41. rész: Goodbye.

Sziasztok♥ 

 Tudom hogy nem szoktam ilyen előszó szerű dolgokat írni, de ezúttal megteszem, mivel ezzel a résszel lezárom a történet első nagy részét, ha úgy tetszik évadát. 

És ami nagyon fontos, hogy nem szeretném ha megfogyatkoznának az olvasóim, mivel itt NINCS VÉGE A TÖRTÉNETNEK. 

Remélem hogy ezek után is ennyien fogjátok olvasni a blogomat, mert ez hihetetlenül sokat jelent nekem.

És lenne még egy kérésem. Hogy aki nem tette eddig, az kérem szépen írjon ehhez a részhez egy hozzászólást, hogy mi tetszett, mi az amin változtatnom kellene, vagy bármit ami jól esik.

(Persze ez nem azt jelenti hogy az ne írjon kommentet, aki eddig is tette!. Minden visszajelzésnek örülök, még a kritikának is, már ha az építő jellegű.)

Szóval röviden ennyit szerettem volna közölni veletek. 

Szeretlek titeket♥

- Miről beszélsz Louis? - kérdezte ezúttal már kissé feldúltan Harry.
- Louis, kérlek szépen - suttogtam remegő hangon, de Louis nem is törődött velem.
- Harry, Elena...
- Nyögd már ki Lou! - kiabált rá Harry.
- Elena megcsal téged - szűrte ki fogai közt Louis.
Harry hirtelen megtorpant, úgy tűnt, mintha a lélegzete is elállt volna egy pillanatra. Először nem tudta mire vélni ezt a hirtelen kijelentést, de néhány másodperc csönd után keserűen megszólalt.
- Mi van? - hirtelen csak ez a rövid mondat hagyta el száját.
- Zaynnel. Ő még mindig szereti Zaynt. Láttam őket csókolózni néhány nappal ezelőtt. És ki tudja mi más van, amiről még nem tudunk.
- Tessék? - Harry hangja üres volt, teljesen érzelemmentes.
- Sajnálom. Nagyon sajnálom, de ez az igazság. És nem nézhetem tovább tétlenül, hogy kihasznál téged - nyúlt barátja keze után Louis, de ő csak könnyel megtelt szemekkel elrántotta őket.
- Elena, ez igaz? - emelte rám tekintetét Harry. Szemei teli voltak reménnyel. Reménnyel hogy hátha azt mondom, ez csak egy rossz vicc. Reménnyel, hogy hátha azt mondom ennek semmi valóságalapja nincs.
De nem hazudhattam neki. Ugyan életem legfájóbb pillanatainak egyikét éltem akkor meg, mégsem tagadhattam le a letagadhatatlant.
- Annyira sajnálom Harry! - mondtam, miközben próbáltam visszafojtani egyre előtörő könnyeimet. - Én... - hangom hirtelen elcsuklott, és úgy éreztem menten összeesek ettől a fojtogató érzéstől. Az érzéstől, hogy elveszítem Harryt. És ezúttal nem csak hetekre. Hanem talán egy életre.

* Harry szemszöge *

Teljesen összetörtem. Egy szerencsétlen baleknak éreztem magam. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy hihettem el hogy már semmi sincs köztük, mikor ez a napnál is világosabb volt? Abban a pillanatban rengeteg emlék játszódott vissza bennem. Az egyik például a temetés napján volt. Emlékszem mikor Zayn azt mondta felmegy és megnézi hogy van Elena. Én pedig egy idióta voltam, és eszembe sem jutott mi történhet majd közöttük, ha ketten maradnak. Zayn tekintete pedig... Minden egyes alkalommal mikor Elenára nézett, láttam azt a csillogást a szemében. Azt a vágyat. Akarta Őt. Elena... A tekintete, az ajkai, a mosolya már az első találkozásunkkor magával ragadott. Mikor a közelében vagyok, elveszítem azt a csepp eszemet is, ami megadatott nekem. Nem tudok reálisan gondolkodni. Csak Ő és én számítunk. Teljesen megbabonáz, így észre sem tudtam venni mi folyik körülöttem. A lány, akit szeretek talán sosem szeretett viszont? Talán minden egyes alkalommal, amikor azt mondta szeret, Zayn járt a fejében? Annyi mindenen keresztülmentünk... Annyira közel éreztem magamhoz, mint senki mást. És egyik pillanatról a másikra fel kell ébredjek ebből az édes álomból, és rá kell jöjjek hogy a valóságban a mi történetünknek nem lesz boldog befejezése. Legalábbis az én szemszögemből biztosan nem...
Elveszítettem. Vagy talán inkább Ő veszített el engem. De ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni és meg sem történtnek tekinteni.
- Nem vagyok kíváncsi arra hogy milyen dumát hozol fel mentségül! - kiabáltam rá. Sosem beszéltem még így vele. Hiszen az Isten szerelmére, szeretem Őt! Abban a pillanatban is a karjaimba akartam ragadni és örökre ölelni. De nem tehettem. Megcsalt. Az egyik legjobb barátommal. Ott, akkor a düh, a szomorúság és a reménytelenség teljesen elárasztotta a testemet. - Köszönöm hogy tudattad velem Louis, milyen is Elena valójában. Köszönöm hogy elmondtad. Így végre rá tudok jönni hogy nem Ő álmaim lánya. Elena Smith mostantól egy senki számomra. És végeztem vele egy életre.
Láttam Elenán, hogy egy hang sem jön ki a torkán. Szenvedett. Pokolian szenvedett. És őszintén szólva jó érzés volt ezt látni... Ugyan már, kit hülyítek? Borzasztó érzés volt szenvedni látni. De annyira biztos nem szenvedett mint én, mert nem én voltam az, aki összeszűrte a levet a volt pasijával, aki nem mellékesen az egyik legjobb barátom.
- De... De én szeretlek Harry! - suttogta Elena alig hallhatóan, miközben könnyei csak úgy végigszántották gyönyörű, sima arcát.
- Még hogy te szeretsz engem? Na, persze... Ennyit az örökké szeretni foglak dumáról. Nem tudom elhinni neked. A tetteid nem erről árulkodnak - vetettem oda teljesen közömbösen, rideg álcát öltve. - Louis, kimennél kérlek? - mondtam, majd fejemmel az ajtó felé biccentettem.
Lou némán bólintott, majd mikor elhaladt Elena mellett, vállával kissé meglökte és lenéző pillantást vetett rá.
Nyugodt próbáltam maradni, miközben belül zokogtam. Sírni tudtam volna.
- Nem kell semmiféle sablonos, felületes beszéd a megbánásról. Semmi értelme nem lenne. Én végeztem veled, itt és most. Remélem érthető voltam - motyogtam, miközben próbáltam nem sírni. Igen, én is szoktam sírni. Nem is ritkán. És ezúttal is tudtam volna, de inkább nem tettem.
- Hallgass végig Harry, kérlek! Ami történt... Az egy hatalmas hiba volt. Igen, hatalmasat hibáztam. De azt hogy szeretlek, mindig komolyan gondoltam! - fúrta mélyen tekintetét enyémbe.
- Nem hiszem el, érted? Különben is, egyáltalán hogy várod el hogy higgyek neked? Ezek után mégis hogy? - szinte üvöltöttem. Nem ismertem magamra. Láttam hogy Elena is megrémült tőlem, tekintete ijedt volt. Félt tőlem, és ebbe szörnyű volt belegondolni. Én sosem bántanám Őt. Nem lennék képes kárt tenni benne semmilyen formában, hiszen Ő az életem.
Arcát kezeibe temetve zokogni kezdett, de néhány másodperc múlva keserves tekintettel a plafont kezdte el mereven bámulni.
- Ez az egész Zayn dolog... Harry, én nem szeretem őt! - mondta, miközben lehunyta szemeit és erősen alsó ajkába harapott.
- Akkora egy barom vagyok... - nevettem fel gúnyosan. - Hogy nem volt már az elején világos ez az egész? Mert biztos vagyok benne hogy nem egyszer kerültetek ilyen közel egymáshoz, mióta együtt vagyunk. Helyesbítek. Voltunk.
- Hányszor mondjam még el hogy nem szeretem Zaynt? Én nem akartam hogy mindez így legyen! - kiabálta zokogva.
Hirtelen felment bennem a pumpa, az idegesség és az erőszakosság felülkerekedett rajtam, két kezemmel megragadtam karjait, majd erősen a falhoz szorítottam. Olyan közel álltam hozzá, hogy csak néhány centiméter választott el minket egymástól.
- Hogy tehetted ezt? Én szerettelek! - kiabáltam, de mikor lenéztem, hogy Elena szemébe nézhessek, csak azt láttam hogy összehúzza magát és a padlót bámulva, csukott szemmel és összeszorított fogakkal zokog. Megijesztettem. Erőszakos voltam és ezt nem kellett volna. Saját magamat is megijesztettem. Nem voltam önmagam. - Sajnálom. Nem akartalak megrémiszteni - suttogtam, miközben fejem vállára hajtottam. Remegő kezeivel lassan végigsimított hátamon, majd belemarkolt a pólómba. Néhány percig még ott álltunk, mindketten sírva, majd nagy lépésre szántam el magam. - Ég veled - szűrtem ki fogaim közt életem talán legfájdalmasabb mondatát. Mikor megtettem néhány lépést, hátrapillantottam és azt láttam hogy Elena még mindig a falnak támaszkodva lassan a földre csúszik és összekuporodva zokogni kezd.

Megkértem Louist, hogy vigyen el Liamékhez, mivel tudtam hogy Niall, Louis és ami a legfontosabb, hogy Zayn is ott van.
A meglehetősen rövid út alatt végig akörül jártak a gondolataim hogy mi most elmegyünk Amerikába... Elena itt marad és talán soha többé nem is látjuk egymást?! Talán az lenne a legjobb. Könnyebb lenne felejteni.

Mikor megérkeztünk Liamékhez, Danielle és Eleanor nyitottak ajtót, akik éppen akkor a fiúkkal voltak. Eleanor már tűkön ülve várta Louist.
- Sziasztok - kiabálta el magát Danielle, aki meglehetősen jókedvű volt.
Eleanor azonnal Louis karjaiba vetette magát és hosszan megcsókolta.
- Hol hagytátok Elenát? - kérdezte mit sem sejtve El, miközben a nappali felé sétáltunk.
- Majd később mindent elmondok - suttogta Louis.
El és Danielle felráncolt homlokkal méregettek minket. Nem értették mi az oka annak hogy Ő nincs itt.
Mikor besétáltunk a nappaliba, azonnal megláttam Zaynt. A rossz fiú... Mindig győz a jó fiú felett. Félreértés ne essék, szeretem Zaynt. Ő az életemben az egyik legfontosabb ember. De ami történt, nagyon fájt.
- Szia Harry! - köszöntött mosolyogva Zayn, mikor közelebb léptem hozzá.
Nem mondtam semmit, csak vetettem rá egy feldúlt pillantást, majd behúztam neki egyet, amely elég erősre sikerült. Louis-n kívül mindenki értetlenül és rémülten nézett minket.
- Már nagyon viszketett az öklöm. Ezt Elenáért - fogtam rövidre válaszom.
- Tessék? - nézett rám értetlenül, mikor odanyúlt a fájdalmas ponthoz.
- Nagyon jól tudod miről beszélek. Figyeljetek - fordultam a többiek felé - Elena azért nincs itt, mert szakítottunk. Nem mennék bele a részletekbe, mert aki tudja miről van szó, az úgy is érti mire gondolok - s ezzel vetettem egy dühös pillantást Zaynre.
- Harry, beszélhetnénk? - ragadta meg karjaimat Liam, majd válaszra sem várva behúzott a konyhába. - Mi történt? - kérdezte.
- Elena megcsalt. Kielégítő a válaszom?
- Mármint... A Zaynes dolgot tudtad meg?
- Mi van? - förmedtem rá. - Te tudtál róla?
- Igen... De most nem ezen van a hangsúly. Hanem azon hogy tudom hogy szereted Elenát, ahogy ő is téged. Nem kellene átgondolni ezt az egészet?
- Megbocsáss, de én még mindig fenn vagyok akadva azon hogy te tudtad és nem mondtad el. Hihetetlen hogy rajtam kívül mindenki tudta - emeltem fel hangomat.
- Louis is tudta, és ő is titkolta!
- Na jó, de ha ő nincs, akkor tőled biztosan nem tudom meg - kiabáltam. - Ne haragudj. Nem te tehetsz róla, csak egyszerűen most... Sírni tudnék - hajtottam le fejem.
- Tudom Hazza - veregette meg vállam. - Szóval biztos jó döntés szakítani Elenával?
- Eldöntöttem. Végeztem vele. Annak ellenére is hogy átkozottul szerelmes vagyok belé. De az idő minden sebet begyógyít. Az életnek nem szabad megállnia - vettem egy mély levegőt, kihúztam magam majd visszamentem a nappaliba.

Másnap még várt ránk egy hosszú út Amerikába, tehát még sok elintéznivalónk volt.
Este a cuccaimat pakoltam, amikor eszembe jutott hogy már ezer éve nem beszéltem Lizzel. Tárcsáztam, majd három csöngés után beleszólt a telefonba édes hangjával.
- Szia Harry! Mi újság veled? Már időtlen idők óta nem beszéltünk - mondta, miközben hallottam hangján hogy mosolyog.
- Szia Liz. Hát, velem nem sok jó... - motyogtam, miközben elkezdtem a szobámban járkálni.
- Történt valami? Nem tűnsz túl boldognak.
- Szakítottam Elenával - fújtam ki lassan a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd fejem a falnak döntöttem.
- Ó... Nagyon sajnálom Harry. Ha bármiben segítségre lenne szükséged, én itt vagyok. Mindig itt leszek, oké? És vedd úgy hogy most telepatikusan átölellek - nevetett fel halkan, mire nekem is halvány mosolyra húzódtak ajkaim.
- Köszönöm. Köszönök mindent. Őszintén szólva most nem vagyok túl jó állapotban, de tudtam hogy rád számíthatok. És később majd részletesen elmondok mindent.
- Rendben. Nekem most mennem kell. Légy jó. Szeretlek - miközben az utolsó szót kimondta, hangja elhalkult.
- Oké, vigyázz magadra. Én is - mondtam, majd elköszöntem.
Én ezt a szeretlek szót teljesen barátilag értettem, de abban nem voltam biztos hogy Liz is ilyen értelemben mondta-e. Hiszen feltehetőleg szándékában állt minket szétválasztani Elenával. A tények legalábbis ezt bizonyították. De olyan hihetetlennek tűnt hogy ennek a kedves, édes és megértő lánynak ilyen szándékai lennének.
Az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az agyam szüntelenül csak pörgött. Tudtam hogy az elkövetkezendő néhány hét, vagy talán hónap nem lesz könnyű.

* Elena szemszöge *

Amint Harry és Louis elhajtottak a kocsival, én azonnal hazamentem. A fájdalmam elviselhetetlen volt. Én szerettem Harryt. Mindig szeretni fogom. De Ő már... Nem is tudom mit érezhetett irántam. A gyűlölet elfedte a szerelmet, és felülkerekedett rajta. Én is leginkább magamat gyűlöltem.

Otthon órákig zokogtam a nagyi ölében, és mindent részletesen elmeséltem neki. Ő csak annyit fűzött hozzá a dologhoz, hogy meg tud érteni mindkettőnket. De tudom, hogyha nem lennék az unokája, akkor valószínűleg azt mondta volna hogy " Ez a lány egyszerűen egy lotyó ". Nincs mit szépíteni a dolgon, teljes mértékben annak éreztem magam.

Az éjjel szinte semmit nem aludtam. Nélküle létezni... Egyszerűen elképzelhetetlen. De ez az én hibám, csakis én lehetek a felelős a szenvedésemért. 

Reggel kisírt szemekkel és hullafáradtan kicsoszogtam a fürdőszobába, majd megpróbáltam valami emberi kinézetet varázsolni magamnak. Magamra kaptam egy fehér inget és egy szűk, fekete farmert, majd kontyba fogtam hajam. Letámolyogtam a lépcsőn és egyenesen a nagyi felé vettem az irányt, aki már teljesen készen állt az ajtó előtt, mivel aznap mentünk el megnézni az új iskolámat. 

- Mi tartott ennyi ideig? Az igazgatónő rühelli a késést! - mondta a nagyi kissé ingerülten. 

- Ne haragudj - motyogtam, majd magamra kaptam táskámat. - Még reggelizni sincs időm? 

Miután ez a mondat elhagyta számat, az ebédlő felőli ajtónál azonnal ott termett Alfred, a ház hatvan év körüli inasa, és a kezembe dobott egy almát egy kacsintás kíséretében.

- Örök hálám Alfred! - mondtam miközben az alma már a számban volt. 

Bevágódtam a kocsi hátsóülésére a nagyival együtt, bár ő ezt egy kicsit elegánsabban tette.

- Hogy vagy? - fogta meg kezemet. 

- Nem fogok hazudni. Pocsékul - mondtam, majd vettem egy mély levegőt.

- Gondoltam. De próbáld meg magad túltenni ezen, kérlek!

- Rajta vagyok a dolgon - festettem arcomra egy cseppet sem őszinte mosolyt.

Amint megérkeztünk az iskolába, az igazgatónő azonnal beszélgetni kezdett velem. Sok mindent kérdezett az életemről, a szüleimről, és nagyon megértően végighallgatott. Körbevezetett az iskolában, majd bemutatta nekem az új osztálytársaimat. Mind nagyon kedvesek voltak, de az egyikük különösen. 

- Szia! - nyújtotta felém kezét egy hosszú, hullámos barna hajú lány, aki ugyanolyan alacsony volt mint én. Végre osztozhattam valakivel ezen az érzésen. Sosem voltam egy égimeszelő. Sőt, ami azt illeti kifejezetten alacsony voltam, Annie pedig a magasabbak közé tartozott, mindig ő volt a modellalkat. De ez a lány végre ugyanolyan volt mint én.

- Szia. Elena Smith vagyok - ráztam meg a kezét mosolyogva. 

- Én pedig Lauren. Lauren Blond. 

- Nagyon örülök - tényleg szimpatikus volt ez a lány, remekül elbeszélgettem vele.

Persze Annie mindig az első marad, de már öt perc után ki mertem jelenteni, hogy "Hű, ez a lány az egyik legjobb barátom". Számomra is hihetetlen volt, de ahogy beszélgettünk, egyre több közös dolgot véltünk felfedezni egymásban, és úgy éreztem hogy ezt a találkozást a sors akarta így. 

Végre el tudtam egy kicsit hessegetni a gondolataimat Harryről, bár ez iszonyúan nehezen akart összejönni. 

Nem akartam Laurennek elmondani ezt az egész One Direction-ügyet. Sem azt hogy Harry Styles a barátom volt. Meg hogy Ó, mellesleg jártam Zayn Malikkel is. Féltem hogy csak emiatt akarna barátkozni velem, nem pedig önmagamért.

Délután megbeszéltünk egy kis - jobban mondva nagy - sétát London körül. 

Mikor az egyik macskaköves út járdáján lépkedtünk, sok régi emlék eszembe jutott Harryvel kapcsolatban, és egy könnycsepp hirtelen végigfolyt arcomon. 

- Elena, te sírsz? - állított meg Lauren, majd maga felé fordított. 

- Csak... Csak belement valami a szemembe - motyogtam, majd próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra. 

- Ez a legrosszabb kifogás amit valaha hallottam - döntötte fejét kissé oldalra, mire halkan elnevettem magam.

- Hosszú történet. Majd egyszer elmesélem - mondtam, mire bólintott egyet.

A beszélgetésben elmerülve fel sem tűnt nekem, hogy merre vettük az irányt, így mikor hirtelen felkaptam fejem, arra lettem figyelmes hogy Harry és Louis háza csupán néhány méterre van tőlünk. 

- Lauren, nem fordulhatnánk vissza? Nem ismerem ezt a környéket - mondtam ki életem második legrosszabb kifogását. 

- Ó, ez itt a jómódúak negyede. Tudom, mi is azok vagyunk, de ez a környék tipikusan az ultra gazdag és ultrahíres emberek lakhelye. 

- Mintha nem tudnám... - gondoltam magamban, majd vettem egy mély levegőt és továbbsétáltam.

Reménykedtem benne hogy már rég elmentek a repülőtérre. Hogy miért? Mert még rosszabb lett volna még egyszer látni Harryt azok után ami történt. 

Hirtelen egy csapat sikoltozó lányra lettünk figyelmesek, akik Louisék háza felé rohantak. 

Néhány perc múlva kilépett az ajtón az öt fiú.

- Úristen. Ezek... Ők a One Direction! - kiabálta el magát Lauren, miközben alig tudott levegőt venni. - Ó, és Harry... Tőle a lélegzetem is eláll. 

Én nem szóltam semmit, csak reménykedtem hogy egyikük sem vesz észre, és erre kevés esély is volt, mivel jó néhány méterre álltunk tőlük, emellett pedig egy csapat extázisba esett tinilány is az utunkat állta.

Néhány percig még türelmesen osztogatták az aláírásokat és álltak be a fotókhoz. Végig Harry arcát fürkésztem, és egyáltalán nem tűnt boldognak. Persze a fényképek erejéig mosolygott, de utána azonnal lefagyott az az édes vigyor az arcáról. 

- Nem kérünk aláírást? - lökte meg a karom Lauren.

Éppen szólásra nyitottam számat, mikor Harry hirtelen észrevett, és onnantól fogva mereven állta tekintetem. 

Erősen ajkaimba haraptam, majd próbáltam visszafojtani könnyeimet.

- Harry... Téged néz! - nézett rám tágra nyílt szemekkel Lauren. - Te ismered őket? - vonta fel szemöldökét. 

Még egy pillanatig álltam Harry tekintetét, majd elkaptam fejem és Laurenre szegeztem pillantásom.

- Nem. Még sosem találkoztam velük. Csak öt idegen - meredtem magam elé. Ez kétségkívül életem legnagyobb hazugsága volt. 

A fiúk elhajtottak a kocsival, mi pedig még ott álltunk néhány percig. 

Ettől a naptól fogva meg kellett tanulnom nélkülük élni. És legfőképpen Őnélküle. Nélküle, aki életem legfontosabb és egyetlen szerelme.