Makacs vagy... Louisval beszéltél mostanság?
- Louis lenne az utolsó, akivel beszélni akarnék a Földön. Vagy úgy is mondhatjuk, hogyha lángra kapna a hajam, és ő lenne az utolsó vödör víz a világon, inkább hagynám hogy leégjen.
- Ennyire utálod? - vonta fel szemöldökét.
- Hát adott okot rá... - kezdtem el a plafont bámulni.
- Pedig ő nem utál. Sajnálja ami történt. Többek között ez az egyik oka hogy eljöttem. Tudnod kell hogy tényleg sajnálja - hangja őszintének tűnt. De ez nem változtatott azon a tényen hogy mérhetetlenül haragudtam Louisra.
- És ha ezt el akarja mondani, akkor miért nem jön ide, és teszi meg ő? - kérdeztem felháborodottan. - Azt hittem lassan huszonegy éves létére kinőtt már abból hogy követeket küldjön, ha valamit közölni akar velem.
Ó, tényleg. Te és Perrie Edwards? - és jött a beszélgetés kellemetlenebb része.
- Igen - mosolyodott el.
- Mi van Cattel?
- A te hatásodra gondolkodtam el rajta, mit is érzek iránta. Nem volt szerelem, és igazad volt. Nem lett volna szép játszani vele.
- Igen. Örülök hogy hallgattál rám - meredtem magam elé mosolyogva. - Figyelj Zayn - szólaltam meg lágy hangon.
- Mi az? - nézett mélyen szemeimbe.
- Bocsi hogy olyan bunkó és távolságtartó voltam. Csak ideges vagyok Harry miatt. Vagyis inkább szomorú - kezdtem el pulcsim ujját birizgálni.
- Tudom. Szerintem... Ő most maga sem tudja mit csinál. De minden rendben lesz, meglátod - fogta meg kezem, majd közelebb hajolt hozzám és szorosan átölelt. - Én pedig mindig itt leszek, ha szükséged van valamire.
- Köszönöm - suttogtam, majd mélyen beleszippantottam pólójába. Az illata a régi volt. A jól megszokott Zayn illat, melyet annyira imádtam.
Néhány percig csak ölelkeztünk. Nagyon jó volt megölelni. Tényleg, egyszerűen csak jó volt.
Talán tényleg ez a legnehezebb. Hogy nem vagytok barátok. Ez annál sokkal, de sokkal több. Viszont ez nem is szerelem. Én Harryt szeretem szerelemből. De Zayn mindig itt lesz, aki több mint barát.

Miután vége lett a meghitt pillanatoknak, észrevettük hogy már elég későre jár.
- Haza kellene mennem - húzta oldalra ajkait.
- Bár maradhatnál még. De menj csak - mosolyogtam rá.

Kikísértem a hatalmas házunk kovácsoltvas kapujáig.
- Nagyon jó volt látni Elena. Tényleg - mondta komolyan.
- Én is ugyanígy gondolom - miközben jött egy hűvös fuvallat, kissé összehúztam magam, mivel a szél átfújt vékony pulcsimon.
- Nehogy megfázz itt nekem - ölelt magához, majd elkezdte simogatni hátam.
- Amíg te itt vagy, biztosan nem fogok - hajtottam fejem vállára.
Néhány percig még itt is szorosan öleltük egymást.
- Most már tényleg mennem kell. Hiányozni fogsz - adott egy puszit arcomra. Azt hittem menten elolvadok.
- Te is - integettem neki, mikor már elindult.


Zayn olyan rendes volt. Mellettem volt, mikor Harry annyira taplón viselkedett velem. De Harry... Ő annyira különleges.
Azt hittem Zayn iránt már semmilyen mélyebb érzést nem táplálok. De ma bebizonyosodott, hogy ez nem igaz.
Ismét kétes érzelmek kavarogtak bennem. De Zaynnek van barátnője. Méghozzá egy sztár. Egy tökéletes lány. Én pedig csak egy lány vagyok a sok közül. És ma nem úgy viselkedett velem, mint ahogy a barátokkal szokás. Ez annál mélyebb volt. Sokkal mélyebb.
Néha nehéz döntések előtt áll az ember. Válasszam azt, akit az életemnél is jobban szeretek, de folyamatosan megbánt? Vagy kockáztassak, és válasszam azt, aki mindig képes felkavarni, de nem biztos hogy úgy szeret, ahogyan én őt?