2. évad; 4. rész: Kár volt mindenért...

- Hát... - vakarta meg tarkóját Harry, miközben hangosan felsóhajtott. - Egyszerűen csak nem működött a dolog - vonta meg vállát. 


- Mi? - kiabált fel Lauren, miközben még egy maréknyi kukoricát tömött be szájába. Neki bizonyára nagyon izgalmas volt a dolog, de nekem és Willnek inkább kínos. Nagyon kínos.
- Elkapcsolhatnánk végre? - horkant fel Will.
- Álmodozz csak róla szépfiú! Nem kapcsolok el - vetette oda Lauren.
Én csak némán bámultam az interjút. A szívem a torkomban dobogott. Nagyon reméltem hogy elterelik másfelé a témát.  

- Szerintem ennél azért kicsit több van a dologban - vonta fel szemöldökét a műsorvezető.
Egyre feszültebb hangulat uralkodott el a stúdióban. Teljes mértékben megértettem Harryt. A volt barátnőjéről faggatják, miközben a jelenlegi valószínűleg nézi a műsort. 
A fiúk nem tudták vajon hogyan is menthetnék meg Harryt a további velem kapcsolatos, nagy eséllyel zavarba ejtő kérdésektől. 
- Nem. Tényleg csak ennyi - válaszolta Harry teljesen nyugodtan. 
- Ugyan Harry, ne légy ilyen szűkszavú! A nézők nagyon kíváncsiak a részletekre - szegezett a műsorvezető Harry felé egy amolyan "beszélj vagy meghalsz" pillantást. 
- Az Istenért, hiányzik oké? Rettentően hiányzik! 

Lauren szája éppen tele volt kukoricával mikor Harry száját elhagyták e mondatok. A meglepettségtől majdnem megfulladt, mikor le akarta nyelni a meglehetősen nagy falatot.
Én remegő kezekkel és visszafojtott lélegzettel bámultam mereven a képernyőt.
Will meglehetősen idegesen kezdett el járkálni, miközben fejét fogta.
A stúdióban fagyos volt a hangulat. Mindenkinek az járt a fejében hogy "na ebből jó kis címlapsztori lesz".

- Kérhetnénk egy kis szünetet? - harapott ajkába Harry, majd egyik pillanatról a másikra elindult egy mosószer reklám. 

- Mi a...? - kérdezte Lauren egyszerre sokkosan és boldogan. - Elena, csörgesd meg a telefonom - szűrte ki fogai közt lehetőleg úgy hogy Will ne hallja meg.
- Mi? De miért? - suttogtam.
- Majd meglátod miért. Csak csörgess meg! - válaszolta halkan.
Előkaptam a telefonom, majd rácsörögtem a számára, ami először totál értelmetlennek tűnt, hiszen egy szobában tartózkodtunk.
- Tessék? - szólt bele a telefonba, miután az elutasítást nyomta meg. - Ó, értem. Ez szörnyen tragikus - beszélt gyakorlatilag a semmihez Lauren. - Máris ott leszek. Elenát is vihetem? Oké... Akkor szia.
Értetlenül bámultam Laurenre, aki csak egy kacsintást intézett felém.
- Az a helyzet hogy meghalt a nagypapám testvérének a barátjának a lányának az unokatestvérének a barátnőjének az aranyhala. És igen, ez szörnyen tragikus - szegezte le tekintetét, miközben tettetett sírást játszott.
- Mi van? - szólalt meg Will teljesen értetlenül.
- Hallottad, ez tragikus. Úgyhogy most elmegyünk eltemetni - állt fel a kanapéról Lauren, majd kitessékelte a házból Willt.
- Majd felhívlak Will - haraptam ajkaimba miután Will még mindig halálosan értelmes fejjel kisétált az ajtón.
- Valahogy muszáj volt leráznom - csukta be Lauren az ajtót.
- Na de pont így? - ráncoltam fel homlokom. - Ennél bénább kifogást nem tudtál volna kitalálni?
- Jól van na! - biggyesztette lefelé ajkait. - De most van egy sokkal fontosabb dolgunk is. Hallottad mit mondott Harry? Élő adásban! Ezek után nem mondhatod azt hogy az a nyomorék Will kell neked!
- Mi az hogy nyomorék? - förmedtem rá.
- Már bocsi, de Harryhez képest nyomorék. Alapjáraton nem lenne rossz pasi, de ha egyszer választhatod Harry Stylesot is, ismétlem Harry Stylesot is, akkor nehogy már ez a Will kelljen neked. És még egy ok amiért tutira Harryvel kell lenned: élő adásban azt mondta hogy hiányzol neki - nézett rám kiskutyaszemekkel, hogy meghasson.
- Lauren... Ez nem olyan egyszerű - hajtottam le fejem, majd elkezdtem birizgálni hajam.
- Ne hülyéskedj már! - kiabált rám. - Elena, nem mondott volna ilyet ha nem gondolja komolyan!
- De ha a műsorvezető nem faggatja annyira, akkor csak annyit mond hogy nem működött a dolog...
- De most már láthatod hogy belül ezt érzi! Akár kimondja akár nem. De kimondta. És fölösleges megjátszani hogy utáljátok egymást, mikor mindenki számára egyértelmű hogy szerelmesek vagytok egymásba. Liz meg majd talál egy másik klassz pasit. Biztosan megérti Harry érzéseit.
- De ez így nem helyes. Ha szereti Lizt, akkor el kell fogadjam.
- Te megkergültél? Nem elég világos hogy téged szeret? - forgatta meg szemeit.
- Szerinted tényleg engem szeret?
- Teljesen biztos vagyok benne! - mosolygott rám, majd szorosan megfogta kezem.
- Oké - abban a pillanatban mintha valami furcsa érzésem támadt volna. Tudtam mit kell tennem, biztos voltam benne hogy mit akarok. - Odamegyek. Most rögtön odamegyek a stúdióba, és megmondom Harrynek hogy szeretem!
- Ez a beszéd csajszi! - mondta fülig érő vigyorral Lauren, majd zsebébe csúsztatta telefonját, felpattantunk a kanapéról és kiléptünk a ház ajtaján.
- Várjunk csak - torpantam meg. - Hol van egyáltalán a stúdió? - hangzott el kérdésem, mire mindketten homlokon csaptuk magunkat.
- Lövésem sincs. Vagy várjunk csak - csillantak fel szemei -, ez az a délutáni beszélgetős műsor ami minden héten megy ugye?
- Igen.
- Tudom hol van. Régebben apué volt a stúdió. Kicsi koromban sokat vitt oda, mikor anyu nem volt otthon. Gyere utánam! - ragadta meg kezeimet.
- Egy istennő vagy Lauren. Imádlak! - adtam egy puszit arcára.


Ott álltunk a stúdió előtt, de lábaim hirtelen gyökeret vertek a földbe. Mi van ha csak csalódok? De azt mondta hiányzom neki. Ok nélkül nem mondta volna.
- Ne félj semmitől! Tedd amit tenned kell - bátorított Lauren.
Válaszként csak bólintottam egy sort.


Valaki hirtelen szorosan átölelt hátulról. Nagyon meglepődtem, de mikor hátrafordultam, csak halványan elmosolyodtam, majd szorosan karjaiba vetettem magam.
- Hiányoztál Liam - mondtam, majd fejem vállába fúrtam.
- Te is hiányoztál - suttogta hajamba.
Fájt hogy fél évig nem is keresett. De nem tartottam hibásnak ezért. Talán csak Harry miatt nem tette.
De ettől függetlenül is ő a legjobb barátom. Jelenleg legalábbis így érzem. Nagyon sokáig azt hittem hogy Louis az, de azok után amit tett, teljesen másképp látom a dolgokat.
- Hallottad mit mondott Harry az interjúban? - kérdezte, miután elengedett karjaiból.
- Néztem. Most mit kellene tennem? - kérdeztem gondterhelten.
- Fogalmam sincs. Talán beszélned kellene vele.
- Biztos?
- Biztos! - vágta rá kórusban Liam és Lauren, mire egymásra mosolyogtak.
- Ó, én még be sem mutattalak titeket egymásnak. Lauren, ő Liam. Liam, ő itt Lauren.
Ismét bájosan egymásra mosolyogtak, majd elkezdtek beszélgetni, mikor én arra a lépésre szántam el magam hogy beszélek Harryvel.
- Eljött az idő Elena. Most vagy soha. Ha igazán boldog akarsz lenni, meg kell tenned ezt a lépést - gondoltam magamban. 

Éreztél már olyat, mintha hirtelen az egész világ összeomlana körülötted? Hogy minden amiben eddig hittél és reménykedtél, egy perc alatt porrá lesz? Mert én ezt éreztem akkor. Ott állt Harry, Liz pedig csak néhány centire tőle. Harry arca a távolból feldúltnak tűnt. Tekintete megbánást tükrözött, mikor Lizre pillantott. És ez csak egyet jelenthetett. Megbánta mikor azt mondta hiányzom neki. Vagy talán nem is gondolta komolyan.
Néhány másodpercen belül már csókolóztak. Ajkaik gyöngéden összeértek. Olyan szenvedélyesnek tűntek, mintha ez lenne az az igaz szerelem, melyet mindenki meg akar találni. Én meg majdnem hülyét csináltam magamból...
Most szívat? Az egyik pillanatban még élő adásban azt mondja hogy hiányzom neki, a másikban meg már Lizzel csókolózik?
Jelen pillanatban nem tudtam hogy a gyűlölet vagy a csalódottság erősebb bennem.
Néha azt érzem, hogy az egész életem egy rohadt nagy hiba. Egy rossz rémálom. Egy zűrzavar, semmi több.
Mikor megvolt mindenem, amire vágytam, az kellett amit nem lett volna szabad akarnom. Amikor pedig észbe kapok, már mindent elvesztettem.

Szemeim könnyekbe szöktek. Hirtelen egy puha kéz simításait éreztem vállamon.
- Nagyon sajnálom - motyogta mögöttem Liam. Mikor már nem voltam képes visszafojtani könnyeimet, fejem vállára hajtottam és sírni kezdtem.
- Nem nem! Ennek nem szabad így lennie - fakadt ki magából kétségbeesetten Lauren. - A herceg nem mehet el a rossz királylánnyal!
- Ez nem egy tündérmese Lauren... - emeltem fel fejem, majd letöröltem könnyeim és festettem egy tettetett mosolyt arcomra. - Most pedig úgy teszek mintha semmi sem történt volna. A színlelésben már jó vagyok - szűrtem ki fogaim közt, majd vettem egy mély levegőt, kiléptem a stúdióból és elindultam hazafelé.

Hihetetlen mennyi érzést el tudsz fedni egy színlelt mosollyal. Csak ennyi kell, és az emberek máris elhiszik hogy minden rendben. És én évek óta ezt teszem. Mióta meghalt anya, úgy teszek mintha nem sírtam volna át éjszakákat a hiánya miatt, mintha sosem éreztem volna használhatatlannak és magányosnak magam. És mikor apa meghalt, jött egy újabb csapás az élettől. Most pedig úgy teszek, mintha nem érezném teljesen egyedül magam ebben a nagy világban. Mindenki azt hiszi hogy az én életem tökéletes. Azt hiszik nekem minden összejön. Pedig pont az ellentéte történik. Mindent rosszul csinálok. Úgy érzem egy semmi vagyok. Csak hinni szeretnék magamban. És az egyetlen aki el tudta hitetni velem hogy csodálatos vagyok és hogy soha ne féljek, az anya volt. Ő öntött belém lelket, mikor senki más. Ő az aki mindig mellettem állt. Aki miatt hittem önmagamban.


Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. A gondolataim folyton Harry körül jártak. Azt várja el tőlem, hogy tegyek úgy mintha nem mondta volna azt, amit? Mit vár tőlem? Mégis mit akar még?

- Remek... - sóhajtottam fel, mikor megláttam a szemem alatt éktelenkedő karikákat. - Így mégis hogy tegyek jó benyomást a Vogue-nál? - kérdeztem a tükörképemtől.
Végül sikerült emberi kinézetet varázsolnom magamra, miután kissé bepúdereztem magam, és tettem egy kis szemhéjtust szememre. Hosszasan gondolkodtam azon mit vegyek fel. Végül egy fehér elegáns egybe ruhánál döntöttem. Szokásosan a kedvenc barna bakancsomat vettem fel, melytől nehezen tudok megválni. Hajamat kontyba fogtam, majd cuccaimat beleszórtam egy barna, bőrből készült oldaltáskába.

- Szia nagyi - adtam egy puszit az étkezőasztalnál olvasó nagymamámnak.
- Jó reggelt kincsem! Jól aludtál?
- Persze... Remekül - mormoltam orrom alatt. Nem szerettem volna a gondjaimmal terhelni őt, ezért inkább magamban tartottam azt a sok dolgot, melyet sokkal jobb lett volna kiadni magamból. - Sietnem kell, nem baj ha most elmegyek?
- Menj nyugodtan, nehogy elkéss. De enni azért nem akarsz? - kérdezte.
- Nincs időm - húztam félre ajkaim. - De majd iszom egy kávét útközben. Szeretlek! - mondtam, majd elköszöntem és elindultam a Vogue szerkesztősége felé.

Egyszer már eldobtam egy hatalmas lehetőséget. Méghozzá egy olyan valaki miatt, aki nem ért annyit. Legalábbis jelenleg úgy tűnik. Tudtam hogy most jól kell döntenem.

A szerkesztőség ijesztően tökéletesnek tűnt. Mindenütt jól öltözött emberek rohangáltak tökéletes frizurával.
Odaléptem a recepciós pulthoz, majd megpróbáltam elővenni a lehető legkedvesebb énemet.
- Jó napot! Elena Smith vagyok, és a szerkesztőasszisztensi állás miatt jöttem.
- Máris kapcsolom Ms. Wintourt - szólalt meg flegmán a cseppet sem kedves pultos.
- Ms. Wintour? Azt hittem ő New Yorkban lakik.
- Jól hitted. De most néhány hónapig hazatért. De egyébként semmi közöd hozzá - vetette oda, majd mikor Ms. Wintour felvette a telefonját, a nő azonnal egy bűbájjá változott. Mindig is utáltam az olyan embereket akik megjátsszák magukat. - Bemehetsz. A szemben lévő üvegajtó mögött van az irodája.
Bólintottam, majd mielőtt elmentem, még leolvastam a blúzán lévő kitűzőről nevét.
- Nagyon köszönöm Rachel - mosolyogtam rá szemtelenül, majd megforgatva szemeimet elindultam a rettegett iroda felé.
Mikor beléptem, Ms. Wintour asztalával szemben megpillantottam egy körülbelül velem egykorú, szőke hajú kontyos lányt.
- Talán ő is egy újonc? 
- Éppen időben érkezett Elena, foglalj helyet - mutatott a fekete bőrszékre a főnökasszony. - Nos... Mindketten próbaidőn vagytok itt. Tehát jól kell teljesítenetek, hogy ez az állás továbbra is megmaradjon.
- És egymást fogjuk kiütni? - kérdezte meg meglehetősen vékony hangján a szőke lány.
- Nem. Még az is lehet hogy mindketten maradtok - erre a mondatra mindketten megkönnyebbülten felsóhajtottunk, majd egymásra mosolyogtunk. - Az első munka legyen az hogy hoztok nekem egy kávét és egy szendvicset. De a kávé kizárólag szójatejjel, cukor nélkül lehet. A szendvics pedig barna magos kenyér, amiben csak saláta van.
- Máris hozzuk - álltunk fel a székből, majd kiléptünk az iroda ajtaján.

- Szia, Faith vagyok - mosolygott rám a szőke lány, aki minden bizonnyal az új munkatársam. Végignéztem rajta, és örömmel vettem észre hogy olyan alacsony mint én. Egy laza farmeringet, egy fehér csipkés topot és egy magasított derekú farmersortot viselt. Szerelését feldobta a fehér harisnyája és a fekete Converse cipője.
- Elena vagyok - viszonoztam mosolyát. - Őszintén szólva picit parázom a főnökasszonytól.
- Ne is mondd. Félek ha a közelemben van - harapott ajkaiba, mire halkan felnevettem.
- És hány éves vagy?
- Két hónap múlva leszek tizennyolc. És te?
- Nemrég múltam tizennyolc. Egyébként te hogy kerültél ide? Mármint, hogy fedeztek fel? - kérdeztem.
- Ms. Wintour látott meg egy Versace üzletben. Nem vásárló voltam, eladóasszisztens. Még nem tudtam ki ő, mikor odamentem hozzá és tanácsot adtam neki hogy mit mivel vegyen fel, ha megveszi. És aztán leesett hogy kivel állok szemben. Az állam a padlót súrolta a meglepettségtől. Ő meg csak annyit mondott hogy szuper ízlésem van, nincs-e kedvem dolgozni a Vogue-nál. Erre meg ki mondana nemet? - nevetett fel. - Na és téged hogy fedeztek fel?
- Hát hasonló szitu volt. Valójában leöntöttem kávéval. Aztán láttam rajta hogy eléggé kiborult. De utána hirtelen lenyugodott, mikor végignézett rajtam. Tetszett neki a stílusom. És végül felajánlotta hogy legyek szerkesztőasszisztens.
- Akkor most érezzük különlegesnek magunkat - mondta, majd elindultunk a tálcával Ms. Wintour irodája felé.
- Képes ezzel jóllakni? - néztem fintorogva a meglehetősen kalóriaszegény ételre és kávéra.
- Nagyon vigyáz az alakjára - válaszolt Faith. - Most pedig egy nagy mosoly, és vigyük be neki!
- Oké - mondtam, majd mindketten festettünk arcunkra egy hatalmas vigyort.

Az első napom a Vogue-nál nem olyan volt mint képzeltem. Azt hittem az újsággal fogok foglalkozni, ehelyett egész nap pincérkedtem Faith-tel karöltve. Bár lehet hogy ezzel csak próbára akar minket tenni Ms. Wintour. Vagy talán csak hergelni.

- Nehéz nap volt - mondtam, majd levetettük magunkat egy padra Faith-tel a Temze partján.
- Az volt. De nagyon örülök hogy megismertelek - mondta, majd zavarában elmosolyodott.
- Én is örülök. Mostantól sokat fogunk találkozni. Remélhetőleg - mosolyodtam el én is.
- Remélem... Tudod, nekem nem sok barátom van. Sőt, ha belegondolok, igazából egy sincs. Mindenki akivel jóban vagyok, a hátam mögött kibeszél az első adandó alkalommal. De most hogy találkoztam veled, úgy érzem találtam valakit akivel tényleg önmagam tudok lenni. Igen, tudom, lehet hogy kicsit korai ezt mondani, de így érzem.
- Nem, teljes mértékben egyetértek. Igazából nekem sincs sok barátom. Mikor kicsi voltam, csak kettő volt. De ők most elég messzi vannak. Annie és Nick. Imádom őket, csak félek hogy a távolság nem tesz jót a kapcsolatunknak. Rajtuk kívül van még egy lány, Lauren. Vele rengeteget vagyok együtt. Igazán jól kijövünk.
Aztán ott vannak még... - hangom hirtelen elcsuklott, mikor gondolataim elkalandoztak. Harry, Zayn, Liam, Louis és Niall jutottak eszembe.
- Kik? - kérdezte Faith.
- Oké. Ne akadj ki jó? - kérdeztem ajkaimat félrehúzva, mire Faith csak hevesen bólogatott. - Ismerem a One Directiont.
Faith arca mintha valamiféle megvilágosodást tükrözött volna.
- Már tudom honnan voltál ennyire ismerős! Te voltál Harry barátnője! Úristen. A legújabb barátnőm Harry Styles exe - bámult maga elé kikerekedett szemekkel.
Furcsa volt ezt hallani... Exe... Már csak a múltja vagyok. Pedig néhány hónapja még úgy tűnt hogy a jövője leszek. Azt hittem én leszek számára az örök szerelem.
- Igen... - meredtem magam elé.
A hangulat kissé fagyos lett, ezért próbált valami más témával előállni.
- Mióta laktok Londonban a szüleiddel?
- A szüleim már nem élnek - válaszoltam halkan.
- Istenem... Ne haragudj Elena, én...
- Nem tudhattad - simogattam meg vállát.
- Nagyon sajnálom. Akarsz beszélni róla?
- Végre valaki megkérdezi. Tudod, én nem szívesen beszélek a gondjaimról másoknak. Mert úgy látom hogy nem érdekli őket. De ha rákérdeznek, az őszintén szólva nagyon jól esik. És néha órákig tudnék beszélni, de nem teszem. Neked elmondhatom?
- Persze - bólogatott.
- A szüleim kiskoromban elváltak. Apukámmal évekig nem beszéltem. Aztán az anyukám hat éve meghalt. Autóbalesete volt. Apa alkoholista volt, ezért nekem felnőttként kellett viselkednem, mikor még gyerek voltam. Anya halála óta az életem mintha már nem lenne olyan mint azelőtt. Egyedül éreztem magam. Nagyon egyedül. Aztán jöttek a fiúk. Harry pedig olyan érzéseket keltett bennem, melyek addig teljesen ismeretlenek voltak számomra. Ő olyan más volt. De mostanra úgy érzem ez teljesen eltűnt. Legalábbis az ő részéről biztosan. Apa pedig fél éve halt meg... Azóta a nagyival élek. És nem tagadom. Egy érzelmi roncs vagyok.
- Meg tudlak érteni. Az én szüleim is elváltak, kicsi koromban. Anyám látni sem akar. Éli az életét a drogos pasijával. Nem tudom mi lehet vele. Az apám keményen dolgozik hogy el tudjon tartani, emellett még én is vállalok alkalmi munkákat, mint például kutyasétáltatás, pincérkedés és így tovább... Nekem sem volt könnyű. Még most sem az. Barátaim sincsenek. Mind hátba szúrnak. De veled tényleg más. Mindig egy olyan barátra vágytam, mint amilyen te vagy - ölelt magához.
- Köszönöm hogy mindezt elmondhattam neked. És azt is hogy őszinte voltál velem - suttogtam.
- Nem kell megköszönnöd. Nekem viszont most mennem kell haza vacsorát főzni mielőtt apu hazaér a munkából. Holnap találkozunk - mondta Faith, majd elköszönt.

Csöndesen jártam a macskaköves utcákat, mikor a lámpák már halványan kivilágították az egyre sötétedő Londont.
- Elena! - hallottam meg egy angyali hangot hátam mögül...